Te kedves olvasónk, aki hétről, hétre, sőt évről évre olvasol minket, megtisztelünk most azzal, hogy elmondjuk pár drágán megszerzett tapasztalatunkat Mexikóról. Terápiás jelleggel most csukjuk be a szemünket és soroljunk fel 6 dolgot, ami eszünkbe jut az USA déli és Guatemala északi szomszédjáról. A stábbal a következőkre jutottunk:
– Csípősen esznek minden ételt,
– Tequila,
– Chihuahua,
– Drogkartellek,
– Mariachi zene,
– Csodálatos strandok.
„Csak nyáron ilyen a tenger.”
Mondta a balatonfüredi Rimay Dalma, akinek 2 nap kalauzolás után már tényleg mindent is elhiszünk. A válasza pedig arra összpontosult, hogy miért érezzük 1000 szippantó kocsi bukéját a Maya Riviéra égkövén a világ top 5 legjobb strandja közt számon tartott Playa del Carmenen.
Az igazság a barna darált hínárpépben lakozik, amiben több millió alga teteme bűzölög. A szag, amit ez az abszurd zenekar áraszt magából egészen könnyfakasztó, csak rengeteg alkohollal, esetleg orrcsipesszel elviselhető. Ám ez csak a nyári időszakban van így, télen valamiért nem. Sőt, a globális felmelegedés, illetve a mohó brazil, és amerikai gazdaság kedvezőtlen, természetünkre gyakorolt hatása miatt ez a titokban tartott jelenség alig egy évtizede vált csupán ilyen drasztikussá, mutatjuk:
Még szerencse, hogy a környéken kis keresgéléssel igazi Bounty reklámba is bukkanhatunk – ám ahhoz tényleg Dalma kell:
„Bárcsak több mariachi lenne. Ehelyett szól a latin pop”
Talán ezért is örülnek meg annyira a mexikóiak, amikor egy díszes inges mariachi gitáros, és/vagy zenekar jelenik meg az utcákon. Gyermeki mosolyuk jól tükrözi az idő elmúlását. Hisz hiába szeretnék, a piac már a minden csapból folyó pop/latin leányvállalat nótáit eregeti magából.
A mariachi zene kulturális értékét jól mutatja, hogy bőven túlélte más országok tradicionális zenéit és népzenéit. Egy képzeletbeli skálán, amelyen Despacito van az egyik végén, a másikon pedig Korda Gyuri a mariachi olyan buborékot hozott létre magának, amit nem tudott egyelőre az idő vasfoga sem megtépni. Bár próbálkozik. Két hét alatt egyszer sem hallottunk egyetlen nótát sem a rádióból…
„Ha nem keresed a bajt, nem is találod meg.”
Egyetlen egy emberrel nem találkoztunk a mostani évadban, aki olvasná a „híreket”. Ha így tenne, magára zárná az ajtót, – ami két méter vastag páncél – és harci kutyákkal venné körül magát. Bodnár Pál, aki Mexikó egyik leghíresebb bűvésze, fogalmazta meg ezt talán a legjobban nekünk:
„ami fontos azt beszerzem valahonnan, de a körítés a hírek mellé lassan 10 éve nem érdekel.”
Milyen igaza van. Ha fölcsapjuk az internetet Mexikó csak egy fokkal jobb hely az erőszakos bűncselekményeket tekintve, mint Venezuela. Ömlik a csapból, hogy kartel háborúúú, kartel háborúúú. Tanulság: ne csapjuk fel. Épp elég tudni, hogy a 120 milliós lakosú ország észak nyugati részén, főképp Sinaloa és Jalisco drogkirályai harcolnak az USA egyre növekvő igényeiért. Bár az tény, hogy e harcokban évente közel 35.000 ember hal meg.
Tehát, ha nem droggal bizniszelünk és/vagy keressük kifejezetten a gócpontokat, legfeljebb a mexikói rendőröktől kell, féljünk. Ők tényleg elég korruptak. Tanácsos ezért magunknál tartani legalább 100 pesót.
„Volt itt egy
étterem tulaj, nem bírt magával és elkezdett drogot árulni. Le is lőtték. Senki sem érti, ha jól ment az üzlet miért kellett ezt tennie.”
A Yucatán-félsziget magyarjait kérdezve kiderül, hogy legalább 5000-es kolóniát kell elképzelnünk Mexikóban, ám sokan csak „bujkálni” jöttek ide. Ugyanis Mexikóval nincs kiadatási egyezményünk. Az olyanoknak, mint Dalma, Pali, vagy – akár a cancuni exrendőr, masszőr – István azonban nagyon is bejött Mexikó.
Szemben Venezuelával itt nincs erős, összetartó magyar közösség, pedig számuknál fogva ez nem lenne lehetetlen – egy kisebb magyar város él Mexikóban. Ám, két ok nehezíti az összetartást, a már említett bujkáláson kívül. Az egyik, hogy nem nagyon vannak alapok, amelyekre építkezhetnének az újonnan érkezők. Mindezt annak ellenére, hogy Mexikó történelmébe már a 19. században is rengeteg magyar játszott szerepet – de ezt majd a jövő héten meséljük el. A másik ok pedig a hatalmas fluktuáció.
„Kétféle magyart ismerek Mexikóban. Az egyik, aki megszenved érte, hogy maradjon és beleszeret a mindennapokba is. A másik, aki hamar rájön, hogy nincs kolbászból a kerítés.”
István és Pali például kifejezetten megjárták a hadak útját, mielőtt lehorgonyoztak volna a Yucatánon. Voltak Ugandában, Izraelben, Argentínában, de Svájcban is. Kinek mi jön be, mondhatnánk? Illetve kit, mi vezetett a világ túloldalára. Vagy, ahogy István a feleségére pillantva fogalmazta mindezt meg:
„Hiányzik? Hát hogyne hiányozna. De nem honvágynak nevezném, egyszerűen csak magyar vagyok és hiányzik az otthon. Ám az élet néha úgy hozza, hogy ott van az otthon, ahol a szerelem.”
„Imádják a kutyákat.”
És tényleg egy 10 másodperces time-lapse videóban legalább három kutyát felfedezünk, ám ritka köztük a mexikói. Igaz összesen két kutyaféle származik az aztékok és a maják országából, ám egyikük épp a chihuahua. Szegény mexikói meztelen kutyába még nem botlottunk bele, annál inkább az otthon is slágernek számító sicuba, huskybe, vagy épp tacskóba.
Tequilla vs Mezcal.
Talán az összes sztereotípia közül az agavéból származó erjesztet nedűre vonatkozó állja meg a legjobban a helyét. Bár erős túlzás lenne azt mondani, hogy a rum, vodka, whiskey ne lenne erős versenyben errefelé. Ugyanakkor mindannyiunk számára üdítő felfedezés volt, hogy a lehetetlen rituálékat mellőzve is lehet élvezni a tequillat, magában. Lágy, selymes íz, nem így ismertük meg otthon az agavé nedűket.
„Soha ne mondd, hogy kaktuszból készül.”
Amúgy is elmondható, hogy a mexikói egy nagyon büszke és érzékeny nép, de erre kifejezetten ki vannak hegyezve – még akkor is, ha az agave, amúgy tényleg egy kaktusz fajta. Apropó titkot. Ha akarunk egy tényleg finomat kóstolni, kezdjük a Don Juannal, megéri. Ahogy a jobb mezcalok is. Füstös ízűk olykor jobban hasonlít egy ír whiskeyhez, mint a nagy tesóhoz.
„Tabasco szósz? Ne nevetess meg kérlek. Itt?”
Talán a legnagyobb kamu az ún. tabasco paprika. Amúgy is az otthon Mexikói ételeknek hitt finomságok egy jelentős része ún. texmex, vagyis texaxi mexikói étel (pl. nachos, chilis bab). A tabasco szószt pedig egyáltalán nem használják. Ennek három oka van. Egyrészt amerikai, hiába a Tabasco tartományra utaló név. Még az utolsó sarki bodénak is legalább kétféle valamire való salsa szósza van. Három, ha igazán csípősre vágynak, akkor a habanero paprikából készült pokolian csípős szószt használják.
Ám annyira nem használják. Több mexikóival is beszélgettünk, aki egyáltalán nem szereti a csípős ételeket. Azt hinnénk, ezért örök szobafogságot kapnak, pedig nem. Tájegységekén egyébként is eltérő, hogy ki mennyire eszik csípősen, hol melyik paprika terem meg: serrano, jalapeno, puya, poblano, stb… Ám egy biztos, Szegeden bármelyik csárdában hamarabb szökik könny a szemünkbe, mint egy átlag mexikói étel esetén, ha nem tesszük rá a salsát, a pico de gallot – kivétel a sült Habanero, attól óvakodni!
Összegezve.
Jók a strandok, ha előtte tutira megyünk, elkerülve, így a kaki-barna vizet. Cserébe az ország biztonságos, hacsak nem akarsz épp drogot árulni. Mariachi zenével, vagy chihuahua-val ritkán találkozni, cserébe óvakodj a latin-poptól. Tequila van dögivel, de nem az, amit mi otthon annak hiszünk, azokkal itt az ablakot pucolják – kis túlzással. Tájegység függő, de nagyon leegyszerűsítve kijelenthető, hogy a magyarok legalább olyan csípősen esznek.
Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.
E heti zenénk pedig mi is lehetne más? De úgyis tudjátok….
