A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.
1920 után minden délvidéki családnak megvan a maga tragédiája: most megnéztük, a tragédiák emlékén túl hogyan él és keresi a békés együttélés lehetőségeit a Délvidék magyarsága.
Sokféleképpen lehet közelíteni Trianonhoz. Van, aki a hibáinkat látja benne, van, aki más hibáját… Mi most megpróbáltunk senkit se hibáztatni, csak megnézni, hogy mi van ma a végeken. Ott, ahol talán már nem is gondolnánk, de még élnek magyarok. Sőt, nem csak élnek, gyarapodnak. Jófejek, közösséget alkotnak, és köszönik szépen, elmúlt száz év, de nagyon is maradnak!
Bosszú és béke 100 éve.
1920 után minden délvidéki családnak megvan a saját hollywoodi filmbe illő tragédiája, amellyel a világ még mindig nem ismerkedett meg – legyen az magyar, bunyevác, német, vagy akár szerb. A 20. század gyakorlatilag vesztegzár alá vonta a maga tragédiáival a történelmi Magyar Királyság déli részét. Jöttek a kitelepítések, jogfosztások, majd a II. világháború borzalmai…
„Mi magyarok, felelősek voltunk a hideg napokért, a szerbek a délvidéki mészárlásért. Az más kérdés, hogy még ma sem tisztázott, hogy hány magyart lőttek a Tiszába…, úgy nagyjából tízezer és ötvenezer közt lehettek.”
Délvidéki utazásunk első állomása a híres-hírhedt Temerin volt, amely a kétezres években nem csak a virágzó magyar közösségi élete révén szerzett magának hírnevet. A „temerini fiúk” története pár évtizedre bekeretezte a szerb-magyar együttélést. A történteteket ki így meséli, ki úgy: legyen az magyar vagy szerb. Egy dolog azonban biztos, a temeriniek szerint azok az idők mára véget értek. Évek óta nem ragadtak etnikai alapon vascsöveket egymás ellen, és már nem csap le a szerb igazságszolgáltatás sem – csak úgy.
Sőt a szerb-magyar „barátság” szintet lépett – a csúrogi cigánysor legvégén a búzatáblák előtt… 2013-ban a magyar és a szerb köztársasági elnök fölavatta a Tito partizánjai által megkínzott, és kivégzett magyar áldozatok emlékművét, egyszersmind bocsánatot kérve a magyar áldozatokért.
„Ha arra gondolnánk mindig, hogy, jaj de rossz itt nekünk… akkor biztosan nem tudnánk boldogok lenni.”
A 4. évad fordulópontját jelentette számunkra a Berbence zenekar és Nagy Gergő személye, akik megmutatták nekünk az élet napos oldalát. Bebizonyították, hogy Temerin nem csak a szomorkodásról szól, sőt. Sport, kultúra, facebook, tik-tok…táncház (!) ugyanazok a mindennapok, mint Pesten vagy bárhol máshol. Más kérdés, hogy kihívás mindezt magyarul megélni. Itt a sziklán is kinő a virág.
„Újvidéken a szerb is magyar színházba jár. És erre büszkének kell lennünk.”
Kiderült, hogy tanulni jöttünk Temerinbe. Ráadásul Gergőék után találkoztunk Lénárd Róberttel, az Újvidéki Színház művészeti vezetőjével, aki végképp feltette a fordulópontra az ékezetet. Ha ugyanis Szerbia második legnépesebb városában megkérdezzük a járókelőket, hogy: „Melyik a legjobb színház a városban?” – jó eséllyel a magyar színházba irányítanak minket. Már ha a 21. században a virtuális forradalomban egyáltalán ismerik még azt a fogalmat, hogy színház. Bár Róberték munkájának köszönhetően, azért még nincs veszve a dolog. Sőt, Újvidék az élő példa arra, hogy a kultúra igenis hidat képez a nemzetek között.
Maradék. Nomen est omen.
Szerémségben, a Tarcal-hegység lankáin Maradék kicsi faluját mindenképpen meg akartuk énekelni a negyedik évadban. Még számunkra is megdöbbentő volt, hogy ennyire messze a magyar tömbtől élnek magyarok.
Tegyük ezt kontextusba, mekkora dolog ez.
Képzeljük el New Yorkot, azon belül is Greenwichet egy indián negyedként. Isztambult görög városként, vagy Bákót csángó magyarként… Bár az utóbbira két hét múlva kitérünk. A történelmi Szerémség a török alatt gyakorlatilag elnéptelenedett, a magyarok helyét szerbek, horvátok vették át, és csak 1699 után költözött vissza néhány magyar család. Később a Magyar Királyság közigazgatási területéből is kiesett, amikor Fiuméra cseréltük Horvátországgal. Aztán meg jött a teljes 20. század tokkal-vonóval. Azt már Berta Zoltántól, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetőjétől és fiától Árontól tudtuk meg, hogy Tisza István még halála előtt 1918 nyarán járt a faluban, hogy elmondja személyesen: „a háborút elvesztettük”. Maradék azóta is küzd. No, nem a jobb sávszélességért, hanem az anyanyelvű oktatásért, kisebbségi jogaikért, a magyar nyelvű falutábláért, amit egy időben hetente kellett pótolni. Sajátságos küzdelem az övék a fennmaradásért, de egy biztos, mára már élvezik. Ők sem szomorkodnak.
Az egy főre jutó F-117-es roncsok vidéke
Székelykeve eredendően a bukovinai csángókról, áttelepítésükről, kálváriájukról híres. Arról, ahogyan az itt lakók a szülőföldjüket hátrahagyva kerültek az Al-Dunához töltést ásni a jobb élet reményében. Mégis, aki csak ismeri Székelykevét, ma a falu hallatán Dani Zoltánra gondol. Ő volt az első és mind máig az egyetlen (hivatalosan), aki lelőtt egy F-117-et – és amúgy még jó pár mindent… Ahogy Kocsis Lászlónak, úgy Dani Zoltánnak is tisztelegnek országszerte, sőt Zoltánnak még verseket is írtak. Mondhatni ő a leghíresebb magyar ma Szerbiában. A történetét még az Egyesült Államokban is megénekelték, főként azért, mert az általa lelőtt – az esetet túlélő – pilótával egészen jó, már-már baráti kapcsolatot ápolnak.
A délvidéki magyarok története az elmúlt években a megbékélésről és az újrakezdésről szólt. Dani Zoltán és az általa lelőtt pilóta éppúgy elásták a csatabárdot, ahogy a szerbek és a magyarok teszik ezt. Talán még nem későn.
Ha pedig lerágnátok a körmötöket az izgalomtól, íme egy kis előzetes Bécstől-Prágáig, nyolc országon át.
