Árpádhon és Texas magyarjai – Hungarikumokkal a világ körül 6/8.

Tisztelgünk mindazok előtt, akik a messzeségben is megmaradtak magyarnak – Texas és Lousiana magyarságának nyomába eredtek az utazók.

Írta: Fejes Dorottya & Kurucz Dániel

Utolsó epizódunk következik az Egyesült Államokból. Texasban kezdünk és Louisianában zárunk. Budától Árpádhonig, a guacamolés lángostól a dél legjobb radiológusáig. Öveket becsatolni, mert aztán egy évig ismét nem találkozunk.

Emlékeztek még a 4. évadunk pozsonyi részére? Napokig üldözött minket a depresszió, hiszen exfővárosunk egy belvárosi utcájában a huszonegyedik ember tudott csak magyarul. Kíváncsiak vagytok, hány ember tudta Budán, hogy honnan ered a texasi városka neve? Esetleg azt, hogy mi az a kutyavásár? Nos, igen, ezért is a TV2-re kell majd kapcsolni szombaton 11.25-kor. A vállalkozó kedvűek, főszponzorunknál a Szerencsejáték Zrt.-nél tegyék meg tétjeiket:

A: 1 ember; B: több mint 5 ember; C: senki se.

Guacamolés-fokhagymás-sajtos-tejfölös-jalapenos lángos lilahagymával!

Istenkáromlás. Valahogy így nézett ránk Tibor, amikor kikértük Dani életének legfinomabb lángosát. Ám Tibor abban az austini food truck belsejében megmaradt úriembernek, nem ellenkezett, csak nekiállt és elkészítette a mexikói-texasi-magyar fúziós ételremeket.

„Töltött káposzta, hurkák, gulyás, rétes, palacsinta, nem csak lángost csinálunk.”

Galambosékhoz nem véletlenül jönnek mindenhonnan, hiszen

igencsak visszahozzák a magyar ízvilágot a 330 millió hamburger országában.

Hogy ez mennyire fontos? Lépten-nyomon ugyanazokba az ízekbe botlunk, így nem csoda, hogy a mexikói, ázsiai, közel-keleti ételek reneszánszukat élik. Leszámítva a texasi, louisianai konyhát, épp annyira változatos az észak-amerikai gasztronómia, mint egy kórházi szoba.

Failure is NOT an option

Persze, hogy mindenkinek a NASA jutna eszébe Houstonról – és talán az a megannyi magyar származású ember, aki az elmúlt évtizedekben az űrprogramban dolgozott. Ám nekünk az évad után egészen biztosan Garami Zsolt és Gráber Richárd fognak. Na, nem csak azért, mert az USA lassan harmadik legnagyobb városában – agglomerációval természetesen – összefogják a magyarokat, hanem azért, mert rácáfolnak a tipikus sztereotípiákra. Annak segítenek, akinek csak tudnak. Zsolt az ország egyik legjobb kórházában radiológus, míg Ricsi profi táncosból lett üzletemberré, de ha beérkezik egy e-mail vagy sóhaj, ők segítenek. Szó nélkül.

„Szeretek emlékezni arra, honnan jöttem. Egy kis faluban, ha valaki segítséget kér, akkor nem kérdés, hanem kötelesség ez, hiszen otthon úgy volt szokás. Annak idején nekem is segítettek. Ezt vissza kell adni.”

Ezt mondja Zsolt, miközben bemutatja a Houston Methodist Hospital legújabb milliárdos értékű robotfejlesztéseit. Közben köszönünk pár magyar rezidensnek, akik Zsolt jóvoltából a gyakorlatukat tölthetik itt. Két kórházi szárny között meg-meg állunk egy sztorira, amikor egyszer csak rámutat egy falra:

„Ez idősebb George Bushról és feleségéről van elnevezve. Hogy miért? Itt úgy mennek a dolgok, hogy sok pénzzel szokás támogatni fontos intézményeket: kórházakat, iskolákat. Cserébe néha el is neveznek rólad ezt-azt.

Ez egy olyasmi dolog, amit nagyon szeretek Amerikában. Ha valaki gazdag, mindig visszaad belőle. Mindig!”

Zsolt is rengeteget jótékonykodik, bár nem szereti nagydobra verni. Vele beszélgetve mégsem ez a leghihetetlenebb. Szerény mondatai közt apró betűsen elrejtette, hogy ő Magyarországon is él. Ha azt hinnénk, hogy lehetetlen kétlaki életet élni óceánnyi távolságok közt, akkor most kapaszkodjunk meg:

„A családom hol itt, hol Pesten él, így én is folyton úton vagyok. Szerencsére mindig meg tudjuk oldani, hiszen föltalálták a konferenciákat…”

Elmosolyogja magát a két lábon járó Hungarikum. Talán a legötletesebb módja a szanaszéjjel szóródó magyarság összefogásának épp itt, Houstonban van. Gráber Ricsi ugyanis tíz éve sikeresen szervezi meg az ún. „Happy Hour”-öket minden hónap elején. Volt már olasz és görög törzshelyük is, de az a lényeg, hogy összegyűljenek valahol. Nem számít, honnan jöttél, mivel foglalkozol, ha magyar vagy, várnak szeretettel. Ezt az üzenetet otthon is többet mantrázhatnánk rosszabb pillanataikban.

„Ha én nem csinálom, úgy nem csinálja senki.”

Kevés olyan tündéri történetet ismertünk meg az elmúlt hat évben, mint amilyen a louisianai Árpádhoné. Az Egyesült Államokban meglátogatott utolsó állomásunk tényleg feltette az „i”-re a pontot.

Texas száraz, sárgás tájait újból felváltotta Mississippi zöld örökkévalósága.

Shreveportnál ismét az Oklahoma óta fel-felbukkanó Red River mentén kanyarogtunk a gigantikus méretű Százhalombattáig, Baton Rouge-ig. A XIV. Lajosról elnevezett állam fővárosa nagyjából alig nagyobb, mint Debrecen. Mégis a Mississippi mellett elterülő olajfinomítói és gyárai valószínűleg önmagukban vetekszenek a magyar ipar teljesítményének nagy részével.

Kilométereket kellett még utaznunk dél felé, hogy láthassunk valamit az igazi mocsaras Louisianából, abból, amit oly sok film megénekelt már – legutóbb a True Detective sorozat első évada. Sajnos az ember mindenhova beteszi a lábát. Döbbenten láttuk, hogy a nemzeti parkoknak kijelölt területeken is ugyanúgy sztrádák, lakóházak, gyorséttermek sorakoznak, mint a már említett Baton Rouge jellegtelen forgatagában. Minek akkor ez a közigazgatási csalás? Minek akkor a Nemzeti Park elnevezés? No, mindegy. Haladjunk.

Ida hagyatéka

Közeledve New Orleans-hoz egyre feszültebben figyeltük a 240 km/h-val pusztító Ida hurrikán pár hetes rombolását. Akármennyire szorgosan takarítják a károkat,

itt-ott egy leszakadt háztető vagy facsonk emlékeztet az évenkénti apokalipszisre,

amit az embereknek el kell szenvedniük Louisianában.

Talán errefelé már felkészültebbek, mint 2005 előtt voltak a Katrina idején, ám a sztrádán így is csak totyogtunk, mert nemes egyszerűséggel Ida elvitte az egyik hídpillért. Ezért a sávlezárás. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett száz-kétszáz évvel ezelőtt egy hasonló hurrikán pusztítása áram, helikopter, markoló és egyéb luxus nélkül. Miközben ezen elmélkedünk, veszettül próbálunk szállást találni, mert arról, amit foglaltunk, kiderült, hogy egy hatalmas tévedés. Ida oda is lecsapott és a ház már csak félig állt a cölöpökön.

„– Hogy érti, hogy nincs?

– Csodálkoznék, ha találna szállást ma estére. Egy hete még áram és víz se volt.

– Akkor mit tanácsol, mit tegyek?

– Hát, én visszafordulnék nyugatra.”

Így hangzott az egyik megbízhatónak tűnő szállásközvetítő alkalmazás emberkéjének jó tanácsa. Mivel a dugóban amúgy se tudtunk mozdulni se jobbra, se balra, így további egy óra telefonálgatás után találtunk egy még ép házat, ahol megszállhattunk. Ráadásul volt áram, de még meleg víz is!

Ezek után New Orleans-tól mégsem várhattuk el a híres Mardi Gras hangulatát. Félig leszegett fejjel, elvárások nélkül dobtuk be magunkat a régi-francia negyedbe, ami gyakorlatilag a pesti Király utca távoli rokonává fokozta le magát. A Bourbon Streeten sörrel a kezükben tántorgó bulicsapatok már-már a Covid előtti idők honvágyát ébresztette bennünk, amit egy-egy utcazenész és persze a nyüzsgés tette az USA-ban egyedülállóvá. Hogy miért? Teljességgel elképzelhetetlen az USA-ban – de gyakorlatilag a világon máshol is –, ami nálunk megszokott: fesztiválhangulatban lődörögni kocsmáról kocsmára. New Orleans francia negyede úgy tűnik, kivétel.

A híres jazzhangulatról napjainkra csak néhány makacs bár és étterem gondoskodik,

no meg az USA-val gyakran egyidős, archaikus kreol építészetű házak. Ha becsukjuk a szemünket, még mindig könnyű magunkba szívni a történelmet, amely e falak közt játszódott. Többek közt Kossuth Lajos 1851-es köszöntését, amit a Lafayette téren elmondott beszéde tett halhatatlanná. Ám nem csak Kossuth a város egyetlen „magyarja”.

Botsay Sándor magyar szabadságharcos még az 1849-es világosi fegyverletétel után idesodródott, asztalosműhelyt nyitott, harcolt a déliek oldalán az USA polgárháborújában – ám ezúttal is a vesztes oldalra állt. A Botsay család azóta is New Orleansban él, és a családi kriptáról sem feledkeztek meg. Innen is hatalmas köszönet a Hello Hugo alkalmazásnak, amely nélkül egészen biztosan még most is a Botsay család kriptáját keresnénk.

Louisiana magyarsága azonban mégsem a Botsaykról és Kossuthról híres, hanem Árpádhonról.

Az 1896-ban alapított kicsi városkáról, amely az utolsó település, amit magyarok alapítottak, és még magyarok is élnek benne. Kossuthfalva, Új Buda, Haraszthy Town, Balaton mára mind feledésbe merültek, hiszen évtizedek óta nem beszél senki magyarul, és emlékük is lassan teljesen feledésbe merül.

Árpádhonra is ez a sors várt. Főképp, hogy az angol nyelvű többség Albanyre keresztelte át. Azonban ekkor jött Alex Kropog, vagyis Kropog Sándor és felesége, Royanne. Közel húsz év töretlen és ellentmondást nem ismerő munkájuknak köszönhetően létrejött a Hungarian Settlement Museum, ami gyakorlatilag egy helytörténeti múzeumként funkcionálva örök emléket állít a magyarság 125 évének. Nem mellesleg Royanne – magyar felmenők és nyelvtudás hiányában – pedig megírta a „The Story of Árpádhon: Hungarian Settlement, Louisiana 1896-2006” című, a témában alapkőnek számító művet.

„– Sándor, miért nem magyarul beszélünk? Sokkal jobban megy ez neked, mint nekem az angol, hidd el!

– Kedves vagy, de én itt alig tudok már magyarul beszélni, és nem szeretném helytelenül használni a magyaromat.”

Sándor szerény ember. Olyan, aki nem kérkedik, és nem instázza meg minden napját, csak tette egész életében, amit tennie kellett. Gyerekkorában, mint Árpádhonban szinte minden magyar, az eperföldeken dolgozott, aztán egyetem, munka, család… Sokan ebben az erőltetett menetben elfelejtették az anyanyelvüket, vagy egyszerűen csak nem volt idejük hátradőlni egy Arany János-vers mellett.

„Akik itt vannak, mind magyar származásúak – akad, aki teljesen. Mégis már csak én beszélek magyarul.”

Ezt mondja szomorúan Sándor, akinek édesapja egészen fiatalon érkezett, az első világháború idején Kárpátaljáról. Munkásságát elismerendő a falu utcát nevezett el róla, épp ott, ahol ma is a Kropogok élnek. Reméljük nem lesz ötven év múlva ebből is egy Lincoln Avenue, ahogy a Szatmáry Lane-ből lett Chicagóban.

„– Két gyönyörű templomunk van, egy katolikus és egy református. Melyiket mutassam meg?

– Mindkettőt.

– A temető is érdekel?

– Természetesen.”

Van abban valami Radnóti-féle boldog-szomorúság, ahogy Sándor büszkén mutatja „Bika néni” sírját. Hiszen azok, akik ide jöttek, nem lazsálni jöttek. Kőkemény, verejtékező munkával a semmiből újrakezdték egy olyan világban, ami épp annyival segített nekik, hogy nem ártott sokat. Ők mind a jobb életért jöttek a Monarchia végéből, vagy menekültek a háborúk elől.

Hiába jártunk be öt kontinenst hat évad alatt, nem találtuk meg a mindentudás kulcsát. Az emberek alapvető értékei, ösztönei, akaratuk és vágyuk épp ugyanott és ugyanúgy lakozik bennünk Csángóföldtől Árpádhonig, Johannesburgtól Hanoiig. Egyvalami viszont bizonyos: világunk a Sándorok nélkül nem csak kevesebb, hanem betegebb is lesz. Hiányzik majd a szív, az emlékezés erről a bolygóról.

Mondanánk, hogy legyél Te is Sándor, hiszen többet hagysz hátra, ha úgy teszel, mint ő, de akinek nem inge, az ne is vegye magára.

Mi csak tisztelgünk azok előtt, akik mégis megmaradtak magyarnak,

holott a történelem egy pontján a hazájuk messzire szakította őket. Ezt a bűnt nem szabad elkövetnünk többé. Tanuljunk a múlt hibáiból, és legyünk egymással, sokkal, de sokkal türelmesebbek, ha másra nem is, erre megtanít minket a sok utazás.

*

„Mindig tudd, honnan jöttél. Ha tudod, honnan jöttél, nincs előtted akadály: bárhová mehetsz.”

James Arthur Baldwin

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitemet megtartottam.” Legyen ez az évad félig teli, ne pedig félig üres. Ragyogjon föl a nap mindazokra, akik minden körülmények közt hagytak egy kis helyet hazájuknak a szívükben, bárki bármit mond, vagy bárhol is él a világban. Köszönettel tartozunk a Bálint Erzsébeteknek, Stétz Andreáknak, Rózsa Ákosoknak, Kropog Sándoroknak, hogy színesebb lett tőlük a világunk. Köszönettel tartozunk nektek is kedves Olvasó és Néző, hogy hat évad után is kíváncsiak vagytok a messzire szakadt magyar kincsekre, sorsokra, történetekké lett öregedő ráncokra.

Jövőre is lesz Hungarikumokkal a világ körül!

És számtalan érdekességet, meglepetést és fontos információt tartogatunk a honlapunkon, Facebookunkon és Instagramunkon! Végezetül pedig engedjétek meg, hogy a figyelmetekbe ajánljuk következő évadunk helyszínei kapcsán – és csak úgy emberségből is – a következő oldalakat, hogy segíthessünk a szír és török áldozatoknak és családjaiknak.

 

Ahol gettó lett a Kossuth Lajos sugárútból – Hungarikumokkal a világ körül 6/7.

Az utazók az amerikai Mély Dél felé veszik az irányt: St. Louis, Arkansas, Oklahoma és Texas magyar emlékei után kutatnak a sorozat új részében.

Írta: Fejes Dorottya & Kurucz Dániel

Észak-amerikai évadunk a végéhez közeledik. Utolsó előtti epizódunkban a Mississippi völgyétől eljutunk egészen Texasig, közben megkeressük Budapestet és a Red Spider Womant is.

Ha van csúnya város…

Talán mert St. Louis neve francia eredetű, talán mert 1904-ben itt rendezték a modern idők 3. olimpiáját, ahol Halmay Zoltánnak köszönhetően aranyérmesünk is volt, másra számítottunk. Egy patinás, építészetileg – legalább a többi amerikai város közül – kiemelkedő St. Louis-élményt vártunk, de sajnos csalódnunk kellett. Nem is kicsit.

„– A gettót filmezitek?

– Dehogy! Ez itt a Kossuth Lajos sugárút. Nem?

– Az meg ki volt? Úgy értem, az a Kossuth.”

Egy szimpatikus fellépésű srác kérdezi operatőrünket az autójában ülve, jobb kezében egy pisztollyal. Miki – operatőrünk – ekkor sztoikus nyugalommal elmeséli Kossuth Lajos történetét, mire a srác megnyugszik.

„– … Itt nőttem fel, de sose tudtam, ki ez a Kossuth, kösz a mesét!

– Egyébként ez rossz környéknek számít?

– Hát, itt ülök fényes nappal fegyverrel a kezemben, szerinted? És amúgy igen, ez Missouri talán legrosszabb környéke, menjetek innen, amint tudtok!”

Nos, ezután találkozni St. Louis magyarjaival csodálatos élmény volt. Vendégszeretet, magyar szóviccek, csipkelődések és sehol egy töltött fegyver… higgyétek el, nagyon tud hiányozni hosszú idő elteltével egy kis „magyaros hangulat”. Különösen, hogy Klára néni még saját készítésű túró rudi gyártásába is kezdett, a Moodiccba, amit természetesen megkóstoltunk.

„– Atyaég, ez nagyon finom. Házilag készítik?

– Minden darabkáját.

– A túrótól a csomagolásig?

– Mindent, mindent. Most akarjuk piacra dobni.”

Reszkess, Pöttyös. Kár, hogy eddig nem hódítottátok meg az USA-t. Búcsúzóul Klára néni azért még elmesélte, hogy St. Louis történelmi részén azért húzódik keresztül-kasul nagyjából hét autópálya, hogy javítsák a környék közlekedését, nem törődve az épületekkel.

Így a „magyar” templom utolsó mohikánként őrzi a város régi magjának emlékét,

néhány elhagyatott szellemház társaságában. Ilyen festői pusztítást legutóbb Kínában láttunk. Döbbenettel csordogáltunk tovább a Mississippi partján dél felé.

Back Down South.

Amikor először hallottunk a Missouri és Arkansas állam határán valaha fekvő Budapestről, azt gondoltuk, hogy úgysem találunk semmi kézzelfoghatót az 1932-ben már elnéptelenedett falucskáról. Pontosan így is lett. A Missouri déli részén – a Mark Twain erdőn is túl – a valaha Obernay Gábor által életre hívott kis falucskából mára semmi sem maradt. Teljesen benőtte az erdő. Sebaj, bánatunkat Arkansasba fojtottuk.

Végre láthattunk valamit Amerika híres természeti csodáiból. Újra láthattunk hegyeket. Bár az Ozark-hegység inkább hasonlít a Bükkre, mint például az Alpok bérceire, még így is felüdülés volt a véget nem érő alföldek után. A természeten kívül más is változásnak indult. Minél délebbre értünk Arkansasban, annál inkább telt meg a levegőváltozással. A hamburgerek mellé egyre többször ajánlgatják a híres déli konyhát, ami főképp smokerben elkészített húskülönlegességeket jelent. Sőt, az Arkansas folyón nyugat felé ereszkedve már Amerika „first nation”-jének egy-egy tagjával, vagyis indiánokkal is találkozhatunk – bár ők ezt az elnevezést kifejezetten nem szeretik.

Oklahoma. Az Egyesült Államok Hortobágya.

Az eleinte dimbes-dombos erdős táj sík, szikár pusztává szelídül. Épp, miközben átszeljük Brad Pitt szülővároskáját, meglátjuk az első „indián kaszinókat”, majd Oklahoma Cityt, ami minden bizonnyal a világ legunalmasabb városa. Micsoda szerencse, hogy nem az épített környezetért utaztunk ennyit.

„Egyetlen szerződést sem tartottak be az amerikaiak, mindegyiket megszegték. Mindegyiket! Ezt persze ők nem így tanítják az iskolában.”

Erről beszél Margareth Behan, a Red Spider Woman. Margareth a Cheyenne & Arapaho törzsszövetség gyermeke, egyik vezetője, egyben egyike az úgynevezett „13 bennszülött nagymamának”. Margareth-et hallgatva hamar rá kellett ébrednünk, hogy mennyi mindent nem tudunk világunkról, mennyire nem ismerjük a történelmet.

„Minket idekényszerítettek, miután elvették a földjeinket Montanában. Gyakorlatilag magát Oklahoma államot ezért hozták létre (…) ide üldöztek minket szerte az USA-ból (…) Aztán hiába ígérték meg, hogy itt már békén hagynak, mégis jöttek a fehérek és azt is elvették, amit a korábbi földjeinkért kaptunk. Ma pedig már a megmaradásunk a tét.”

Erősen gondolkozunk, hogy a teljes interjút, amit a Red Spider Woman adott nekünk, föltesszük vágatlanul. Mit gondoltok, megnéznétek? Írjátok meg nekünk!

Rögtön miután elhagytuk a világ egyik legszomorúbb és legunalmasabb füves pusztáját, Oklahomát, és átkeltünk a Red Riveren, megálltunk magunkba szippantani a híres texasi levegőt. Hm. Semmi különbség. Nem hozott whiskey szagot a szél, nem lépkedtünk olajban, és a híres cowboykalappal sem dobtak arcon. Még. Aztán

találkoztunk a dallasi magyarok kohéziós erejével, Beluska Évával, és egyet máris kipipálhattunk a listánkról.

„Itt udvariasak az emberek, meg vannak nevelve. Már Nyugat-Texasban is ezt éreztük, de Dallasban sincs ez máshogy. Nem véletlenül költöznek ide az emberek az egész országból.”

Éva több mint 40 éve költözött férjével Kolozsvárról Amarillóba, aztán Dallasba. Egyáltalán nem bánták meg, és Texasban igazi otthonra leltek. Sőt még arra is maradt idejük, hogy a Metroplex-övezet, vagyis a Fort Worth-től Dallasig terjedő betondzsungel magyarjait összefogják.

„Legtöbbször itt, a cisztercieknél találkozunk, hála Gyula atyáéknak, de tartottunk már mindenféle összejöveteleket.”

Apropó, ciszterciek. A Zircről indult ciszterciek 1956-ban alapították az Our Lady of Dallas apátságot. A kommunista hatalomtól tartva, Endrédy Vendel zirci apát már 1945-től kezdve készítette elő apró lépésekben a rendtagok kimenekítését Magyarországról, hogy az ÁVÓ meg ne neszelje. Amikor 1948-ban bekövetkezett az iskolák államosítása, huszonegy szerzetes szökött át a vasfüggönyön, hogy nekivágjon a hosszú útnak a szabad világ felé. Nyolc szerzetest az ausztriai szovjet övezetben elfogtak és magyar börtönbe kerültek, de tizenhárman kijutottak az USA-ba. Az így megalakult perjelség ’63-ban emelkedett apátsági szintre, melynek ’88-ig magyar elöljárója volt.

„Engem titokban fogadott be a rend, hiszen addigra már be voltak tiltva.”

Lelóczky Gyula mára már sajnos

másodmagával őrzi csak a magyarok lángját az Irving és Dallas határán található ciszterci kolostorban.

Az évek során több ezer diákot tanított és készített fel az életre, pedig Gyula atya nem éppen így tervezte az életét.

„A családé volt Győr legjobb cukrászdája. Ha nem államosítják a kommunisták, biztosan átvettem volna a boltot. Talán akkor minden máshogyan alakul.”

Dallas után délre, Texas fővárosába toltuk az addigra megfáradt kocsinkat – átléptük a tízezredik kilométert, amit észre sem vettünk. Az igazat megvallva, nem Austin festői szépségű városáért utaztunk órákat, hanem a Galambos család csodálatos lángosáért, és persze Buda városkájáért. Valamit azért hagynunk kell szombatra is.