Az utolsó magyarok a Nagy-tavak partján – Hungarikumokkal a világ körül 6/4.

Admin WSH

Pittsburgh-től Clevelandig terjed Amerika egykori magyaros vidéke: a több nemzedéknyi kivándorolt honfitársunk emlékeit és a magyarságot őrzőkkel találkoztak az utazók.

Fejes Dorottya & Kurucz Dániel írása

Bárcsak mondhatnánk, hogy ez a rész olyan boldog, mint Micimackó, amikor mézet talál. A valóság azonban az, hogy épp lámpaoltás alatt kaptunk el egy-egy utolsó fénysugarat Pittsburgh-től Fairport Harbourig. Hogy mégse szomorkodjunk, a negyedik rész a messze földön híres Clevelandi Cserkésztalálkozóval zárul, amit idén már 65. alkalommal rendeztek meg.

„Az emberiség, mint olyan, elég borzalmas.”

Emlékezzünk meg Tamás Gáspár Miklós egy idevágó mondatával. Bár, ha folytatta volna, talán hozzáteszi, hogy valaha még borzalmasabb volt. Óhatatlanul is ez jár a fejünkben, amikor a pittsburghi William Penn Association történetét tanulmányozzuk. A Hidak Városa ugyanis a 19. század közepére úgy vonzotta a szerencsét próbálókat, mint a mágnes.

Itt helyben még ma is mondják, hogy ez volt Amerika leggazdagabb városa. Rockefellerek, Vanderbiltek és még sokan itt gazdagodtak meg – ez persze csak a felszín. 1886-ban tizenhárom magyar bányász megelégelte a sorozatos bányakatasztrófákat, árván maradt gyerekeket, megcsonkított amerikai álmokat, és létrehozta az azóta is működő biztosító társaságot.

„Az USA-ban az állam nem segít. Az egy európai felfogás.

Itt elviekben jól lehet keresni, és ebből kell mindenkinek viselnie a saját gondját. Az egyház is csak a híveken keresztül segít, mármint azokon a híveken keresztül, akik tehetősebbek és mégsem szakadtak el a Jó Istentől.”

Erről mesél az ötödik generációs református lelkészasszony, Komjáthy Ilona a rengeteg árván maradt gyermekről, akikről annak idején hatalmas összefogással végül a magyar református egyház gondoskodott. Az árvaház mára idősek otthona, és lassan nem lesz, aki emlékezik majd ezekre az időkre. Így marad árván a történelem a világ túloldalán.

„Pittsburgh ma már nem egy szomorú város, de ugyanazon a leépülésen van túl, mint otthon Miskolc. Valaha telt házas istentiszteleteket tartottunk a magyar negyed közepén. Mi ma is ugyanott vagyunk, mint száz éve, csak azóta a fekete negyed közepén találtuk magunkat (…). Az itt már nem sok, amit tehetek, de amit elkezdtem, befejezem. Talán nevekben, (…) talán tovább él majd az a sok százezer magyar, aki megfordult itt. De, ha reményt kerestek, azért Clevelandba kell menni.”

Nehéz lett a levegő, ahogy távolodtunk a Hazelwood sugárútról. Ilona szavai jártak a fejünkben, azokra gondolva, akik a második világháború, a koreai és a vietnámi háború során

éltek-haltak az USA-ért, hogy aztán a küszöbön átlépve magyarul szóljanak a családhoz.

Mégis, a gyerekek már elfelejtettek mindent, hogy büszke amerikaiakká válhassanak.

„Nem szabad ezt így felfogni. Mi is csak magyarul beszéltünk, mégis érettségire már elfelejtettem az édesanyanyelvem. Haza kellett menjek Pápára, hogy újrakezdjem. Életem meghatározó döntése volt.”

Torma Judit mesél erről, aki férjével, Misi bácsival vezeti a környék legjobb éttermét, a Huszár vendéglőt. Könnycsalogató volt hallgatni Judit családjának útját a Rákosi-rendszer börtönéből Pennsylvaniáig. A beilleszkedést, az egzisztenciális és kulturális kihívásokat, majd mindezek után a harcot az ürességgel, ami ellen Judit még a kommunizmusban vette fel a kesztyűt. Amikor csak tehette, hazament nyelvet tanulni, rokonokkal beszélni, néptáncolni, egyszóval magába szívni, amit csak tudott. Sőt, a végén még Misi bácsit is megtalálta. Könyvbe illő történet az övék, de majd szombaton a TV2-n elmesélik.

Pittsburgh és – mondjuk – Erie városa közt

legalább két tucat településnek van még a mai napig nyomokban valamilyen magyar eredete,

legyen az egy hentes, templom, klubház, szobor, utcanév, stb. Nem hittünk a szemünknek, amikor ezen a Pest megyényi területen a Hello Hugo sorra dobálta fel nekünk ezeket. Próba, szerencse alapján be-betértünk egy-egy helyre, hogy a saját fülünkkel halljuk a valóságot.

„Igen, én is magyar vagyok. Igaz nem beszélek már, de ha kérdezik, azt mondom, hogy az vagyok. Menjetek Fairport Harbourba, ott még kártyáznak magyarul, meg finnül is, ha jól tudom.”

A Steelers-szurkoló István angolul sztorizik a zelienople-i magyar klubban, ami első és huszadik pillantásra is egy klasszikus magyar kocsmának tűnt. Honvágy csillapítva. Fairport Harbourhoz közeledve aztán kis szívünk Tom Waits legszomorúbb balladáira kalapál.

Még pár éve is itt írták be magukat százalékosan a legtöbben magyarnak az USA-ban,

sőt az iskolaigazgató, a polgármester és a rendőrfőnök is magyar – vagy legalábbis a nevük arról tanúskodik.

Bebarangoltuk az Erie-tó partján fekvő tündéri kis települést a helyi jellegzetességnek beillő, kocsmává alakult magyar háztól az ’56-os emlékműig, mégsem találtunk egy lelket sem, aki beszélné még ezt a titkos nyelvet. Aztán Mr. Molnár a Vasko’s kisbolt előtt útbaigazított minket, kitörölve szemünkből a naiv idealizmust.

„Nézd testvérem! Egyszerűbb angolul beszélni, ennyi a titok (…). Nekem édesapám azt mondta, hogy legyetek büszkék arra, hogy amerikai magyarok vagytok, de ő maga nagyon haragudott Magyarországra a kommunizmus miatt. Felejteni akart, de az nem igaz, hogy nem tanítottak meg. Otthon magyarul beszéltünk főképp.”

Az emberiség, mint olyan, tényleg eléggé borzalmas. Ha csak abba gondolunk bele, hogy sok százezer ember érkezett ide nem egészen 100 év alatt, többnyire háborúk, diktatúrák elől menekülve. Hat évadnyi kutatás után is

fáj látni ezt a rengeteg embert, akiket a mindenkori Magyarország nem tudott megtartani.

Hibáztatni pedig ennyi év távlatából nem lehet. A harmadik generációra megszűnik a kapcsolat az anyaországgal, így már csak a csoda segítheti a 21. század kisebbségeit. Csodák márpedig léteznek.

Sokáig tartotta magát az az urban legend, hogy Cleveland valaha a második legnagyobb magyar város volt. Ez ugyan nem igaz, de így is igazán előkelő helyet foglalt el a képzeletbeli dobogón. Az 1920-as évek közepére Cleveland magyarsága megközelítette az 50 ezret, a városon belül pedig a lakosság 20 százalékát. Tehát ami a lengyeleknek Chicago vagy a zsidóknak New York, az nekünk Ohio második legnagyobb városa. Így, ha nem is a másodikként, de a ’20-as évek top 10-es magyar városai közé még éppen befért Cleveland is.

„Gyerekkoromban észre sem vettem igazán, hogy Amerikában élek. A szomszédok, barátok, de még a virágárus is magyar volt.”

A clevelandi születésű Szentkirályi Endre mesél a régi magyar negyedről, a Buckeye-ról. Ugyan még ma is felfedezhető egy-egy múltat idéző emlék, de New Brunswickhoz hasonlóan a Buckeye Roadról elnevezett környék szinte teljesen kiürült, a magyarok elköltöztek. Ám itt jön a csavar a történetben.

Más nagyvárosokkal ellentétben Clevelandet nem hagyták el teljesen a magyarok. Egy kritikus tömeg mindig a városban vagy annak környékén maradt. Így amikor máshol az újabb generációk már nem tartották a nyelvet, Clevelandben mindig akadt egy erős mag. Talán ez is az oka annak, hogy az Egyesült Államok többi magyar közössége példaként tekint a clevelandiekre.

Eleinte az egyház, aztán az első cserkészek megérkeztével a cserkészmozgalom lett az iránytű a magyarság megtartásában.

„Ha visszagondolok az életemre, általában a cserkészettel kezdem az emlékezést.”

A 65. Clevelandi Cserkésznapon Botond és Balázs bácsi mesél nekünk. Utóbbi egyike volt azon keveseknek, akik még a 2. világháborút követő német és osztrák gyűjtőtáborokban megalapították a Hontalan Sasokat, vagy másképpen mondva újraalapították a Magyarországon betiltott cserkészmozgalmat.

Forrás: Mandiner

Székely rendőr Philadelphiában, Kossuth-kultusz Washingtonban – Hungarikumokkal a világ körül 6/3.

Admin WSH

Kodály-módszer angolul, székely rendőr Philadelphia gettójában, és még sok más érdekes történet: folytatódik az amerikai utazás!

Írta: Kurucz Dániel és Fejes Dorka

Miután kivonatoztuk magunkat és az Ida hurrikán kavarta esőt kifacsartuk mindenünkből, megérkeztünk az USA első fővárosába. Oda, ahol egykor minden elkezdődött. Philadelphia az Egyesült Államok és a modern értelemben vett demokrácia, a szabadság bölcsője. Kár, hogy ebből ma már csak múzeumokban, esetleg a szabadság harangjánál érezni valamit.

– Amikor a magyar rokonaim Phillybe érkeztek, éreztem rajtuk, hogy nem mindent tudnak a helyükön kezelni.

– Mire gondolsz pontosan?

– Ez egy nagyon liberális város, még az USA-ban is. Szerintem Magyarországról nézve ez azért lehet furcsa, mert otthon nincs ilyen. Itt viszont senki sem háborodik fel semmin, mert mi meg ebben nőttünk fel.

Bellini Natália, a fiatal zenetanár segít felvenni a város ritmusát. Hasonlóan Katicáékhoz – New Jersey-ben –, valószínűleg Nati sem tudna olyan gyönyörűen magyarul, ha az olasz származású édesapja nem segítette volna mindebben hosszú éveken át.

Kodály-módszert tanít gyerekeknek, természetesen angolul.

Magyar hangot a mindennapjaiban szinte nem is hall, mégis jobban beszéli a világ talán legnehezebb nyelvét, mint mondjuk Dani az angolt.

„Egyszerűbb kifejezni magam angolul, de a magyar nyelv olyan, mintha egy titkos nyelven beszélnék. Én pedig szeretem az ilyen titkos dolgokat.”

Natival beszélgetve egy teljesen új világ új értelmezése tárult elénk – amire szükségünk is volt a sokadik férfi-férfi, női-női teátrális orális kielégülések láttán, a fényes utcákon járva. Aztán az i-re a pontot a Philly Naked Bike Ride tette fel, amibe gyanútlanul botlottunk bele vágóképezés közepette. A 2009-ben életre hívott performansz épp annyira philadelfikum, mint amennyire testpozitív és békés. A meztelenül tekergető emberek fő célja, hogy felhívja a figyelmet az üzemanyag-fogyasztás mértékeire. PR fogásként végső soron nem rossz, hiszen megírtuk mi is. Ráadásul már közel háromezren himbálóznak végig a belvároson a kezdeti alig száz ember helyett.

A székely rendőr bemegy Philadelphia gettójába.

Ez a vicc megvan? Ez nem egy vicc. Egyik sokkból a másikba esve ugyanis a Dobondi család csodálatos otthonába csöppentünk. 2021 szeptemberében készítettük el Anikóval és Lórival az interjút, de még mindig hihetetlen számunkra ez az életút: Marosvásárhelyről, Miskolcra, onnan Budapestre, majd zsupszkulccsal New Yorkba. Aztán ahogy az az Újvilág magyarjaival lenni szokott, Lóri jókor volt jó helyen a New Brunswick-i magyar napon és megismerte élete szerelmét, a szintén frissen kiérkező Anikót. Philadelphia kellemesebb részén laknak ma a családjukkal, ami kiköpött mása is lehetne a Reszkessetek, Betörők! ikonikus környékének, ám Lóri értelemszerűen nem arrafelé őrzi a rendet, hanem a kicsit közelebb a Delaware folyóhoz.

– Ma már a rendőröket nem tisztelik. Hogy ez mit jelent? Csak itt Philadelphiában duplájára nőtt a bűnözések száma alig egy év alatt.

– A BLM hatására?

– Nézd, ha van egy kirívóan rossz eset, attól még nem fordulhat elő, hogy a rendőrök félnek megállítani egy autót. Szélsőségre szélsőséges válasz született, most pedig mindenki csodálkozik.

De elég a szpojlerekből. Szombaton megtudhatjátok, miért, milyen elképzelésekkel jöttek el Magyarországról, ezek milyen szinten teljesültek, hogy milyen megpróbáltatásokkal járt a beilleszkedés és a jelenlegi haza kérdése sem marad el.

Annyit azért még elárulunk, hogy könnyes szemekkel köszöntünk el egymástól.

Másnap reggel, mielőtt a Szabadság harangját megkongattuk és délre vettük volna az irányt, még megemlékeztünk a magunk módján Sylvester Stallone világot jelentő deszkáiról. A tíz Oscar-díj jelölést ugyan nem fogjuk überelni, de a Rocky rajongóknak azért megér majd egy misét az epizód közepe.

Washington D.C.

Amint Marylandbe értünk, kiváló támogatónk, a Hello – HUGO térképein keresztül rögvest megtaláltuk Magyarország két, lassan feledésbe merülő hősének sírját – lerövidítve az ilyenkor szokásos bolyongást az ismeretlenben. Sajnos még most is sokan nyugszanak idegen földön,

ám Koszorús Ferenc és Nagy Ferenc különösen érzékeny emlék Magyarország számára.

Bátorságuk korszakokon átívelő. Olyan, amiből bármely világnézetű ember megeresztene egy tíz másodperces „hűű-háát”, ha ismerné a történetüket. Bízzunk tehát abban, hogy a Marvel alkotói is olvassák az útinaplóinkat. Az USA-ban mégsem rájuk tekintenek a „legamerikaibb” magyarokként, hanem – Petőfi Sándor egyik legjobb barátjára – Számwald Gyulára és Asbóth Sándorra –, aki pedig épp Kossuth Lajos cimborája volt.

„Asbóth és Számwald koruk híres emberei voltak. Katonaként, diplomataként, nagykövetként szolgálták Washingtont, ám a kultuszuk mára igencsak megfogyott. A célunk az, hogy legalább Kossuth Lajos emlékezete még nagyon sokáig velünk éljen.”

Ezt már a harmadik generációs Kocsis Attila, a Kossuth Alapítvány vezetője mondja nekünk, aki méltán büszke, hiszen a Batthyány-kormány pénzügyminiszterének kultusza még 150 éves távlatból is jól tartja magát. Hogy mennyire? Gilbert du Motier de La Fayette után Kossuth Lajos volt a második nem amerikai, aki szobrot kapott a Capitoliumban.

„Kossuth a szabadság megtestesítője. Több ezer ember előtt beszélt a szabadságról országszerte, és az amerikaiak nagyon szeretik az ilyet.”

Őszintén, stábunk akármerre járt a világban, Kossuth Lajos neve mindenhol szembeköszönt velünk, utcanév, alapítvány, esetleg művelődési ház formájában. A helyzet nyilván itt sincs másképp, a „helyi” Kossuth-házat és szervezetet hagyományőrzés, nyelvoktatás és a két nemzet közötti kapcsolattartás céljából tartják fent. Hálásak vagyunk, amiért az USA fővárosában is meleg fogadtatásban lehetett részünk, és amiért Attila türelmesen mesélt nekünk az itteni magyar közösség életéről. Ez ugyanis nem egy rövid történet.

Attila szerint Kossuth Lajos mellett fia, Kossuth Ferenc is az oka, hogy

az átlag amerikainak sokkal többet mond a Kossuth név még ma is, mint akár Puskás Öcsié

vagy bárki másé a Kárpát-medencéből. Pedig a világ minden táján vitathatatlanul a leghíresebb magyar Puskás Ferenc – és lassan Karikó Katalin, bár őt egyértelműen amerikainak tekintik az USA-ban.

„Az elmúlt 150 évben közel egymillió magyar érkezett. Nem is tudnám most hirtelen megszámolni hány településnek volt magyar polgármestere, rendőrfőnöke is ez idő alatt… Ezeken a helyeken ma már legtöbbször egy szót se tudnának magyarul mondani. Pittsburgh és környékére például mentek?”

Mentünk bizony, de az már a következő epizód lesz. Legyen szép hétvégétek, és köszönjük, hogy immáron hatodik éve velünk tartotok itt a Mandiner hasábjain, vagy akár a TV képernyője előtt. Végül, de nem utolsó sorban pedig köszönjük a főszponzorunknak, a Szerencsejáték Zrt-nek, hogy tudósíthattunk idén is a világ magyarjairól.

Forrás: Mandiner