Mitől boldog egy ország? Mitől elégedettek benne az emberek? Ilyen és ehhez hasonló kérdések futottak át az agyunkon, ahogy közeledtünk a Kordillerák lábánál fekvő San Joséhoz. Nézegettük az arcokat, a fákat, az autókat, de csak nem láttuk, hogy mitől boldogabb hely Costa Rica, mint akár Magyarország. Márpedig évtizedek óta Costa Ricát stabilan a legboldogabb országok közé „mérik”.
A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.
„The greatest happiness of the greatest number.”
Legalábbis Jeremy Bentham szerint a boldogság „a legtöbb ember legnagyobb boldogsága”. Miközben ezen elmélkedtünk az M1-M7 bevezetőnek is beillő, budaörsihez hasonló látképen és közeledtünk San José fényeihez, valahol a reptér és a szállás közt félúton a drónunk nagy boldogságában gazdát váltott. Ő már tudja, amit mi nem.
Apropó, San José. Minden magyar, akivel beszéltünk Costa Ricáról, óva intett minket attól, hogy akárcsak egy napnál többet is maradjunk ott. Kezdte valami misztikus fátyol belepni a fővárost, pedig semmiben sem különbözött az eddig megszokott latin városoktól.
„Sose értem azokat, akik San Joséban élnek, én próbáltam – nem jó hely. Higgyétek el. Costa Ricában annyi csodálatos tengerparti rész van, kinek kell akkor San José.” Bakó Janira hallgatva neki is indultunk a Csendes-óceánnak.
Hátha megtaláljuk a boldogság forrását, a „pura vidát”.
Választhattuk volna a parti utat, ehelyett a 3000 méteren kanyargó szerpentineket választottuk. Mentségünkre legyen mondva, hogy Janival beiktattunk egy köztes megállót: egy messze földön híres kávéültetvényt. Hiszen épp e körülmények közt terem a Talamanca-hegység „lankáin” a világ legjobb arabica kávéja.
A Bányai László-szál.
Biztos mindenki ismeri a kávés Unicumot – nem? Sebaj. Majd most. Bányai László a ’80-as évek végén pattant meg a kommunista Magyarországról és meg sem állt az Egyesült Államokig, ám egy idő után azt is kinőtte és Costa Ricába tette át a bázisát.
A fővárostól nem messze, Naranjo de Alajuelaban, a legősibb kávéültetvények közül vett magának egy darabkát, és megkezdte Costa Rica legfőbb tevékenységét. A kávétermesztésbe pedig annyira belejött, hogy még a legrégebbi magyar cég, az Unicum számára is maradt energiája: Így készül a Chocapic, a kávés Unicum.
„Aaa. Lazlo! I know him. The crazy Hungarian guy” – mondták a helyiek kedves mosollyal egy-két anekdota közt. László igazi jelenséggé nőtte ki magát a hamisítatlan magyar akcentusával és hatalmas szívével. Ám sajnos László, bármennyire is szerette volna, nem tudott velünk lenni, segítségét azonban innen is köszönjük!
Szerencsére Bakó Jani bemutatta nekünk az Ureña Rojas családot. Pontosabban mutatta volna, ha azon a bizonyos parti úton megyünk. Aki, ugyanis figyelt anno föci órán, az tudja, hogy
a trópusokon kétféle időjárás létezik: az esős és a száraz.
Nekünk sikerült az esős évszak kellős közepén megérkeznünk. Jó buli volt.
„A táj egészen elképesztően szép, dzsungel itt, dzsungel ott, a messze távolban pedig már látszik az óceán is” – mondtuk a hegy tetején, majd elkezdtünk ereszkedni az ültetvények felé. Még egy hercegkúti szüreteléshez is átgondolja az ember, hogy milyen kanyarokat vegyen be, nem hogy 3000 méteren. Alaska és Siberia települések közt aztán a megkezdett ereszkedésünk kritikus ponthoz érkezett. Leért a 4×4 alja és a sóderes, kavicsos út az eddigi 10%-os emelkedőről 40%-osra változott. Mindeközben természet anyánk lágy szemerkélő esőt küldött ránk. Egy darabig ügyesen evickéltünk lefelé, míg nem elfogyott az út.
„No. No. No. No hay manera Señor” – mondta az út legvégén éldegélő néni. Próbálkoztunk még egy kicsit, de a lágy szemerkélő eső valami costaricummá alakult
és mind egy nagy, boldog, kollektív párává váltunk.
Egész egyszerűen megállt rajtunk, alattunk, felettünk egy felhő és nem moccant.
„Ez nem fog összejönni!”
Ez volt az a pillanat, amikor mindegyikünkben megállt a levegő. Hogy miért? Almási Miklós mászott már le a világ második legnagyobb kanyonjába – egy drónért –, vezettünk éjszakákba menően gyerekkatonák közt Fekete-Afrikában, voltunk komptöröttek, kapott el minket sárlavina, megjártuk Afganisztánt, de Miki most mondta először, hogy ez nem fog összejönni. Nem tud visszakecmeregni a betonútra.
Így hívtuk Bakó Jancsit, hogy varázsoljon. Persze öröm az ürömben, hogy egyáltalán volt még internetünk, illetve egy kevésbé lejtős szakaszunk, ahol a kocsi kicsit megpihenhetett, amíg a megmentősereg megérkezett. Malmoztunk, számoltuk a számunkra ismeretlen madarakat.
A Ricardó és Estebán-szál.
Ha vannak rendes emberek, akkor bizonyára ez a két ember lehetett az osztályfőnökük. Mint annak idején a földrész első spanyoljai, machetével a kezükben jelentek meg autószörnnyel a lábuk között, ingben, kalapban. És persze ott volt a mosolygós, strandpapucsos Bakó Jani is Magyaralmásról. Nem épp így képzeltük el az első találkozást.
Két acélkötés-rögzítés közben megtudtuk, hogy
Ricardo épp kislánya szülinapjáról sietett el, amikor megtudta, hogy segítenie kell.
Öccse, Estebán, pedig friss házasként valószínűleg szintén nem arra vágyott, hogy vadidegen magyarokat toljon fel a hegyen – az akkor már szakadó esőben.
Szerencse, te ilyenkor hol vagy?
Ekkor úgy esett, hogy mindent bevetve föl tudunk majd kecmeregni vontatókötélen valahogy a kanyargós utakon, de nem szpojlerezünk többet. Legyen elég annyi, hogy Janival és Ricardóval előremenetünk, hogy a szülinap ne csússzon tovább. Egyúttal meg is lestük, hogyan születik a kávé.
Az állunk leesett, amikor Budapesten edzett ízlelőbimbónk valami édeskés szeder hibrid gyümölcsöt kóstoltak, a kávébab korai állapotában. Mondhatni, elég sok lépcsős folyamat az, hogy a magaslati levegő bokorcsírái a poharunkban ránk mosolyogjon minden reggel.
A legtöbb kávéművelő magának pörköli a kávét, nem ám pörkölve veszi. Jani megengedte, hogy belessünk kollégája, a környék legjobb bajuszával rendelkező baristája, José rejtelmeibe. Jani eközben már melegített, hogy a saját specialitását is megmutathassa a stábnak. Ki nem találnánk, a Böiler pólóban életigenlően mosolygó Janiról, hogy ő bizony élelmiszermérnököket meghazudtoló módon főzi Costa Rica egyik legjobb sörét. Pedig, de.
San José.
Visszafelé már nem kockáztattunk, a parti úton csordogáltunk a fővárosba, bár némelyikünk a paradicsomi partokról a fővárosba visszaérve mély depresszióba esett.
A felborított kukásdoboz építészeti stílusára emlékeztető San Josét eddig minden főváros überelte,
ahol az utóbbi években jártunk. Ám így is tettünk pár sétát, hátha találunk egy-egy klassz helyet. Egy kedves „Tico” – így becézik magukat a costa ricaiak – megmutatta nekünk a kedvenc piacát. Köszönet érte innen is! Nélküle nem láthattunk volna lajhár méretű yuccákat.
Mitől boldog egy ország? Mitől elégedettek benne az emberek?
Attól, ahogyan bánnak egymással – a hangulattól, amit teremtenek. Ehhez nem kell pénz, se hatalom. Costa Rica titka az emberekben és a viszonylagos elszigeteltségben rejlik. Nem kell nagy megfejtésekbe bocsátkozni ahhoz, hogy lássuk a pura vida nagyságát, a ticók örökségét, amit a világra hagynak generációról, generációra. A nyugalom, a türelem minden viszontagságot kellemesebbé tesz. Mennyire?
Costa Ricában már nincs hadsereg, és
az elmúlt 150 évben egyébként is csak kétszer volt rosszabb napja a demokráciának.
Nicaragua déli része gyakorlatilag átkönyörögte magát, és mind a mai napig, ha az amerikai kontinens bármely részén valaki nyugalomra és békére vágyik, ide és nem például az USA-ba menekül.
Costa Rica egy menedék: aki csak tud tanuljon tőle.
***
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!
Published by