Valahol a gimis töri órákon már felmerült: „… de mi van a Kárpátok után?” Milyen az a bizonyos régi Románia – Havasalföld, meg Moldva –, ahogy Erdélyben a magyarok mondják: Regát. Persze ott is nőnek fák, meg esik az eső, de mégis milyen a románok bölcsője? Nem titkoltan téptük a cetlit Dél-Erdély után.
Herkulesfürdőt elhagyva, újra megcsodáltuk Tito és Ceausescu szerelemgyerekét, a Vaskaput, hogy aztán Szörényvárán keresztül a festői Craiovába érjünk. Kiábrándítóan jobb utakon szeltük át a vidéket, bár az tény, hogy a román autópálya még gyorsforgalminak se illene be itthon – főleg, hogy nem érzetünk fantom fájdalmat a kátyúkat kerülgetve. Szekunder szégyenérzetünket némileg enyhítette, hogy a fullos 1 x 1 sávos utak olyan unalmasan tekeregtek át az összes román falun, ahogy „Ká a majmócákon” – ha már nincs sztráda, minek elkerülő út…
Craiovában biztos van egy-egy szebb épület a beton kirakós mögött, de inkább Bukarestre fókuszálva tovább száguldtunk Zsilvölgyén át Szlatinának, majd Pitestinek. A néhol már honvágykeltően unalmas alföldi táj horizontjába belerondított a Kárpátok egy-egy csúcsa, míg el nem értük az ország egyetlen hosszabb sztrádának is betudható, halálfutamra edzett szakaszát. Tapasztalt autósok vagyunk, de a román úriember tempó – jellemzően fekete BMW-ből – még minket is meghökkentett. Jó hír, hogy van hova osztály kirándulnia a pesti szociopata sofőröknek továbbtanulás gyanánt.
Bukarest
Sebaj, így még jobban esett a Bukarest tábla látványa. „Végre megérkeztünk”. Aki még nem járt a románok fővárosában, nehezen tudja eldönteni, hogy Párizsban, vagy egy felborított pelenkás ösvényen találja magát. A Janus-arcú várost egyaránt jellemzi a kommunista rokokó és a francia-olasz (nem római) építészetre való hasonlítani akarás.
„… hamarabb volt Bukarestben magyar oktatás, mint román!”
Megállt a szívünk mikor Buday Richárd a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság vezetője elmondta, hogy a román fővárosban jelenleg is minimum 30 ezren beszélnek magyarul –, de több mint 250 ezer embernek van valamilyen magyar felmenője. A történet még jóval Trianon előtt kezdődött. Az ún. Kossuth-emigrációban sokan választották Bukarestet új hazájuknak, de még azt megelőzően is rendszeresen volt egy-egy hullám, akik valahogyan ide vetődtek.
„Magyarok, itt? Viccelsz? Valaha kilenc magyar negyed volt, de találtál csehet, meg bolgárt is.”
Sőt Trianon előtt Bukarestben 16 olyan magyar templom állt, ahol magyar nyelven folyt az istentisztelet. Ma már csak egy maradt ugyan, de legalább hallani még magyar szót, ráadásul épp az egyik legrégebbiben, a 13. századi Barátok templomában. Persze, ahogy Pesten, úgy Bukarestben sem a sekrestyével csábítgatják a fiatalokat „közösséget építeni”. Ha már egy Gyöngyössel vetekedő méretű magyar közösség, nyilván meg is szervezik magukat a fiatalok: így többek közt létezik a Bukaresti Magyar Diákkör is. Kovács Árpád – micsoda román név… – idegenvezetése kellett hozzá, hogy a saját szemünkkel lássuk, Bukarest nem is olyan csúnya város, mint amennyire az autóból tűnik. Patinás régi városrészek – fejlődő városrészek, parkok, meg persze a BMW-s fiúk.
Csángáljunk egyet!
Egy idő után még Bukarestre is rá lehet unni, így elindultunk a néhány megmaradt moldvai csángó falu felé. Amikor az idei évadot terveztük, mindannyian egyszerre a Kárpátok és a Szeret folyó közti részre néztünk a térképen, oda ahol még 2020-ban is elszigetelve él több ezer magyar és őrzi nemzeti hovatartozását immáron több száz éve.
De kik is azok a csángók? Ezen talán elsiklottunk. A csángók több Romániában élő olyan magyar nyelvű kisebbségi népcsoport, akiknek az összefoglaló neve a csángó. Három fő csoportjuk: a moldvai csángók, a gyimesi csángók és a barcasági csángók. Nevüket épp a csángálásból kapták, mint elkószál, elmegy, bár erre több teória is kialakult, ahogy az is mennyire nem szeretik ezt a stigmát, de ezt majd később a sorozatban boncolgatjuk tovább.
Pusztina
Az etimológia szakkör után meglátogattuk Nyisztor Ilonát és társulatát, a Pusztinai kakasokat. Pusztina egy igazi kis túlélő falu, a román tenger kellős közepén. Persze ez szinte minden regáti magyar közösségről elmondható, hiszen se a nyelvet, se a származást, de még a vallást se gyakorolhatják úgy a csángó magyarok, mint a többségi társadalom. Pár évvel ezelőtt még a napközinek megfelelő magyar oktatást sem engedte Bukarest, ahogy – a katolikus egyházzal karöltve – a magyar nyelvű miséket sem.
„Ez az ördög nyelve.”
Mondták a kommunizmusban a papok a csángó hívőknek, mármint a román nyelvre – janem a magyar nyelvre. Ilyen körülmények közt valószínűleg nem sokan lennének nagy legények és ráznák az öklüket a karácsonyi „erzsikék” miatt. Románia azért így sem bízza a véletlenre. A mai napig trükkösen oldják meg Moldvában a népszámlálást: egy-egy faluban lehetsz, míg másikban még elméleti szinten se lehetsz magyar. Ez a matek nyelvén, úgy 20 a 80-hoz, így nem meglepő, hogy papíron gyakorlatilag csángók nem is élnek Romániában. George Orwell él!
Szóval ezért életbevágó, hogy létezzenek Ilonka nénik. Titkos hőseink nélkül a magyar kultúra elveszne, kevesebb lenne. Szerencsére sok Nyisztor Ilona tesz mindennap a hazáért – most veszthettünk el pár olvasót. Időt, fáradtságot nem ismerve népdalokkal, népmesékkel színesíti be a gyerekek hétköznapjait. Sőt, ösztönzi őket a világ minden táján megrendezett versenyekkel. Ő így próbálja tartani a tüzet és szeretetet származásuk és múltuk iránt, ami két TikTok poszt közt igen komoly teljesítmény.
– Voltak magyar gyerekek, akik egymás közt románul beszéltek Pusztinán. Miért?
– Ez nem meglepő. Román iskolába járnak, és csak otthon beszélnek magyarul, de most legalább van valami iskola. Az én koromba még nem volt, nem is nagyon tudnak a korombeliek magyarul írni. Én egy imakönyvből tanultam meg magyarul.
Mondta a Klézsén született költő, író, művelődés- és iskolaszervező, Duma István András. Mi budapesti sokat remélt fiatalok, hogyan is képzelnénk el egy olyan ember mindennapjait, aki őrzi, műveli az anyaországtól messzi fekvő kis településen a magyarságot, magyarságtudatot, hazaszeretet. Megérkezésünkkor, ami szintén nem volt könnyű, tekintettel az útbaigazításra, – „első hídtól jobbra, majd a második hídnál balra, aztán előre, aztán újra a harmadik hídnál jobbra és akkor ott találkozunk” – nem várt kép fogadott minket. Otthona tökéletes tükre volt a mindennapi csángó, székely életvitelnek. A hívogató székely kapu, a csaholó kutyusok, a kerti virágok mind-mind a békét és meghittséget fejezték ki.
Ahogy István úgy sok klézsei valami fortéllyal tanult meg magyarul, könyvekből, bácsiktól, mamiktól, suli után, vagy hétvégéken, amikor a román kisgyerekek játszottak. Mai fejjel ezt el sem tudjuk képzelni. Mármint nem azt, hogy milyen román kisfiúként focizni, hanem, hogyan lehetséges megtanulni a világ egyik legnehezebb nyelvét imakönyvből. Ma a megannyi nyelvtanulási lehetőségek közül még választani is alig tudunk, és csak sírunk, hogy milyen nehéz is a sorsunk… Hát, nem is tudom, hogy milyen ösztönző erő is lehetett Duma Andrásban, aki így sajátította el a világ egyik legnehezebb nyelvét -a magyar nyelvet- és tette örök hagyatékká a kint élő szórvány magyarságnak ápolva és őrizve a hovatartozását, verseivel, tárcáival.
Lujzikalagor
Amikor meghallottuk, hogy van egy fiatal székely srác, aki a kolozsvári egyetemi évei után kiköltözött Moldvába, egy csángófaluba Lujzikalagorba és ennek már tíz éve, azonnal tudtuk, hogy meg akarjuk ismerni őt. Petres László tanít, épít, ápol, de valamit azért januárra is kell hagynunk.
Az utolsó bukovinai bukovinai-székely
Ha már csángók és székelyek, ismerjük meg az egyik legkülönlegesebb magyar közösséget! 1764-ben a Mádéfalvi vérengzés után, amikor több száz székelyt mészároltak le az önkényes osztrák sorozás megtagadása miatt, az elmenekült székelyek egyes Moldvában szétszóródott csoportjukat Bukovinába telepítették és kiépült az öt bukovinai székely csángó falu: Istensegíts; Fogadjisten; Hadikfalva; Józseffalva; Andrásfalva. Őket több hullámban magyar területre telepítették, utolsó csoportjukat épp a második világháború alatt – ők élnek ma Tolnában-Baranyában –, de Dani Zoltánék családját még bőven a 19. században. Mindenki azt mondta nekünk, hogy ma már bukovinai magyart nem találunk. „Fogd meg a szénakazlamat!”
Istensegítsre érkeztünk, ahol azt hallottuk él még egy néni, aki mesélhetne nekünk. Sajnos nem tudtunk sokat róla, nem hogy címet, de még a pontos nevét sem. Elindult hát a keresgélés a faluban. Több helybeli megkérdezése után, illetve a közös nyelv hiányában, a korábbi évadokban is jól bevált Activity játékunkkal, végül nagy nehezen megtaláltuk a 82 éves Götezs Virginiát, épp mielőtt feladtuk volna.
„Tavaly halt meg a Gergő, nem tudok másról, aki itt magyarul beszél.”
Utunkat Máramarossziget felé vettük, bízva abban, hogy Kárpátalja felé vehetjük az irányt, de a COVID-19 helyzet közbeszólt. Így hát fogtuk magunkat, megálltunk és körülnéztük. Itt Románia és Ukrajna határán, ebben a 13. századi városban az első hozzánk intézett szavak magyarul hangzottak el. Külföldön ez mindig szívet melengető érzés, de Virginia néni után, még inkább az volt. Persze Bukovina nem összehasonlítható Máramarosszigethez, ami már a 14. századtól jelentős gazdasági központja volt Magyarországnak és a sok megpróbáltatás után még itt is élnek magyarok, ha zsidók nem is. Valaha a haszidizmus központja ma csak épphogy jelzi emlékül azt a kulturális fellegvár jelleget, amit Ellie Wiesel szülővárosa valaha jelentett. A II. világháború kegyetlenül bánt Máramarossal is, több mint tízezer zsidó honfitársunkat deportáltak főként Auschwitzba, akik közül csak nagyon kevesen tértek haza szülőföldjükre. Emléküket csupán az 1902-ben épült Szefárd zsinagóga őrzi.
Szomorú a múlt, de csak rajtunk múlik, hogy milyen lesz a jövő.
Kövessetek minket…
Published by