Árpádhon és Texas magyarjai – Hungarikumokkal a világ körül 6/8.

Tisztelgünk mindazok előtt, akik a messzeségben is megmaradtak magyarnak – Texas és Lousiana magyarságának nyomába eredtek az utazók.

Írta: Fejes Dorottya & Kurucz Dániel

Utolsó epizódunk következik az Egyesült Államokból. Texasban kezdünk és Louisianában zárunk. Budától Árpádhonig, a guacamolés lángostól a dél legjobb radiológusáig. Öveket becsatolni, mert aztán egy évig ismét nem találkozunk.

Emlékeztek még a 4. évadunk pozsonyi részére? Napokig üldözött minket a depresszió, hiszen exfővárosunk egy belvárosi utcájában a huszonegyedik ember tudott csak magyarul. Kíváncsiak vagytok, hány ember tudta Budán, hogy honnan ered a texasi városka neve? Esetleg azt, hogy mi az a kutyavásár? Nos, igen, ezért is a TV2-re kell majd kapcsolni szombaton 11.25-kor. A vállalkozó kedvűek, főszponzorunknál a Szerencsejáték Zrt.-nél tegyék meg tétjeiket:

A: 1 ember; B: több mint 5 ember; C: senki se.

Guacamolés-fokhagymás-sajtos-tejfölös-jalapenos lángos lilahagymával!

Istenkáromlás. Valahogy így nézett ránk Tibor, amikor kikértük Dani életének legfinomabb lángosát. Ám Tibor abban az austini food truck belsejében megmaradt úriembernek, nem ellenkezett, csak nekiállt és elkészítette a mexikói-texasi-magyar fúziós ételremeket.

„Töltött káposzta, hurkák, gulyás, rétes, palacsinta, nem csak lángost csinálunk.”

Galambosékhoz nem véletlenül jönnek mindenhonnan, hiszen

igencsak visszahozzák a magyar ízvilágot a 330 millió hamburger országában.

Hogy ez mennyire fontos? Lépten-nyomon ugyanazokba az ízekbe botlunk, így nem csoda, hogy a mexikói, ázsiai, közel-keleti ételek reneszánszukat élik. Leszámítva a texasi, louisianai konyhát, épp annyira változatos az észak-amerikai gasztronómia, mint egy kórházi szoba.

Failure is NOT an option

Persze, hogy mindenkinek a NASA jutna eszébe Houstonról – és talán az a megannyi magyar származású ember, aki az elmúlt évtizedekben az űrprogramban dolgozott. Ám nekünk az évad után egészen biztosan Garami Zsolt és Gráber Richárd fognak. Na, nem csak azért, mert az USA lassan harmadik legnagyobb városában – agglomerációval természetesen – összefogják a magyarokat, hanem azért, mert rácáfolnak a tipikus sztereotípiákra. Annak segítenek, akinek csak tudnak. Zsolt az ország egyik legjobb kórházában radiológus, míg Ricsi profi táncosból lett üzletemberré, de ha beérkezik egy e-mail vagy sóhaj, ők segítenek. Szó nélkül.

„Szeretek emlékezni arra, honnan jöttem. Egy kis faluban, ha valaki segítséget kér, akkor nem kérdés, hanem kötelesség ez, hiszen otthon úgy volt szokás. Annak idején nekem is segítettek. Ezt vissza kell adni.”

Ezt mondja Zsolt, miközben bemutatja a Houston Methodist Hospital legújabb milliárdos értékű robotfejlesztéseit. Közben köszönünk pár magyar rezidensnek, akik Zsolt jóvoltából a gyakorlatukat tölthetik itt. Két kórházi szárny között meg-meg állunk egy sztorira, amikor egyszer csak rámutat egy falra:

„Ez idősebb George Bushról és feleségéről van elnevezve. Hogy miért? Itt úgy mennek a dolgok, hogy sok pénzzel szokás támogatni fontos intézményeket: kórházakat, iskolákat. Cserébe néha el is neveznek rólad ezt-azt.

Ez egy olyasmi dolog, amit nagyon szeretek Amerikában. Ha valaki gazdag, mindig visszaad belőle. Mindig!”

Zsolt is rengeteget jótékonykodik, bár nem szereti nagydobra verni. Vele beszélgetve mégsem ez a leghihetetlenebb. Szerény mondatai közt apró betűsen elrejtette, hogy ő Magyarországon is él. Ha azt hinnénk, hogy lehetetlen kétlaki életet élni óceánnyi távolságok közt, akkor most kapaszkodjunk meg:

„A családom hol itt, hol Pesten él, így én is folyton úton vagyok. Szerencsére mindig meg tudjuk oldani, hiszen föltalálták a konferenciákat…”

Elmosolyogja magát a két lábon járó Hungarikum. Talán a legötletesebb módja a szanaszéjjel szóródó magyarság összefogásának épp itt, Houstonban van. Gráber Ricsi ugyanis tíz éve sikeresen szervezi meg az ún. „Happy Hour”-öket minden hónap elején. Volt már olasz és görög törzshelyük is, de az a lényeg, hogy összegyűljenek valahol. Nem számít, honnan jöttél, mivel foglalkozol, ha magyar vagy, várnak szeretettel. Ezt az üzenetet otthon is többet mantrázhatnánk rosszabb pillanataikban.

„Ha én nem csinálom, úgy nem csinálja senki.”

Kevés olyan tündéri történetet ismertünk meg az elmúlt hat évben, mint amilyen a louisianai Árpádhoné. Az Egyesült Államokban meglátogatott utolsó állomásunk tényleg feltette az „i”-re a pontot.

Texas száraz, sárgás tájait újból felváltotta Mississippi zöld örökkévalósága.

Shreveportnál ismét az Oklahoma óta fel-felbukkanó Red River mentén kanyarogtunk a gigantikus méretű Százhalombattáig, Baton Rouge-ig. A XIV. Lajosról elnevezett állam fővárosa nagyjából alig nagyobb, mint Debrecen. Mégis a Mississippi mellett elterülő olajfinomítói és gyárai valószínűleg önmagukban vetekszenek a magyar ipar teljesítményének nagy részével.

Kilométereket kellett még utaznunk dél felé, hogy láthassunk valamit az igazi mocsaras Louisianából, abból, amit oly sok film megénekelt már – legutóbb a True Detective sorozat első évada. Sajnos az ember mindenhova beteszi a lábát. Döbbenten láttuk, hogy a nemzeti parkoknak kijelölt területeken is ugyanúgy sztrádák, lakóházak, gyorséttermek sorakoznak, mint a már említett Baton Rouge jellegtelen forgatagában. Minek akkor ez a közigazgatási csalás? Minek akkor a Nemzeti Park elnevezés? No, mindegy. Haladjunk.

Ida hagyatéka

Közeledve New Orleans-hoz egyre feszültebben figyeltük a 240 km/h-val pusztító Ida hurrikán pár hetes rombolását. Akármennyire szorgosan takarítják a károkat,

itt-ott egy leszakadt háztető vagy facsonk emlékeztet az évenkénti apokalipszisre,

amit az embereknek el kell szenvedniük Louisianában.

Talán errefelé már felkészültebbek, mint 2005 előtt voltak a Katrina idején, ám a sztrádán így is csak totyogtunk, mert nemes egyszerűséggel Ida elvitte az egyik hídpillért. Ezért a sávlezárás. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett száz-kétszáz évvel ezelőtt egy hasonló hurrikán pusztítása áram, helikopter, markoló és egyéb luxus nélkül. Miközben ezen elmélkedünk, veszettül próbálunk szállást találni, mert arról, amit foglaltunk, kiderült, hogy egy hatalmas tévedés. Ida oda is lecsapott és a ház már csak félig állt a cölöpökön.

„– Hogy érti, hogy nincs?

– Csodálkoznék, ha találna szállást ma estére. Egy hete még áram és víz se volt.

– Akkor mit tanácsol, mit tegyek?

– Hát, én visszafordulnék nyugatra.”

Így hangzott az egyik megbízhatónak tűnő szállásközvetítő alkalmazás emberkéjének jó tanácsa. Mivel a dugóban amúgy se tudtunk mozdulni se jobbra, se balra, így további egy óra telefonálgatás után találtunk egy még ép házat, ahol megszállhattunk. Ráadásul volt áram, de még meleg víz is!

Ezek után New Orleans-tól mégsem várhattuk el a híres Mardi Gras hangulatát. Félig leszegett fejjel, elvárások nélkül dobtuk be magunkat a régi-francia negyedbe, ami gyakorlatilag a pesti Király utca távoli rokonává fokozta le magát. A Bourbon Streeten sörrel a kezükben tántorgó bulicsapatok már-már a Covid előtti idők honvágyát ébresztette bennünk, amit egy-egy utcazenész és persze a nyüzsgés tette az USA-ban egyedülállóvá. Hogy miért? Teljességgel elképzelhetetlen az USA-ban – de gyakorlatilag a világon máshol is –, ami nálunk megszokott: fesztiválhangulatban lődörögni kocsmáról kocsmára. New Orleans francia negyede úgy tűnik, kivétel.

A híres jazzhangulatról napjainkra csak néhány makacs bár és étterem gondoskodik,

no meg az USA-val gyakran egyidős, archaikus kreol építészetű házak. Ha becsukjuk a szemünket, még mindig könnyű magunkba szívni a történelmet, amely e falak közt játszódott. Többek közt Kossuth Lajos 1851-es köszöntését, amit a Lafayette téren elmondott beszéde tett halhatatlanná. Ám nem csak Kossuth a város egyetlen „magyarja”.

Botsay Sándor magyar szabadságharcos még az 1849-es világosi fegyverletétel után idesodródott, asztalosműhelyt nyitott, harcolt a déliek oldalán az USA polgárháborújában – ám ezúttal is a vesztes oldalra állt. A Botsay család azóta is New Orleansban él, és a családi kriptáról sem feledkeztek meg. Innen is hatalmas köszönet a Hello Hugo alkalmazásnak, amely nélkül egészen biztosan még most is a Botsay család kriptáját keresnénk.

Louisiana magyarsága azonban mégsem a Botsaykról és Kossuthról híres, hanem Árpádhonról.

Az 1896-ban alapított kicsi városkáról, amely az utolsó település, amit magyarok alapítottak, és még magyarok is élnek benne. Kossuthfalva, Új Buda, Haraszthy Town, Balaton mára mind feledésbe merültek, hiszen évtizedek óta nem beszél senki magyarul, és emlékük is lassan teljesen feledésbe merül.

Árpádhonra is ez a sors várt. Főképp, hogy az angol nyelvű többség Albanyre keresztelte át. Azonban ekkor jött Alex Kropog, vagyis Kropog Sándor és felesége, Royanne. Közel húsz év töretlen és ellentmondást nem ismerő munkájuknak köszönhetően létrejött a Hungarian Settlement Museum, ami gyakorlatilag egy helytörténeti múzeumként funkcionálva örök emléket állít a magyarság 125 évének. Nem mellesleg Royanne – magyar felmenők és nyelvtudás hiányában – pedig megírta a „The Story of Árpádhon: Hungarian Settlement, Louisiana 1896-2006” című, a témában alapkőnek számító művet.

„– Sándor, miért nem magyarul beszélünk? Sokkal jobban megy ez neked, mint nekem az angol, hidd el!

– Kedves vagy, de én itt alig tudok már magyarul beszélni, és nem szeretném helytelenül használni a magyaromat.”

Sándor szerény ember. Olyan, aki nem kérkedik, és nem instázza meg minden napját, csak tette egész életében, amit tennie kellett. Gyerekkorában, mint Árpádhonban szinte minden magyar, az eperföldeken dolgozott, aztán egyetem, munka, család… Sokan ebben az erőltetett menetben elfelejtették az anyanyelvüket, vagy egyszerűen csak nem volt idejük hátradőlni egy Arany János-vers mellett.

„Akik itt vannak, mind magyar származásúak – akad, aki teljesen. Mégis már csak én beszélek magyarul.”

Ezt mondja szomorúan Sándor, akinek édesapja egészen fiatalon érkezett, az első világháború idején Kárpátaljáról. Munkásságát elismerendő a falu utcát nevezett el róla, épp ott, ahol ma is a Kropogok élnek. Reméljük nem lesz ötven év múlva ebből is egy Lincoln Avenue, ahogy a Szatmáry Lane-ből lett Chicagóban.

„– Két gyönyörű templomunk van, egy katolikus és egy református. Melyiket mutassam meg?

– Mindkettőt.

– A temető is érdekel?

– Természetesen.”

Van abban valami Radnóti-féle boldog-szomorúság, ahogy Sándor büszkén mutatja „Bika néni” sírját. Hiszen azok, akik ide jöttek, nem lazsálni jöttek. Kőkemény, verejtékező munkával a semmiből újrakezdték egy olyan világban, ami épp annyival segített nekik, hogy nem ártott sokat. Ők mind a jobb életért jöttek a Monarchia végéből, vagy menekültek a háborúk elől.

Hiába jártunk be öt kontinenst hat évad alatt, nem találtuk meg a mindentudás kulcsát. Az emberek alapvető értékei, ösztönei, akaratuk és vágyuk épp ugyanott és ugyanúgy lakozik bennünk Csángóföldtől Árpádhonig, Johannesburgtól Hanoiig. Egyvalami viszont bizonyos: világunk a Sándorok nélkül nem csak kevesebb, hanem betegebb is lesz. Hiányzik majd a szív, az emlékezés erről a bolygóról.

Mondanánk, hogy legyél Te is Sándor, hiszen többet hagysz hátra, ha úgy teszel, mint ő, de akinek nem inge, az ne is vegye magára.

Mi csak tisztelgünk azok előtt, akik mégis megmaradtak magyarnak,

holott a történelem egy pontján a hazájuk messzire szakította őket. Ezt a bűnt nem szabad elkövetnünk többé. Tanuljunk a múlt hibáiból, és legyünk egymással, sokkal, de sokkal türelmesebbek, ha másra nem is, erre megtanít minket a sok utazás.

*

„Mindig tudd, honnan jöttél. Ha tudod, honnan jöttél, nincs előtted akadály: bárhová mehetsz.”

James Arthur Baldwin

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitemet megtartottam.” Legyen ez az évad félig teli, ne pedig félig üres. Ragyogjon föl a nap mindazokra, akik minden körülmények közt hagytak egy kis helyet hazájuknak a szívükben, bárki bármit mond, vagy bárhol is él a világban. Köszönettel tartozunk a Bálint Erzsébeteknek, Stétz Andreáknak, Rózsa Ákosoknak, Kropog Sándoroknak, hogy színesebb lett tőlük a világunk. Köszönettel tartozunk nektek is kedves Olvasó és Néző, hogy hat évad után is kíváncsiak vagytok a messzire szakadt magyar kincsekre, sorsokra, történetekké lett öregedő ráncokra.

Jövőre is lesz Hungarikumokkal a világ körül!

És számtalan érdekességet, meglepetést és fontos információt tartogatunk a honlapunkon, Facebookunkon és Instagramunkon! Végezetül pedig engedjétek meg, hogy a figyelmetekbe ajánljuk következő évadunk helyszínei kapcsán – és csak úgy emberségből is – a következő oldalakat, hogy segíthessünk a szír és török áldozatoknak és családjaiknak.

 

Published by