Kategória: Utinapló

Miután kivonatoztuk magunkat és az Ida hurrikán kavarta esőt kifacsartuk mindenünkből, megérkeztünk az USA első fővárosába. Oda, ahol egykor minden elkezdődött. Philadelphia az Egyesült Államok és a modern értelemben vett demokrácia, a szabadság bölcsője. Kár, hogy ebből ma már csak múzeumokban, esetleg a szabadság harangjánál érezni valamit.

Helyette spontán bele lehet futni mindenféle polgárpukkasztással felérő politikai parádézásba. Meztelen biciklis felvonulások, dühös meleg jogi aktivisták, vagy akár egy random idős néni, aki egy könnyed „small talk-ba” bonyolódva egyhamar bocsánatot is kér tőlünk, hogy Magyarországon még nem sikerült az USA-nak eredményesen „fellépnie…”

„
– Amikor a magyar rokonaim Phillybe érkeztek, éreztem rajtuk, hogy nem mindent tudnak a helyükön kezelni.
– Mire gondolsz pontosan?
– Ez egy nagyon liberális város, még az USA-ban is. Szerintem Magyarországról nézve ez azért lehet furcsa, mert otthon nincs ilyen. Itt viszont senki sem háborodik fel semmin, mert mi meg ebbe nőttünk fel.”

Ezt már Bellini Natália, a fiatal zenetanár magyarázza nekünk. Hasonlóan Katicáékhoz – New Jerseyben – valószínűleg Nati sem tudna olyan gyönyörűen magyarul, ha az olasz származású édesapja nem segítette volna mindebben. Kodály módszert tanít gyerekeknek, természetesen angolul. Magyar hangot a mindennapjaiban szinte nem is hall, mégis jobban beszéli a világ talán legnehezebb nyelvét, mint mondjuk Dani az angolt.

„ Egyszerűbb kifejezni magam angolul, de a magyar nyelv olyan, mintha egy titkos nyelven beszélnék. Én pedig szeretem az ilyen titkos dolgokat.”

Natival beszélgetve egy teljesen új világ új értelmezése tárult elénk –, amire szükségünk is volt a sokadik férfi-férfi, női-női teátrális orális kielégülések láttán, a fényes utcákon járva. Bíznunk kell a türelemben, abban, hogy senki se akarja a másikat megváltoztatni.

„
– Ma már a rendőröket nem tisztelik. Hogy ez mit jelent? Csak itt Philadelphiában duplájára nőtt a bűnözések száma alig egy év alatt.
– A BLM hatására?
– Nézd, ha van egy kirívóan rossz eset, attól még nem fordulhat elő, hogy a rendőrök félnek megállítani egy autót. Szélsőségre szélsőséges válasz született, most pedig mindenki csodálkozik.”

Ezt már Dobondi Loránd mondja, Philadelphia egyetlen magyar rendőre. Lóri élete amúgy is megér egy misét, hiszen Erdélyből Szikszóra, majd Szikszóról New Yorkba vitte az útja. Később hol máshol, mint a New Brunswick-i magyar napon megismerte feleségét, aztán kemény munkával felépítették az életüket.

Lóriék félszemmel haza is figyelnek, ám az életüket főképp a gyerekek miatt az USA-ban képzelik el, így meg kell birkózniuk a folyamatosan változó körülményekkel. A Dobondi család pedig nem csak az újságokban izgulja végig a félelmetesebbnél félelmetesebb híreket.

Lóri minden nap a bőrét viszi vásárra. Mivel az USA-ban bárkinél lehet fegyver, még a „liberálisabb” keleti-parton is, így a család minden tagjától bátorság kell, hogy Lóri eredményesen végezhesse a munkáját nap, mint nap.

„ Amerika még mindig a lehetőségek országa, de hatalmasat változott az elmúlt 15-20 évben. Már látszanak a viharfelhők.”

New Brunswick területét elhagyva egyszer csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy egyre több közéleti és politikai hatás ér minket, holott nem erről szól a Hungarikumokkal a világ körül. Ám mégis. Washingtonhoz közeledve még inkább megtelik a légkör fojtogató üzenetekkel, nehezebbé téve számunkra a magyar kultúra értékmentését. Pedig az marad, akkor is, ha rendszerek jönnek, politikusok mennek.

Figyelmen kívül hagyva a megszámlálhatatlan Biden vs Trump plakátot, az autóra ragasztott utálkozó szlogeneket Washingtonhoz érve, rögvest Magyarország két, lassan feledésbe merülő hősének sírjához siettünk. Sajnos még most is sokan nyugszanak idegen földön, ám Koszorús Ferenc és Nagy Ferenc különösen érzékeny pont Magyarország számára.

Bátorságuk korszakokon átívelő. Olyan, amiből bármely világnézetű ember megeresztene egy tíz másodperces „hűű-háát”, ha csak ismerné a történetüket. Bízzunk tehát abban, hogy a Marvel alkotói olvassák az útinaplóinkat. Érdekes módon az amerikaiak mégsem rájuk tekintenek a „legamerikaibb” magyarokként, hanem Számwald Gyulára és Asbóth Sándorra.

„Az a célunk, hogy Kossuth Lajos emlékezete még nagyon sokáig velünk éljen.”

Ezt már a harmadik generációs Kocsis Attila, a Kossuth Alapítvány vezetője mondja nekünk, aki méltán büszke, hiszen Kossuth Lajos kultusza még közel 150 év után is tartja magát. Na, de mennyire? Gilbert du Motier de La Fayette után Kossuth Lajos volt a második nem amerikai, aki szobrot kapott a Capitoliumban.

„Kossuth a szabadság megtestesítője. Több ezer ember előtt beszélt a szabadságról országszerte, és az amerikaiak nagyon szeretik az ilyet.”

Attila szerint Kossuth Lajos mellett Kossuth Ferenc is az oka, hogy az átlag amerikainak sokkal többet mond a Kossuth név, mint akár Puskás Öcsié, vagy bárki másé a Kárpát-medencéből. Pedig a világ minden táján vitathatatlanul a leghíresebb magyar Puskás Öcsi – és lassan Karikó Katalin, bár őt egyértelműen amerikainak tekintik az USA-ban.

Ám az alapítvány nem csak a múltat őrzi, a jelenre is koncentrál. Washington és környéke talán sosem volt – még az USA léptékei közt mérve sem – a magyarok fellegvára, viszont állandó a jelenlét. A nagykövetség, valamint az amerikai kormányzati szervek végett DC-ben „mindig is lesznek magyarok.”

Van ebben igazság, amit Attila mond, hiszen elég New Brunswickre, vagy New York magyar negyedére gondolnunk. Hiába élt több ezer magyar egy helyen, tartós közösség csak ideig-óráig tudott létrejönni. És ez igaz Washingtonon, Clevelanden és Chicagón kívül szinte mindegyik magyar kolóniára.

„Az elmúlt 150 évben közel egymillió magyar érkezett. Nem is tudnám most hirtelen megszámolni hány településnek volt magyar polgármestere, rendőrfőnöke is ez idő alatt… Ezeken a helyeken ma már legtöbbször egy szót se tudnának magyarul mondani. Pittsburgh és környékére például mentek?”

Mentünk bizony. Átszelve Marylandet, Pennsylvániát és az Appaleche hegységet, végre megpillantottuk a „Hidak Városát.” Pittsburgh igazi központtá nőtte ki magát már a 19. század közepére. Sőt, mint itt helyben mondják, valaha ez volt Amerika leggazdagabb városa. Rockefellerek, Vanderbiltek, és még sokan itt gazdagodtak meg.

Nem csoda hát, hogy már a Monarchia idején szerencsét próbálók Pittsburghot célozták meg álmaikkal. Magyarok ezrei lepték el a környék gyárait, bányáit. Ám ekkoriban még semmilyen szervezet, közösség nem tudott oltalmat adni akár egy bányászszerencsétlenség miatt árván maradt gyermeknek. Talán ezért sem meglepő, hogy 1886-ra épp egy biztosítással és befektetéssel foglalkozó céget alapított 13 helyi magyar – a William Penn Társaságot.

Igaza volt Attilának. Erietól Zelienoplen át, egész Pittsburghig már csak elvétve találunk egy-egy magyar közösséget. Habár magyar szó járta be valaha a környék osztálytermeit, templomait, hentes üzleteit, de ma már csak nevükben él tovább az a sok százezer ember, aki annak idején nyugat Pennsylvániát választotta otthonának.

(Magyar hentes magyar kolbásza.)

Huszár étterem!

Szerencsére vannak még kivételek. Torma Judit és Torma Mihály még e vészterhes időkben is sikeresen visznek egy tényleg nagyon szuper éttermet a történelmi német negyed szélén. És ezt nem csak úgy mondjuk… Messze földről járnak hozzájuk egy kis hazait enni. FBI ügynökök, ötödik-hatodik generációs magyarok, feketék, fehérek, egyszóval mindenki meg akarja kóstolni a híres paprikás csirkét, vagy a hortobágyi palacsintát, ahogy Misi csinálja.

„Nos, igen. Jófej srácnak tűnsz tényleg, de a receptet, azt nem árulom el.”

Nevetett ki minket Misi bácsi, amikor a „Puszta Steakről” érdeklődtünk. Bár az is igaz, hogy aranyárban mérhető igazi magyar házi pálinkával segített át minket ezen a kudarcon. Helyezzük kontextusba gyorsan mindezt. Jó pálinkát beszerezni az Egyesült Államokban olyan, mint Magyarországon egy közepes bor árért jó minőségű marha hátszínt venni: L-E-H-E-T-E-T-L-E-N.

„… visszaérve Magyarországról letérdeltem megcsókolni az amerikai földet. A kommunizmusból az USA-ba érkezni… ezt ti nem érthetitek meg. Ehhez fiatalok vagytok. Viszont az az út még tinédzserként… megváltoztatta az életemet. Megtanultam rendesen magyarul és más ember lettem. Büszke.”

Judit a könnyeivel küszködve mesélte el nekünk, hogy Édesanyja hasában érkezve ’56 után milyen is volt az USA-ban magyar gyerekként felnőni, majd találkozni Kádár Magyarországával. Milyen is volt Pápa mellé, szülei falujába megérkezni a ’70-es évek elején. Plázák, kertes házak, színes tv-k vs. jegyrendszer, diktatúra, és recsegő rádiók.

Ha kíváncsiak vagytok, hogy Judit mégis miért értelmezte újra az egész életét, menjetek el Pittsburghben hozzájuk, a Huszár Étterembe – vagy ha bírjátok 2023. januárjáig, akkor lessétek meg majd nálunk.

SPOILER ALERT

Nem lesznek benne Marvel karakterek, csak a színtiszta magyar valóság a XX. századból.

Mostani zenénk szóljon egy kellemes pittsburghi kikapcsolódáshoz (vagy éppen otthoni bekapcsolódáshoz)! 😉

Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.

Puszi & Pacsi

„Az ’50-es években egy biciklim, ha volt. A ’60-as évekre már autót és lakást is vettem… Amikor először hazajöhettem, úgy éreztem én vagyok a legmenőbb a Bécsben bérelt Opel Kadettommal, egyenesen a falumba mentem Hercegkútra. Vissza az USA-ba már a feleségemmel jöttem.”

Mesélte Stumpf János feleségéről, aki az 1913-ban alapított New Brunswick-i Magyar Amerikai Atléta Klub (Hungarian American Athletic Club – HAC) első női elnöke lett. János ma a magyar klubban segít egy másik női elnöknek, Varga Denisának. Pedig pecázhatna is a nyugdíjas évek alatt, de ő inkább éjfélig felügyeli a Puerto Rico-i esküvő készületeit – mert hol máshol tartanák, mint a környék legimpozánsabb épületében, ahol a híres Csürdöngölő Néptáncegyüttes is gyakorol heti kétszer.

2021-ben nem könnyű megérteni egy ’56-os magyar lelkivilágát. Különösen, ha az embert annyi inger éri, hogy a munka végén bekapcsolja az épp legnézettebb amerikai sorozatot, majd bólogat az igazságtalanságokra. Sokszor hallottuk már, hogy az ’56-os magyarok lettek az USA legsikeresebb emigráltjai. Sokszor hallottuk, hogy mi mindent tettek le az asztalra, de arról kevés szó esik, hogy mi zajlott le a lelkükben.

„Nekünk más volt. Akik a kommunizmus alatt jöttek el, nem nagyon tudtak gondolkozni azon, hogy mi lesz velük. Mi a ’90-es években akár haza is mehettünk, ha úgy hozta a sors.”

Gondolkodik hangosan Denisa a korosztályáról. Hiszen az utolsó nagyobb hullám a ’90-es években érkezett, aztán Washington szigorított, és azóta csak nagyon nehezen, vagy feketén tud valaki huzamosabb ideig az Egyesült Államokban élni, maradni.

„Nem mindegy, hogy valahova menned kell, vagy mehetsz. Ez óriási különbség. Nem véletlenül költöztek a rendszerváltozáskor sokan haza az USA-ból. Szerintem őket Magyarországon kevesen értették akkor.”

Az USA-t a bevándorlók tették naggyá, ám azt kevesen tudják kívülről megérteni, hogy ezek a bevándorlók jellemzően miért veszítik el nyelvüket a második generációra. Hiszen európai fejjel gondolkodva egy zsidó, egy német, egy örmény, vagy éppen egy magyar évszázadokon át tartotta a nyelvét az öreg kontinensen. Akkor az USA miért más?

Hát ja, de ennyit azért nem spoilerezünk – ám ha van tippetek, írjátok meg nekünk a Facebook bejegyzésünk komment szekciójában! Mindenesetre János generációja áldhatja is a szerencséjét, mert épp a kifulladó, még a Monarchia idején érkezett magyar negyedek utolsó rétegeire építkezhetett. Szemben például az 1848-49-es ún. Kossuth-emigrációval, akik gyakorlatilag az ismeretlenbe ugrottak egy nagy fejest.

„… németek, románok, csehek, ők mára mind elvesztek. Egyszerűen nem volt utánpótlásuk, nekünk volt. ’56-ban New Jersey és Ohio magyarsága meghosszabbította a szavatosságát pár emberöltőnyivel. Mondok egy példát, Chicagoban minden harmadik ember legalább félig német, hát baromira meglepődnék, ha az utcán ezek akár egytizede tudna még legalább egy mondatot beszélni.”

Valóban. New Jerseyben járva-kelve igen könnyen magyar nevekbe, emlékekbe, szobrokba, sőt még bank(ok)ba is botolhatunk. Ha valaki célirányosan szeretne közlekedni ezen emlékek közt, erősen ajánljuk a HuGo nevű alkalmazást, amely épp az USA magyar emlékeire szakosodott.

„Az idősebbek éneklik a Szózatot ugyan, de a fiatalokkal mi nem énekeljük. Hogy miért? „Hazádhoz rendületlenül légy híve, oh magyar!” Nos, ők elhagyták a hazát.”

Mondja Juhász Imre atya, akit jó eséllyel bármikor megválasztanának a keleti part magyarjai polgármesternek, lelki vezetőnek, bárminek, ami azzal kapcsolatos, hogy a közösségét önzetlenül szolgálja… és tényleg. Az Atya valódi közösséget épített, pedig nem volt könnyű dolga. New Brunswickban ugyanis ma már egy magyar sem él.

„Még a ’70-es években elkezdtek elköltözni az emberek, a helyükbe latinok és feketék érkeztek. Az intézményeink azonban maradtak, így a magyar iskolába, óvodába, templomba, cserkészekhez akár egy órát kell autózni, oda és vissza.”

Hozzátartozik az amerikai álomhoz a nagy kertvárosi ház két autóval, és az az igazság, hogy New Brunswick nem épp erre lett kitalálva. Jó néhány cég és egyetem jó szívvel látta a szorgos magyarokat a környéken, ám mikor megtollasodtak tovább álltak, mint itt az USA-ban ilyenkor szinte mindenki. Az viszont megsüvegelendő, ha ennek ellenére visszajárnak.

Észak New Jerseyben ráadásul Garfield majdnem hasonló gyökerekkel és intézményekkel rendelkezik, így alakulhatott ki egy budapesti szemmel nehezen elhihető helyzet. A negyedik, sőt ötödik (!) generációs családok jobban figyelnek a magyarságukra, mint az elmúlt években érkezők. Sőt, sokan vissza is költöznek nagyszüleik, dédszüleik Magyarországára.

Nem hatalmas migrációs hullámokat kell elképzelni, amik a kerítéseket szaggatják, de akkor is szívet melengetően meglepő. Mindössze a családi köteléken, a cserkészeten és a hétvégi magyar iskolákon keresztül valaki egyszer csak úgy dönt, visszaköltözik a magyar ugarra. Oda, ahol az emberek idegesebbek egymással, ahol kevesebb a pénz és a jólét, oda, ahonnan sokan épp az USA-ba vágynak.

„Nem mondanám azért, hogy ez jellemző, de az tény, hogy ha valakinek megvan mindene – és ehhez egyáltalán nem kell gazdagnak lenni, csak mondjuk, nem nélkülözik – és azon kapja magát, hogy a barátai leginkább magyarok, akkor miért ne próbálná meg milyen otthon? Nekem például bejött, szerelmes lettem. Most csak a szüleimet látogatom, megyek vissza Pestre.”

Mondja az alig 25 éves Katica. Édesapja ír-német származású, de egy percig sem volt számára kérdés, hogy a három lányát cserkészkedni vigye, vagy akár a péntek esti magyar órákra, még akkor sem, ha egy kukkot sem ért a nyelvből. Ez az áldozat a kívülállóknak fel sem fogható. Évekbe, sőt akár évtizedekbe kerül egy-egy ilyen áldozat egy olyan országban, ahol szinte minden a melóról és az oda-vissza tartó utazásról szól, így az ember tényleg megválogatja, hogy a drága szabadidejét mivel is tölti el.

„A pénz az csak egy dolog. Akinek van, az már másra vágyik. Olyanra, amit itt pénzzel se mindig talál meg. Akinek nincs pénze, az pedig sokszor joggal vágyik az Államokba. A baj csak az, hogy páran elfelejtenek hazamenni.”

Foglalja össze Imre atya. Ha azt kérdezzük valakitől, hogy „Miért van itt?”, arra korosztálytól függően nagyjából ugyanazt a választ kapjuk. Ám ha azt kérdezzük, mi kellene történjen, hogy haza menjen… ugyanolyan választ még egyet sem kaptunk.

„… az emberek nem lesznek rosszabbak, ha itt élnek. Hiszen ápoljuk, amit tudunk. A klub például több mint 100 éves.”

Jogos, Denisa és a „magyar klub” ahogy a HAC-ra szoktak helyben hivatkozni egyébként is földöntúli munkát visz véghez a többi magyar szervezethez hasonlóan, amelyet kevesen értékelnek. Pedig az évente megrendezett eseményeikre Californiától Ohioig járnak magyarok országszerte. Igazi össznépi Facebook-Tinder-évfolyamtalálkozó szerelemgyerekké nőtte ki magát pl. a Magyar Nap, vagy a Szüreti Bál.

Sokan találtak itt rá a szerelemre, barátokra. Szerencsére sokan is adnak vissza Denisáéknak, Jánoséknak, az Atyának, mert nem felejtik el életük darabkáit, azokat, akik egyszer jók voltak hozzájuk. Ez mellesleg egy olyan amerikai szokás, amit otthon is átvehetnénk: támogassuk legalább azt, aki minket támogatott, amikor már megtehetjük – és nem, nem csak az adó egy százalékával.

A Seven Tribesman.

„Imre atyát? Hogyne ismerném! Mindenki ismeri, amikor idekerült úgy tudom az első dolga az volt, hogy kimosta a magyar zászlót, mert olyan koszos volt és a zsoltárokat is letisztogatta.”

Mondták büszkén a Hétvezér Sörfőzdében. Hogy miben? Bizony, bizony, New Jersey-i magyar cserkészek gondoltak egyet, és összedobtak egy nem is akármilyen kézműves brewery-t –, ami valahol félúton van a sörfőzde és a látvány pub közt. Bevalljuk őszintén, az állunk leesett ahogy a 21. századi profizmust ötvözi a csapat a magyar hagyományokkal, a részletekig kidolgozva mindent. Ahogy Janka Zsolt megmutatta nekünk a rovásírással elnevezett hordókat, majd meghúzta a kopjafára faragott sörcsapokat, azt hittük álmodunk, ekkor hozzátette:

„Az emberek a paprikást szeretik a legjobban, de előbb kóstold meg a citromosat és a Vérszerződést.”

Eleve paprikás sört viszonylag ritkán kóstolunk, nemhogy olyat, ami még finom is. Nem véletlenül Janka Zsolt erre az egyik legbüszkébb, pedig a „vérszerződés” nevű ipa is nagyon ott volt az ízlelőbimbókon – a többiről nem is beszélve. Szerencsére a csapatot nem rázta meg a Covid, így Wayne, vagyis Észak New Jersey legfőbb magyar hungarikuma folytathatja hódító útját.

Egészségetekre!

Mai zenénk igazi piszkos(ul jó) New Jersey-i klasszikus! Jó fülelést hozzá.

Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.

Puszi & Pacsi