Sorozatunk, a Hungarikumokkal a világ körül stábja immáron öt éve járja a földet, hogy felfedezze, bemutassa az idegeneb élő magyar közösségeket, hazánkhoz köthető helyeket, emlékeket.
2022-ben indult el a sorozatunk 5. évadja, amely már önmagában szép eredmény, ám egyéb körülmények is érdekessé teszik. Stábunk sosem utazott még ilyen messzi, elszeparált, és különleges helyekre, ezért ezek a felfedezőutak minden eddiginél nagyobb vállalásnak számítanak.
Apró magyarságok Venezuelában
Utazásunk megkezdése előtt felkészítettek minket arra, hogy mit tegyünk, ha Venezuelába érünk. Óvatosságra és körültekintésre intettek minket. Persze, az ország igazi arcát csak odaérve „pillanthattuk meg”.
Az ország számtalan érdekességgel fogadott, és a gyomorrontásért cserébe csodás panorámával, egzotikumokkal, és időutazás szerű élménnyel kárpótolt miket.
Maiquetía repterén való landolásunkat követően rögtön keresni kezdtük a magyar közösségekre, történelmi emlékekere utaló nyomokat. Nem telt el sok idő, és felfedeztük, hogy Venezuela legnagyobb, és legminőségibb cukrászda-lánca, a Danubió magyar tulajdonban van. Rögtön ki is próbáltuk a kínálatot. Rigó Jancsit ugyan nem, de Képviselőfánkot tudtunk kóstolni.
Casa Hungara a világ legveszélyesebb városának szívében
Az 1969-ben felépített Magyar Házban megismerkedtünk Korsós-Kurucz Gáborral, aki megmutatta nekünk a plafont díszítő csodálatos domborművet, és rögtön meg is kínált minket egy kupica unikummal. Nem csoda, hogy szinte az első perctől otthon éreztük magunkat.
Itt ismerkedtünk meg az ország legnagyobb Magyra közösségének tagjaival is, akik kitartóan őrzik hagyományaikat. Például cserkészcsapatot, és néptánccsoportot hoztak létre ennek érdekében. Az alapító tagok 47’-ben és 56’-ban érkeztek Venezuelába. Mindkét csoport a kommunista terror elől menekült, és a kezdeti bizalmatlanság helyét hamar átvette az összetartozás érzése.
Rajtuk keresztül megismertünk még egy fontos helyet, a Plaza Hungríát, azaz a Magyar Teret, ahol rendszeresen szoktak tartani október 23-as megemlékezéseket.
Sajnos a Venezuelai magyaroknak sok nehézséggel is meg kell küzdeniük. Az egykor virágzó városban folyamatosan romlanak a közbiztonsági, egészségügyi állapotok. A tömeges kivándorlás lassan őket is otthonuk elhagyására kényszeríti. Persze van, aki kitart. Egyikőjük így beszélt erről; „Én már egyszer otthagytam mindent, és másodszorra nem akarok.”
Mielőtt magunk mögött hagytuk volna Caracast, hogy új kalandba vágjunk bele, utoljára még találkoztunk a Magyar Ház közösségével, hogy átadjuk nekik ajándékainkat. „Reméljük, hamarosan újra látjuk egymást!” -búcsúztak tőlünk. Reméljük mi is!
