Ahogy robogtunk tovább a három sávos tükör sima autópályán, azon gondolkoztunk vajon Rákóczi Ferencnek és kíséretének ugyanez a táv mennyi időbe telt 305 évvel ezelőtt? Mármint a Topkapi palota és a „bujdosóknak” Rodostóban kijelölt menedékhelyek közt – nem az osztrák autópályákat megszégyenítő E80-on.
Törökországra egyébként is igaz egyféle kettőség. Jellemző a nyugat-kelet váltakozása, Ázsia és Európa, a kultúrák találkozása, illetve a törökökről alkotott kép valótlansága – a vártnál is több esetben. Rengetegszer írtunk már a különböző sztereotípiákról, és ez ezúttal sem lesz másképp. Törökország ugyanis egy nagyon is fejlett, de a múltjára és kultúrájára büszke ország. Meglepően hasonló problémákkal, mint bármelyik európai ország.
„A félreismert Törökország.”
Kinek mi ugrik be elsőre a törökökről? Ami nekünk a „150 év”, a németeknek talán a rengeteg vendégmunkás, az osztrákoknak és a hollandoknak pedig a történelem leghosszabb európai uniós csatlakozási kérelme. Pedig, ahogy Isztambulból kifelé látjuk a helyi Mol-székházakat, az Árpád-híd nagyságú tengeri hajókat, és a mindenfelé mozgolódó szélmalmokat Törökország sokkal több, mint egy nagy csokor sztereotípia.
Rodostó felé közelítve ugyan némileg veszít a táj XXI. századi jellegéből, de mit se bánjuk, hiszen a megmaradt európai vidék a szemünknek oly kedves mindenfelé zöldülő, dimbes-dombos képet mutat. Egy-egy magaslaton visszainteget még a Márvány-tenger, de aztán a zalai és a toszkán táj felváltva utazik velünk, míg ki nem dugja a fejét Rodostó, vagyis Tekirdağ.
„Miért nem Edirnébe mentek? Az a második legszebb város, a régi török főváros. (…) Ja, hogy magyarok vagytok, az más. Azért Tekirdağ után Edirnébe is menjetek el.”
Mondta el a hentes előtt várakozó bácsi teljesen önzetlenül, kiváló angolsággal, ami errefelé ritka, mint a fehér holló. Bár, ha jobban belegondolunk, nem beszélnek a törökök rosszabbul idegennyelveket, mint az angol, vagy francia anyanyelvűek, csak nekik is rossz a PR-osuk.
Rögtön feltűnt, hogy Isztambul után egyetlen keresztény templomot se láttunk. Pedig Mikes Kelemen levelei szerint Rodostó és környékén több felekezet több temploma is jelen volt. Olyannyira, hogy Rákóczi Ferenc, a magyarok nagy fejedelme 1717-es török száműzetésétől gyakorlatilag aszkéta életet élve, haláláig mindennap templomba járt.
„Volt itt nem olyan rég egy örmény katolikus templom is, de sajnos felgyújtották. Az utolsó görögök meg legkésőbb a ’80-as években mentek el.”
Erre mondják, hogy nincs új a nap alatt. Elég csak az erdélyi szászokra gondolni, akik épp a ’80-as években húztak végleg nyúlcipőt. Igaz a románok templomokat nem annyira rombolnak az elmúlt harminc évben, csak építenek – az más kérdés, hogy akkor is, ha az ortodox hívőket buszoztatni kell, de ezt a 4. évadban már úgy-ahogy kitárgyaltuk.
Csáky Mihály, Esterházy Antal, Bercsényi Miklós és még jó páran a kuruc emigrációból gyakorlatilag büntetésből kapták Rákóczival osztályrészül Rodostó tengerparti házait. Na nem azért, mert az angolok és a franciák is elárulták újfent a magyar ügyet – bár azért is. Hanem, azért mert VI. Károly német-római császár addig hisztériázott III. Ahmed szultánnál, míg elérte, hogy a magyar emigráció ne lehessen még a főváros, vagyis akkoriban még Isztambul közelében sem. Öröm az ürömben, hogy legalább a „pozsareváci békében biztosították a ki nem adatásukat” – mondta nekünk Ali, aki a Rákóczi múzeumot épp idén 40 éve vigyázza, szereti, ápolja.
„Az utolsó nagy felújítás még ’82-ben volt. Akkor jött ide a Magyar Nemzeti Múzeum rekonstruálni a magyarok nagy fejedelmének, Rákóczi Ferencnek a házát. Egy szót se beszéltem magyarul még akkor, az csak úgy időközben jött. Végülis, mit tehet az ember ennyi éven át, ennyi magyar könyv és felirat közt?”
Ali szerint Rodostó egyik leglátogatottabb „látványossága” a Rákóczi múzeum, és tényleg! Csak, amíg az épületben forgattunk legalább egy tucat ember jött be bámészkodni. Néhányukkal megpróbáltuk a lehetetlent és a mindenféle fordító app-ok segítségével kérdezősködtünk, ám ez még 2022-ben sem egyszerű történet. Azt viszont mindenki megerősítette, hogy nem véletlenül jöttek épp ide. Egy család egészen Kayseriből érkezett nyaralni Rodostóba, „ha pedig erre járunk a magyar testvérek nagy fejedelme kihagyhatatlan.”
„A nevelőapjáról, Emréről hallottatok már?”
Némi aktivity után aztán összetettük, hogy Thököly Imrére gondolnak. Egészen zavarba ejtően sokat tudnak rólunk, miközben lemernénk fogadni, hogy a Gül Baba türbéjén turbékolók feleennyit tudnak odahaza a török történelemről. Ezúton szeretnénk javasolni, hogy választható nyelvként a törököt is lehessen otthon tanulni. Annyi értelme, mint az olasznak, spanyolnak egészen biztosan volna.
Másnap reggel a Dardanellák történelmet formáló szorosai felé közeledve azon kaptuk magunkat, hogy még nem tudtunk egy igazán jót enni Törökországban. Pedig a pesti török éttermek alapján ez elképzelhetetlennek tűnt még egy hete. Miért?
Gasztró-szünet.
Azt gondolnánk, hogy Európa és Ázsia találkozásánál a török konyha igazi közvetítő szerepet tölt be, ám ez csak óriási jó indulattal igaz. Kezdjük azzal, hogy az utcákon három, legfeljebb ötféle étel fedezhető fel, dőner, vagy dürüm, a köfte, a lahmacun és a kokorec. És ezek egyike sem érte el itt tartózkodásunk során az Szent István körúti Antalya Kebab színvonalát, nemhogy a Türkiz étteremét.
Kellene írni egyszer egy könyvet a különböző ételek evolúciójáról, és azok kulturális és földrajzi hatások alapján történő átalakulásukról. Például itt a török pogácsa. Finom, omlós a közepén pedig valami töltelék található, főleg hagymás-hús, kevéske fűszerrel. Hiába írják pár betű eltéréssel (poğaça), ahogy mi írnánk otthon, mégis sokkal inkább hasonlít a Kínától-Oroszországig megtalálható töltött gombóckákra, sem pedig a hamuban sült pogácsánkra. Attól függetlenül, hogy gőzgombócról, vagy pelmenyiről beszélünk tudjuk, hogy ezek az ételek egy közös őstől származnak épp, ahogy a török pogácsák is.
Ugyanaz az ötlet, kicsit eltérő ízek, de a lényeg változatlan, épp ahogy a köfte esetében. Ami máshol a cevapcice, vagy miccs, az török földön a köfte. Álcázhatják kicsit csípősebnek (Adana), vagy egy kicsit paradicsomosabbnak (Iskender) a fasírtot, minket nem vernek át. Már csak egy kérdésünk van, ki vette át és kitől?
A Petrezselyem-gate.
Mindenki számára van egy-egy oda nem illő, már-már idegesítő fűszer, vagy hozzávaló a legtöbb konyhában. Állítólag a magyarok mindent fokhagymával készítenek, Indiában kikerülhetetlen a curry, Iránban a koriander, az USA-ban a jég a poharakból, vagy a bbc szósz a tányérokról, de még sorolhatnánk. A török konyha pedig felfedezte magának a petrezselymet és a kaport. Bárcsak valaki elmondaná, hogy miért kellett ennek így történnie?
A mezőgazdaságilag teljesen önellátó Anatólia ugyanis gyakorlatilag a világ bármely pontján megtalálható fűszert, növényt, gyümölcsöt korlátlan mennyiségben tudja előállítani. Ők mégis két leveszöldségre kaptak rá. Nem ám őrölt, vagy apróra vágott formában. Minimum centi vastagságú darabkák bújnak elő a dürüm tál aljáról, a salátából, de még a pizzák tetejéről is. Rejtély. Apropó dürüm. Talán a legfájóbb devolúciót a sokkal inkább már wrapra emlékeztető vérszegényes nemzeti ételnél éltük át, amelyet ketchuppal, majonézzel és sült krumplival dobnak fel.
Amiket feltétlenül érdemes azonban kipróbálni: gözleme, baklava, çökertme, a híres lencseleves (vagy, ahogy errefelé az étlapokon szerepel „day of the soup”) és persze az ayran korlátlan mennyiségben.
Francois Baron de Tott.
Az igazi gasztró csoda tehát még várat magára, nem úgy Tóth Ferenc erődrendszere. Nem fogunk spojlerezni, de a Franciaországban született „rákóczi-árva” élete is megér egy misét, illetve egy „gúglizást.”
Következő állomásunk Izmir, a történelmi Szmirna. A legtöbb török városról – tisztelet a kivételeknek – elmondható, hogy keveset őrzött meg a múltjából. Leginkább a ’60-’70-es évek, valamint az elmúlt tíz év lenyomata köszön vissza. Ez alól Izmir még akkor sem kivétel, ha egy félkerületnyi bazársor megmaradt a történelmi városban.
A török Kossuth-kultusz.
Otthon fáradságos munkával kezdi elérni a történész szakma, hogy Kossuth Lajost egy korrupt, ügyeskedő politikusnak lássuk. Szerencse, hogy a világ Kossuth-kultuszára gyakorolt hatása ennek az ügyeskedésnek vajnyi kevés. Legyünk Clevelandban, vagy épp Izmirben. A harmadik legnagyobb török város ugyanis büszkén viseli a kellemes „sebhelyet” miszerint Kossuth épp innen lépett fel az USS Mississipi tatjára, hogy megkezdje, azóta is egyedülálló földkörüli turnéját a magyar-ügyért.
Közel másféléves török száműzetését ugyanis nem itt, hanem Kütahyában egy rendkívüli kis ékszerdobozban töltötte, félúton az Égei-tenger és Ankara között. Talán annak idején Rákóczi is ment volna, ha lehetősége nyílik rá. Egy biztos Kütahya, nem egy Rodostó. Mára ugyan a Márvány-tenger az egyik legkoszosabb tenger a világon, de még ma is mozgalmasabb ütőerek közelében fekszik, mint Kütahya. Ez lehetett az oka, hogy Kossuth Lajos szabályosan unta az Abdul Medzsid szultán által kijelölt menedékét – még egy magyar-török-francia-angol szótárt is készített.
Érdekes, hogy mekkorát tud változni a világ. Nekünk Kütahya már egy pörgős, de mégis élhető egyetemi városkának tűnt a hegyek közt. Persze az is sokat hozzátett számunkra Kütahya csillogásához, hogy a Güral család gyakorlatilag önerőből ápolja a Kossuth-kultuszt. A „török Herendy-Zsolnay gyár” tulajdonosa, Ismet Güral nem viccel. Miközben hallgatjuk, hogy Édesapja gyakorlatilag a semmiből hogyan teremtette meg a világ egyik legnagyobb kerámia üzemét, majd a saját történetét a ’70-es évekből, ahogy eljutott egy szuszra Pécsig, lezavar egy-két milliós értékű telefonhívást. Igazi üzletember, de amikor csak teheti, figyel Magyarországra is, segíti a két ország kapcsolatát.
„Alpaslan, az nagyjából azt jelenti, hogy az oroszlán katonája.”
Ezt már Alpaslan Kaya meséli nekünk Izmit külvárosában Gölcükben, útban a Thököly emlékház felé. Alpaslan is gyakorlatilag hobbiként választotta a török-magyar kapcsolatokat épp, ahogy a Güral család. Ilyenkor újra beleszeretünk egy kicsit a világunkba…
Alpaslannak talán még nehezebb dolga volt megmenteni valamit a múltból, hiszen Izmit-Gölcük jóformán Isztambul külvárosának nőtte ki magát. Ennek megfelelően az újonnan épített sztrádák és körforgalmak közt, ha nem kapunk segítséget a KFC-re szakosított Google Maps ismét elvérzett volna. Akkor pedig nem tudnánk megmutatni majd Nektek a történelem egy apró, de fontos darabkáját. A kuruc-király épen megmentett eredeti sírkövét, illetve az ugyancsak Márvány-tengerre néző házikóját.
Lesz-e még emigráció?
Felmerül a kérdés, hogy kell-e még Törökországnak segítenie magyarokat, esetleg fordítva? Hiszen a török-magyar kapcsolat tényleg több a 150 éves „hódoltságnál”. Tényleg alaposan megsínylettük azt az időszakot, és hosszasan sorolhatnánk a janicsároknak összelopkodott magyar tízezreit, a Kárpát-medence etnikai arculatának végleges megváltozását, de minek? A történelmen nem lehet változtatni, csak tanulni belőle. Arról pedig keveset szól a fáma, hogy az elmúlt 300 évben hányszor kaptunk török segítőkezet. Arról pedig még kevesebbet, hogy milyen hely lenne vajon a világunk Alpaslanok és Ismetek nélkül.
Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! (Spoiler:) Instagram profilunkon találtok egy visszaszámlálást, ahol fényt derítettünk rá, merre vettük az irányt új évadunk során. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):
Hamarosan érkezünk az első, igazi, hamisíthatatlan HVK* úti beszámolóval!
HVK* = Hungarikumokkal a világ körül
