Kategória: regi olrunk irtak cikkek

A Yucatán félsziget peremén

Cancún városának üdülőparadicsomában bukkantunk Magasdi Istvánra, aki masszőrként dolgozik, de változatos életútja során volt kidobó ember, Vöröskeresztes, és bűnügyi szakértő is. Szó esett a helyi szokásokról, melyekről szívese beszélt, ahogyan az ételekről, és a pálinkáról is. 

Kérdeztük a közbiztonságról, és a drogkartellekről, bűnbandákról szóló sztereotípiákról. Mint kiderül, távolról ő maga is tanúja volt egy kisebb leszámolás végének.

Az 500 éves település

Következő úticélunk Valladolid volt. Itt érzetük végre az igazi mexikói hangulatot, és az „ahora feelinget” is.

 A nagy hőség ellenére felfedezőútra indultunk. Realizáltuk, hogy bizony nem csak az ételek terén, de a hagyományos mexikói ruhák hímzésében is vannak kísérteties hasonlóságok a magyarokéival.

Megérintett minek a történelem szele is, mert a nagy múltra visszatekintő várost elhagyva egyannál sokkal régebbi település romjait kerestük fel. Chichén Itzát a Mayák lakták először, majd a Toltékok is építkeztek hozzá. 

A tollas kígyó istenének ( Kukulcán) szentelt monumentális templomhoz, melyet megcsodálhattunk, köthető a híre Maya naptár is.

Láttuk a hírhedt Maya labdajáték, a pok ta pok játéktereként szolgáló pályát. Itt játszották réges-rég az életre-halálra szóló mérkőzéseket, melyeknek végén akár az egész vesztes csapat is feláldozhatták.  A játék komolyságáról a pálya falának koponyás díszítése tanúskodik. 

Lesz még Mérida magyar város…

Hogy magunkhoz térjünk a nagy meleg, és az ősi romok látványa okozta bágyadtságunkból, megmártóztunk a Yucatán félsziget egyik víznyelőjében, az Ik Kil cenotéban. A mészkőben gazdag talaj miatt jönnek létre a cenoték, ezek az édesvízű, földalatti tavak, amelyek általában rettenetesen mélyek. Ugrottunk néhány fejest, majd útba vettük Méridát.

Mérida különösen nyugodt város, mivel a kartell tagjai lakhelynek és nem csatatérnek használják. Az agavékereskedelemnek köszönhetően sokáig nagyon jelentős, jómódú hely, néhány évig főváros is volt, amely jól látszik a szépséges tereken, épületeken, haciendákon.

Itt ismerkedtünk meg Oresztésszel és yucatáni származású feleségével, aki beszél néhány szó Magyarul. Ő beszélt nekünk a helyi érdekességekről, és kiderült, a palacsinta a kedvenc magyar étele. 

Sétánk közben szembe biciklizett velünk Vörös Lóránt, aki igencsak megörült nekünk. A vidám utcazene következtében a saját szavunkat sem értettük egy idő után, így leültünk egy csendesebb hacienda teraszára beszélgetni. 

Szó esett a nemzeti ételeinkről, itókákról. magyar mesékről, Weöres Sándor Bóbitájáról, és a honvágyról. Oresztész szavai írják talán le legjobban, mit éreznek az itteni magyarok; „– Az otthonom, az leginkább 5-7 ember, aki egy házban lakik.” 

A közbiztonságról itt is kérdeztünk, és a vélemények vegyesek voltak. Abban megegyezhettünk, hogy nem olyan rossz, mint a filmekben, de érdemes vigyázni.

Fácánok, agavék és trubadúrok földje

A globalizáció által alig érintett, öreg város, San Francisco de Campeche hangulata azonnal magával ragadott minket. Hogy mit éreztünk? Azt leginkább a campechei naplemente tudná megmutatni, az utcákon zengő Mariachi zenekar aláfestésével. 

Viszlát, Costa Rica

San José legnagyobb vásárját, a Mercado Centrált jártuk be búcsúzás képpen. Egzotikus halak, gyümölcsök, zöldségek, banánfélék, jukkafajták, és bevásárló emberek közt bolyongtunk a verőfényes napsütésben. Végül egy különleges, fekete héjú, Platano Rico nevű banánfélét ingyen megkaptunk kóstolónak.

(Majd) nem Nicaragua

Következő célunk a jóindulatú figyelmeztetések ellenére Managua, Nicaragua fővárosa volt. Bátor elhatározásunkat komédiába illő hercehurca követte. Először egy megcsúszott PCR teszt, másodszor pedig a beutazási engedély indokolatlan visszavonása miatt nem repülhettünk a kívánt ország felé. A repülőjegyet nem tudták visszafizetni, de választhattunk egy másik úticélt az áráért.

Így végül Mexikóban, pontosabban Paya del Carmenban landoltunk, hajnalban, éhesen és fáradtan, a kijárási tilalom kellős közepén. Sajnáltuk a dolgot, hiszen Nicaraguában felkutathattunk volna Haraszthy Ágoston a magyar országgyűlési nagykövetből lett San Diego-i sheriff, és kaliforniai bortermelő, illetve fia, Haraszthy Géza, ezredes, forradalmár, és nemzeti hős nyomait.

Azért nem törtünk le teljesen. Viccelődtünk egy keveset a dologgal, majd tovább léptünk, hogy belemerülhessünk Mexikó csodáiba. 

Napfényes Maya Riviéra

Az igazi turistamágnes üdülőhelyen nehéz lett volna kiigazodnunk, ha nincs segítségünkre Rimay Dalma, idegenvezető, akinél keresve sem találhattunk volna jobbat. Hiszen ő magyar turistacsoportokat szokott kísérni a tengerparti városban.

Dalma mesélt nekünk az igazi mexikói életfelfogásról, vagyis az „ahora feeling”-ről, és ajánlott néhány páratlan szórakozási lehetőséget, mint az őserdő quaddal való bebarangolása, kötélpályás dzsungeltúra, és egy édesvízi cseppkőbarlangban való csobbanás.

Ez utóbbi, a Xaman Ha cenote mára már turista látványosság, de a Maják idejében szakrális helyként szolgált.

Szintén Dalma beszélt a magyarokkal kapcsolatos helyi sztereotípiákról. A segítségével végig kóstoltuk az utcai büfék kínálatát, és sok hasznos információval gazdagodtunk a hagyományos mexikói kaják, és csípős szószok terén. 

Bemutatott minket a Magyarországról elszármazott bűvésznek, Bodnár Pálnak. Miután kaptunk egy kis ízelítőt a kártyatrükkökből, Pál mesélt nekünk Mexikóba érkezéséről, és az itt eltöltött éveiről. Elárulta, hogy még mindig magyarul álmodik.

Minezek előtt viszont részünk volt egy cápakalandban. Szerencsére nem a Steven Spielberg féle módon. Lehetőségünk volt együtt úszni a világ leghatalmasabb, és legbékésebb, planktonokkal élő cápaféléjével, a Cetcápával. 

Amerre még a turista sem jár…

Bár valóban rengeteg élményben volt részünk, nem elégedtünk meg ennyivel. Elhatároztuk, hogy letérünk a jól „kitaposott” turista ösvényekről, és felfedezzük Mexikó igazi arcát. Várjon rák bármi vagy bárki is…