A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.
Szlovéniában nem véletlenül mondják: aki akar, az magyar. Nem szól bele senki, hogyan kell gondolkodni. Jön a Hungarikumokkal a világ körül 4. évadának 2. része.
Sokféleképpen lehet közelíteni Trianonhoz. Van, aki a hibáinkat látja benne, van, aki más hibáját… Van olyan külhoni magyar, akinek joga van arra, hogy magyarul beszélő rendőr intézkedjen vele, ha megállítják; és van olyan is, akinek fegyvert kellett fognia azért, hogy magyar maradhasson. Őrvidék után Muravidékre és a horvátországi magyarokhoz, a délszláv háború árnyékában megmaradó, fejlődő közösségekhez látogattunk.
Muravidék
A szlovéniai magyarok helyzete talán a legjobb a Kárpát-medencében. Itt nem jön a jakobinus puttonyszáj, a többségi társadalom szinte megfojtó ölelése, ha egy picit jobban mennének a dolgok. Persze ugyanúgy meg kell küzdeni a magyar sulikért, közösségért Dobronakon, Lendván vagy Őrihodoson is, mint akár Kolozsváron. Ugyanakkor szomorú belátni, hogy
ahol jobban mennek a dolgok, ott jobban is fogyunk.
Szerencse, hogy vannak még, akik nem adták fel. Vannak még fiatalok, akik tartják a nyelvet és a kultúrát.
„Ha mi nem csináljuk, nem csinálja senki!”
„Ljubljana – Dobronak – Ljubljana…” – mondja Attila a receptet. Aki ugyanis a suli után nem tér haza, egyszerűen beolvad. Nem azért, mert szeretne, hanem mert 2021-ben ez a realitás. Viszont megvan a lehetőség. Szlovéniában nem véletlenül mondják, hogy aki akar, az magyar. Nem szól bele senki, hogyan kell gondolkodni.
„Olaszországban éltem egy darabig, de hazahúzott a szívem” – meséli Lendva szőlői közt Peti, hogy milyen volt külföldön, de azt is, hogyan húzta vissza szíve a családi fészekhez. Pár pohár diópálinka, majd fehér narancsbor után még jobban beleláthatunk a helyiek életébe – közben a stáb végleg belátta, hogy a magyarság pizzáján az alkohol a sajt… Dimbes-dombos táj, szőlők, borok, és egy rendkívül összetartó, barátságos magyar közösség. Így láttuk mi a Muravidéket.
„… ki akarták vágni a nyelvem, mert azt hitték, hogy két nyelvem van!”
Csáktornya, Zágráb, Fiume. Mind-mind olyan helyszínek, amelyek tele vannak magyar emlékekkel, de mégsem azzal a tudattal látogatunk errefelé, hogy – feltétlenül – magyar nyomokra bukkanjunk. Pedig
a horvát-magyar együttélés közel 800 éve nagyon is velünk van még 2021-ben is,
de nem csak falakban, táblákban, szobrokban. Ott él bennünk. A közös hőseinken, győzelmeinken – sőt, Zrínyinek köszönhetően közös tragikus vadkanvadászatainkon – túl, nagyon hasonlít egymásra a két nép gyásza, öröme, mindennapi rutinja.
Ha ezt egy Insta-posztban olvassuk, nyilván legyintünk egyet, de a hasonlóságra épp Maric Szabolcs hívta fel a figyelmünket, aki Horvátország egyik legnépszerűbb énekese. Neki elhisszük. Ahogy azt is, hogy a hiedelmekkel ellentétben a Zágráb főterén álló Jellasics-szobrot a délszláv háború során Budapest felől mégsem Belgrád felé állították, csak szimplán délnek – lemértük, becsszó!
„Mi csak a falunkat védtük!”
Szabolcs elküldött minket Fiuméba is, hogy a Magyar Királyság kikötőjében fölfedezzünk egy-egy porladó magyar emléket, ám onnan visszakanyarodtunk a szerb-határ felé. Ahogy mondták, „nem volt itt mindig ilyen funky a helyzet!”
A háború, amely a horvát oldalon „honvédő”, a szerb oldalon „délszláv”, az 1990-es években egy pillanat alatt forgatta fel fenekestül a szlavóniai magyarok életét. Szentlászló, Kórógy és Haraszti egyik napról a másikra találta magát az arcvonalban. Előbbi falucska védelmét Kocsis László szervezte meg, aki elmesélte, milyen is az élet akkor, amikor a külhoni magyarok megmaradásához nem csak kultúregyesületekre van szükség.
„Tízen vannak ezen a táblán, akikről ma se tudunk semmit.”
Ha leszámítjuk a MOL-INA ügyet, az átlag horvát úgy gondol ránk, mint akik a szabadsághoz segítették Horvátországot. Kifejezetten jó szívvel gondolnak Antall Józsefre, a szlavóniai magyarokra, ránk.
