1944-től, emberek tízezreit hurcolták Magyarországról a Szovjetunióba, különböző, gyakran minden alapot nélkülöző ítéletekkel, sőt gyakran ítélet nélkül is. A gulágba hurcolt emberek majdnem fele soha sem tért vissza Magyarországra. Ezekben a táborokban napi 10-12 órát dolgoztatták a foglyokat, mellőzve a megfelelő ellátást, és az emberhez méltó körülményeket. Ilyen szovjet munkatábor volt Brjanszk városában.
Az egyik leghíresebb ilyen fogolytábor a brjanszki gulág sziget, ahová a magyar egyházi személyek többsége került. Ide került Olofsson Károly, szerzetesi nevén Plácid atya, aki a szovjet munkatábor egyik leghíresebb lakója volt. Sokak visszaemlékezése szerint ő volt az, aki a lelket tartotta a magyar foglyokban, és sokan úgy emlékeznek vissza rá, mint megmentőjükre. A brjanszki munkatáborból 10 év után szabadult, és térhetett vissza Magyarországra, ahol 100 évig élt. Később egy interjúban így nyilatkozott: A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. „Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”
Oloffson Placid a 100. születésnapjára 2016 decemberében megjelent életrajzi könyvben így vall életéről: „tudatában vagyok annak, hogy egyszerű, átlagos képességű ember vagyok, semmiféle különösebb fizikai vagy szellemi tehetségem nincsen. De az életem mindig többet kívánt tőlem, mint amire képes voltam”, és „a Jóisten mindig mellettem állt, s nem egyszer csodálatosan segített”.
Olofsson Placidot 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki. 2003-ban neki ítélték a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából adományozott Parma fidei – A hit pajzsa kitüntetést, 2005-ben Magyar Örökség, 2006-ban Pro Ecclesia Hungariae-díjjal ismerték el. 2010-ben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2016. október 23-án pedig Magyar Becsület Rend kitüntetést kapott páratlanul hosszú és példaadó életútja elismeréseként, és azért a „reményt adó derűért”, amellyel megélte élethivatását a legembertelenebb körülmények között is.
