#6 Civilizációnk bölcsője. Szíria, második rész.

Amíg a 39 fokos damaszkuszi fogságban vártuk a szír minisztériumok zöld jelzését, hogy a vízumunk mellé a forgatási engedélyünket megkaphassuk, a bajszos kiváló angolsággal beszélő portás bácsi tartotta bennünk a lelket – és persze állandó kísérőnk, Kassab Adonisz. Felmerült egy nap várakozás után, hogy tovább állunk máris Jordániába, de dühünket és tehetetlenségünket inkább gerillaforgatásba fojtottuk.

A nyolc évig tartó polgárháború ugyan Damaszkusz határáig tartott, de még most is látni, egy-egy bombatalálatot, mélyedést a járdákban. Szörnyű belegondolni, hogy például a Tamás apostol kapujánál becsapódott hawen rakéták, egyenként legalább féltucat ember életét vették el. Ezek azok a látható nyomok, amik még mindig kísértik a helyieket, a mára láthatatlanok pedig minimum egy generációt változtattak meg.

A házunk ablakából láttuk az ISIS zászlaját, olyan közel voltak. Mindennap lőtték az óvárost, sőt egy ideig egy utat leszámítva egész Damaszkuszt is körbezárták. Épp azt az egyet tudta megtartani a szír kormány, amin ti is jöttetek Libanon felől.

Meséli Adonisz, és egyre csak a szégyen és a bűntudat lepi el a szívünket. Ugyan nekünk magyaroknak konkrétan semmi közünk sincs a polgárháborúnak álcázott nagyhatalmi proxy háborúhoz mégis a Közel-Keletről nézve a nyugathoz tartozunk. Oda, ahonnan a fegyverek és a pénz származik, a valós segítség helyett pedig az ítélkező, okoskodó „nagy” szavak. Nem könnyű ezt feldolgozni, megértetni velük, velünk, veletek… Ilyenkor hálát adunk Istennek, hogy Magyarországon alig van olaj.

!X!X!X!X!X!X!X!X! Megkaptuk az engedélyt!X!X!X!X!X!X!X!X!

Személyesen II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárka járt közre az érdekünkben, ellenkező esetben talán még most is a 38 fokos Transzibériai Expressz kabinjaira hajazó Hotel Sultánban aszalódnánk. Végre északnak vehettük az irányt Homsz felé: át a sivatagon és még egy tucat ellenőrzőponton. Katonák. Jatt. Katt a záron. Homsz. Ha tömöríteni akarnánk egy félnapos utat. Közben azért meg-meg álltunk forgatni is, de konkrétan minden fa alatt, mellett egy civil ruhás katona vigyázta a rendet. És ez nem vicc.

Ez is a háború hozadéka, 2011 előtt ez elképzelhetetlen volt. Ugyan Szíriát akkor se nevezhettük egy bázisdemokratikus országnak, ám beszédes volt évi 10 millió turista érkezése. Puhadiktatúra ide, féldiktatúra oda az a közel két tucat keresztény egyház egyik képviselője fogalmazta meg a legjobban a szír emberek viszonyát az Aszad-rezsimhez (nevét természetesen se most, se 2024-ben nem közöljük.)

Bassár el-Aszad apja, Háfez a ’80-as években Hamá városát a földig rombolta. Csak azért, mert a Muszlim Testvériség elkezdte megtámadni a rendszert. Ő egy véreskezű diktátor volt, ám akkor véget is ért a próbálkozás Szíria megdöntésére. Most a fia Baszár, ezt nem vállalta be. Nem bombázta le őket az elején. Nem ölt gyerekeket, asszonyokat. Kellett volna? Ma ezt nagyon sokan a szemére vetik, hiszen több millió ember sérült meg, halt meg, vagy menekült el. Én nem mondhatok mást, mint azt, hogy ártatlanok vérével nem lehet fizetni a békéért, de van itt egy-két fontos tény, amit minden szír a haláláig megtanult. Ez az ország 70%-ig szunnita muszlim, tehát ha tényleg akarták, megbuktathatták volna Asszádot. De nem így történ. A szunnita lakosság 10%-a se állt a terroristák oldalára. A másik fontos tény a pénz. Ha a kormány is csak orosz segítséggel tudta részlegesen megverni a fundamentalistákat, akkor honnan volt ezeknek pénzük? Az Al-Nusra, az ISIS (…) mind-mind tele voltak. Kitől? Hogy? Nos, ilyen helyzetben nem csoda, hogy az ország inkább a kisebbik rosszat választotta, vagyis a szemészorvost, a diktátor fiát. Ti is őt választották volna. Higgyetek nekem.

Igazából, nem számít, mi mit gondolunk. Otthon úgyse hiszik el. Persze megnéznek nagyjából százezren egy epizódot, pár ezren elolvassák az útinaplóinkat is, de az élet menni fog tovább. Aztán majd pár évtized múlva ismét lehet csodálkozni, hogy újra tombol a düh és a kétségbeesés világa. Charlie Wilson mondta találóan a ’80-as évek végén miután az USA és szövetségeseik támogatták az afgánokat a Szovjetunióval szemben:

 

…több százmillió dollárt költöttünk fegyverekre, és most nem adunk egymilliót egy iskolára?

Nem bizony. Ez harmincéve is pont ugyanúgy működött, mint ma. Ez a világpolitika. Ugyan szívesen elbeszélgetnénk mindazokkal, akik a nyolcmilliárd ember pakliját kevergetik a fejünk fölött – egy jól zárható, hangszigetelt szobában –, de sajnos erre nem volt lehetőségünk. Amit tehetünk az csupán annyi, hogy az emberiség bölcsőjében fog összecsikorgatva tesszük tovább a dolgunkat. Ahogy a szírek is. Nagyjából, ahogy a magyarok tették Budapest ostroma után, a szírek is azzal építik újra az országukat, amijük van. Törmelékből, kőből, és magyar segítségből. Ugyanis Homsz – Aleppó, Damaszkusz, stb. – egy részét vagy a Hungary Helps Program, vagy pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat építi újra.

Libabőrös érzés, de még ezen felül is találni 2022-ben hungarikumokat, magyar lábnyomokat Szíriában. Elég csak Aleppóban Bem apó sírjára gondolnunk, vagy akár II. András „váraira”, amit az előző útinaplónkban már említett Major Balázs és csapata tár fel, renovál, ment meg az enyészettől és a tiszteletlen turistáktól.

 

Ez a szoba a turisták illemhelye volt. Az első pár napban könnyező szemmel, orrcsipesszel tisztítottuk ki, de azt hiszem megérte a fáradságot.

Meséli Major Balázs a Szíriai-Magyar Régészeti Misszió alapítója Margat várában, miközben felmutat a Közel-Kelet talán legfontosabb freskóira. Kétségtelen, hogy jelenleg Balázs számít a legjobb magyar diplomatának a térségben. Nem csak azért, mert a háború alatt egyedüli külföldiként folytatta csapatával a munkát, nem is azért, mert folyékonyan beszél arabul, hanem azért, mert érti a Közel-Keletet. Átszellemült. Minden mondatából érezni, hogy mennyire szereti és tiszteli Szíriát. Talán nem is lepődik meg ezért senki, hogy a világ legnagyobb keresztes várát, a Krak des Chevaliers-t is rábízták – rögtön azután, hogy a szírek visszafoglalták azt az ISIS-től.

 

… ahogy Palmürában itt is a hírértékre hajtottak. Szerencsére nem volt nagy a pusztítás, bár amit most épp Barbi és Ádám katalogizálnak eredeti johanitta boltív a 13. századból. Ezt robbantották fel az utolsó napjaikban, de tény, hogy sokkal nagyobb károkat okozhattak volna.

Természetesen kifaggattuk Balázst a magyar történelem és különösen II. András szíriai kapcsolatáról, de vétek lenne felületesen írni róla, ezért sokkal jobb ötletünk támadt: egy-egy kis videóban megosztjuk majd a töri faktra fogékony olvasóinknak 1217-18 történéseit.

 

Addig is kalandozzunk tovább az Orontész folyótól nyugatra. Ugyanis alig 20 kilométerre állunk a híres Kádesi csatától, ahol Egyiptom és a Hettita Birodalom az i.e. 1274-ben összecsapott. Mutatja nekünk Balázs – ahogy ők hívják – a „Krak” falán állva. Majd egy mozdulattal arrébb megtorpan és azt mondja, onnantól pár falut leszámítva egészen a tengerig minden falu keresztény – a másik völgy meg alevita. A kivétel épp az a kettő, ami a Krak alatt terül el. Őket ugyanis „megbízhatóságból” telepítette ide anno az Oszmán Birodalom. Ki nem találnánk, de épp ők voltak, akik az ISIS-t beengedték a várba.

Találkozni fogunk még Szíriában ehhez hasonló jelenséggel, vagyis amikor az „árulókat” látványosan nem engedik vissza. Házaik romhalmazként emlékeztetik a „jó” muszlimokat, az arra tévedőket, hogy wahabitáknak, szélsőséges iszlamistáknak erre többé már nem lesz keresnivalója. Al-Husn azonban még szerencsésnek mondhatja magát, a falu fele visszatérhetett, máshol nem úszták meg ennyivel…

Shahid család.

 

Szíria lakosságának nagyjából 8 százaléka volt keresztény, ez ma körülbelül 2-3 százalék. Közülük a legtöbben napjainkra az úgy nevezett „Keresztények-völgyében” laknak a Krak lábától egészen Tartuszig. Ez az a térség, amit alig, vagy egyáltalán nem érintett a háború. A történelmileg jól védhető völgyet, a szír hadsereg és az önkéntesen szerveződő keresztény miliciák gyakorlatilag elreteszelték.

 

Ugyan Szíriában még ma is élnek többfelé magyar családok, ám a már említett helyzet miatt nem mindenhova kaptunk belépési, forgatási engedélyt. Szerencsére Safita azonban biztonságos, így volt szerencsénk megismerni Győry Ágnest és Shahid Zakit – valamint négy gyermeküket.

 

-(…) egy temetésen találkoztunk otthon, Győr mellett.

Emlékszem, hogy iszonyatosan éhes voltam. Alig vártam, hogy a halotti toron ehessek valamit. Aztán Ági, Édesanyja olyan húslevest tett elém, amiben benne volt a csirkelába.

-Szegény Zaki elfehéredett a látványtól.

-Inkább egy falatot sem ettem.

 

Zaki azóta már összebarátkozott a magyar konyhával, ami nem is csoda: Ágnes főztje feldobta a napunkat, hetünket. Higgyétek el, egyhónapnyi humusz és falafel után –, amit nem csak „az egyiptomiak fele fal” – megmelegszik a lelkünk a házi koszt látványától is, nem hogy az ízétől.

 

-Próbáltunk, otthon is élni, de az az igazság, hogy a háború előttig, itt nagyon jó élet volt. Megteremtettük az egzisztenciánkat.

– Most persze nagyon nehéz. Igen borúsan látjuk a jövőt, de akkor kimarad itt, ha mindenki elmegy?

 

Zaki nyolc testvéréből jelenleg csak három él a szülőföldjén és a jelenlegi körülmények közt nem könnyű megmaradni – még Safitában sem. A családnak egy kis boltja van, ami amúgy jól is menne, de konkrétan mindennapos harc beszerezni az embargó végett a legszükségesebb árukat is. Ha pedig sikerül, a beszerzési árak irreálisan magasak a szír fizetésekhez képest. A jelenlegi átlag fizetés 80 és 100 dollár körül mozog, vagyis nagyjából 30-37 ezer forint körül.

Mégsem látjuk a lemondást az emberek szemén. Sőt, úton-útfélen beszélgetve az is kiderül, hogy errefelé nem stílus a nyavalygás. Hiába a rommá lőtt ország, az élelmiszer, áram és üzemanyaghiány nem akarják itt hagyni a szülőföldjüket. Persze sokan elmentek, de sokan vissza is költöznek. Adonisz gyerekkori egyik legjobb barátja hétév Svédország után döntött például a hazaköltözés mellett.

 

Eldobtam csapot-papot. Nekem ugyan nem volt éttermem, komolyabb vállalkozásom, mint sok társamnak, barátomnak, akik ahogyan én, egyik napról a másikra lettek katonává. Egyik nap még ingben telefonáltam, a másikban lőttek rám.

Meséli sofőrünk József, miközben Maalula határában azokra az állásokra mutat, ahol sok barátját elvesztette 2015-ben. Damaszkusztól északra az Anti-Libanon mentén valaha csak keresztények életek, ám 1890 körül az Oszmán birodalom úgy döntött itt az ideje felvenni a muszlim vallást. Akik ellenálltak, meghaltak. Két település valahogy mégis megúszta, Maalula és Sednayah. Utóbbi fiai közé tartozik József is és mikor a saját falujukat meg tudták védeni, jöttek segíteni a tesóknak Maalulába.

 

Erről nem szeretnék beszélni, tényleg nem… Véget ért és élek, ennyit tudok mondani.

Maalula az egyik olyan falu, ahol az emberiség mindkét arcát megmutatta. Először is a pár kilóméterre fekvő Libanonból átosonó ISIS terroristákat a falu néhány muszlim családja engedte be, hogy azonnal elkezdjék a keresztények kiírtását. Akik azonban el tudtak menekülni a szomszédos muszlim falvakba menekültek, akik viszont az életük árán is megvédték őket. Ilyen falu volt Ayn At Tina is, ahonnan József mutatta a régi állásaikat.

 

Sednayah egyébként nem csak József és testvérei miatt fontos, a második legfontosabb keleti keresztény kegyhelyként emberek ezreinek zarándok helye. A híres sednayai kolostor több mint 1500 éves, még I. Iusztinianosz bizánci császár alapította mikor Szűz Mária gazella formájában megjelent előtte. Ilyen felvezetés után kissé meglepően nyugtáztuk mikor József megkérdezte, hogy nem akarunk e kolostorban maradni éjszakára? Lehet erre nemmel felelni?

Lelkileg feltöltődve, Szíriát magunkba szippantva még beköszöntünk egy éjszakára a kedvenc damaszkuszi hotelünkbe, de többre már nem volt időnk. Mennünk kellett tovább a „kis tesóhoz”, ahogy errefelé Jordániát nevezik.

 

Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! Instagram profilunkon jópofa sztorikat találtok, ahol elkalauzolunk titeket a forgatások kulisszái mögé. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):

Facebook
Instagram
TikTok
YouTube
Web

 

Magyar sorsok Venezuelában – Hungarikumokkal a világ körül 5/1.

A magyarok egykor egy jobb élet reményében érkeztek Venezuelába, ám most folyamatos döntések elé vannak állítva: harcoljanak Venezuelában a megélhetésért, vagy hazaköltözzenek szülőhazájukba. Útirajz Dél-Amerikából!

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

Nem is tudunk visszaemlékezni, mikor volt otthon utoljára ennyire nehéz a levegő. Mindenki győzni akar, és eközben csak nő és nő köztünk a feszültség. Stábunk ezért igyekszik idén is kiszakítani mindenkit az otthoni mókuskerékből, így a következő nyolc hétben újabb évadba vágjuk a fejszénket. Olvasóinkat, követőinket 2022-ben is afféle önkéntes osztálykirándulásra invitáljuk, ezúttal az amerikai kontinensre.

Ne feledjétek! Január 2-án kezdünk 11.30-kor a TV2-n – aztán minden másnap a YouTube-csatornánkon –, de addig is nézzétek meg az 5. évadunk kedvcsináló előzetesét itt!

Venezuela, a félelmetes

Minden osztálynak megvan a maga fekete báránya, Latin-Amerikának ez Venezuela – és Nicaragua. Erőszakos bűncselekmények, elvándorlás és infláció terén az abszolút győztes.

Venezuela valaha a világ bezzegországa volt,

egy ékszer a Karib-tengeren, egy paradicsom, ahová özönlöttek az emberek a világ minden pontjáról.

Amikor 1499-ben a spanyol felfedezők először pillantották meg a csatornákkal szabdalt ország partjait, köztük az őslakosok házaival, Velence jutott az eszükbe. Így kapta a terület a Venezuela nevet, melynek jelentése Kis-Velence. Később Simón Bolívar, a dél-amerikai kontinens modern kori történelmének egyik legkiemelkedőbb alakja, Dél-Amerika Kossuthja is Caracasban született. Habár álma, a dél-amerikai kontinens az USA mintájára történő föderalizálása kudarcot vallott, személye ma is a kontinens szabadságának szimbóluma – és az utcák, terek, érmék kedvelt névadója.

¡Hola Bolívar!

Venezuelába 1945 után számos magyar menekült érkezett, köztük az elbukott Horthy-rendszer képviselői, katonatisztek, olyanok, akik nem számíthattak sok babérra a kiépülő új „rendben”. A levert 1956-os forradalom és szabadságharc után újabb magyar hullám indult az amerikai kontinens felé, mely természetesen Venezuelát is érintette.

Az 1969-ben épült Magyar Ház, melynek mennyezetét a mai napig a történeti Magyarország térképe borítja,

sajátos magyar mikrovilág lenyomatát őrzi.
Magában hordozza a fogadó ország kozmopolita, és a harmincas évek irredenta-nacionalista emigrációjának stílusjegyeit. Sőt, jól megfért az elvesztett forradalom után érkező, a kommunista eszméből kiábrándult fiatal forradalmárok hevessége is. A Magyar Ház a mai napig rendkívül anakronisztikust hatást kelt hetvenes évekbeli stílusával és a Horthy-korszakot idéző légkörével, de találkozhatunk a Plaza Hungríával, Caracas magyar terével is!

„Nem sokan maradtunk.”

Az egykor dinamikusan fejlődő országban ma már káosz uralkodik: a közbiztonság megszűnt, állandósultak a fegyveres rablások, gyakorlatilag semelyik napszakban nem érdemes az utcán kószálni. Szomorúan tapasztaltuk, hogy az elmúlt években kialakult,

tragikus belpolitikai helyzet lényegében a venezuelai magyar közösséget is felszámolta.

Megszűnt a magyar óvoda és a cserkészcsapat, már magyar nyelvű miséket sem tartanak. Elmaradnak az egykor oly népszerű bálok, hiszen ma már életveszélyes kimozdulni éjszaka.

Az elviselhetetlen helyzet hatására a Magyar Állam és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat az elmúlt esztendőkben megkezdte a magyar származású venezuelai állampolgárok kimenekítését a dél-amerikai országból. A „hazatérésnek” csak egy feltétele volt: a kérelmezőnek legyenek magyar felmenői.

„Kívánsz egy hazait?” – kérdezi Gábor a posztapokaliptikus Venezuela fővárosában. Hiszen legyünk bárhol a világban, egy igazi „Magyarházban” még az se lehet akadály, ha épp jegyrendszer és hiánygazdálkodás dúl.

Pálinka, paprika, Unicum… ezekkel mindig betáraznak.

Közhelyesnek tűnhet, de távol a hazától ezek az apróságok lopnak egy kis boldogságot a mindennapokba.

Kommunizmusból a latin szocializmusba

A magyar közösség olyannyira összeszedte magát, hogy előbb külön klubhelyiséget bérelt magának, majd épített egy sajátot. Nem is akármilyent, Latin-Amerika legnagyobb „magyar házát” a Casa Húngarát. Pedig Brazíliában és Argentínában is jóval több magyar élt. Sőt az épületet évtizedeken át megtöltötték élettel, 18 egyesület (cserkészek, néptáncosok, veterán katonák, nőegylet, katolikus, protestáns felekezetek, óvoda stb.) tartotta a lángot a Föld túloldalán. Sikerrel.

Mindeközben az ’56-osokat is befogadták. „Látták bennünk a veszélyt, hogy esetleg kommunisták lettünk mi is, de hamar rájöttek, hogy ez badarság. Munkát adtak, lehetőséget” – emlékszik vissza Korsós Olga.

A magyarok beilleszkedésének még ma is látható lenyomatait találjuk

Maracaibótól Caracason át, egészen be a világ legkevésbé fölfedezett dzsungeléig, a Canaima Nemzeti Parkig. Plaza Hungría, Danubio cukrászda, a Rafael Urdaneta tábornok híd, a caracasi Bolivári Egyetem fizika tanszékének alapítása, és még hosszasan sorolhatnánk.

„Nem jó élet van most már itt!”

Húszéves folyamatnak tudható be az, hogy

a magyarok visszavándoroltak szülőhazájukba
családjaikkal együtt az elfogadhatatlan és élhetetlen körülmények miatt. Húsz évvel ezelőtt megépítették az erőműveket, kórházakat, utakat és mindent, de azóta sincsenek karbantartva. Caracasban az egyetlen nagy kórház, ami régebben egy latin-amerikai csúcs volt, különleges eseteket hoztak ide, most már ezt meg sem merik tenni.

„Mi szabadabban nőttünk föl.”

Régebben sokkal többet tudtak kijárni bulizni. Szabadabban nőttek fel, eljárhattak este, autót vezettek nyugodtabban. Nem volt annyi bűnözés a városban, most sokkal rosszabb, hiszen lányukat sem tudják egyedül elengedni sehova sem. „Nincs olyan nagy szabadság most, nem lehet csak úgy bulizni. Mehetek, de a szüleim elvisznek mindenhova és értem is jönnek. Én szeretnék visszajönni, itt lakni, dolgozni, de szerintem nem lesz így, mert a helyzet Venezuelában nem teheti, hogy visszajöhessek” – meséli Mirabal Zsófia.

„Felfelé, lefelé, előre, befelé!”

A magyarok egykor egy jobb élet reményében érkeztek Venezuelába,
ami már ennek az ellenkezőjét tárja eléjük. Az itt élők folyamatos döntések elé vannak állítva: harcoljanak Venezuelában a megélhetésért, vagy hazaköltözzenek szülőhazájukba családjaikkal, hátrahagyva mindazt, amit eddig építettek és új életet kezdenek.

Köszönjük, hogy idén is velünk tartottatok, köszönjük, hogy néztek, olvastok minket.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!