#8 Árpádhon aka. Albany

Kevés olyan tündéri történetet ismertünk meg az elmúlt öt évben, mint amilyen a louisianai Árpádhoné. Az Egyesült Államokban meglátogatott utolsó állomásunk tényleg feltette az „I”-re a pontot.

Texas száraz, sárgás tájait újból felváltotta Mississippi zöld örökkévalósága. Shreveportnál ismét az Oklahoma óta fel-felbukkanó Red River mentén kanyarogtunk a gigantikus méretű Százhalombattáig, Baton Rouge-ig. A XIV. Lajosról elnevezett állam fővárosa nagyjából alig nagyobb, mint Debrecen, mégis a Mississippi mellett elterülő olajfinomítói és gyárai valószínűleg önmagukban meghaladják a teljes magyar ipar felét.

Kilométereket kellett még utaznunk dél fele, hogy láthassunk valamit az igazi mocsaras Louisianából, abból, amit oly sok film megénekelt már (legutóbb a True Detective nevű sorozat első évada). Sajnos az ember mindenhova beteszi a lábát. Döbbenten láttuk, hogy a nemzeti parkoknak kijelölt területeken is ugyanúgy sztrádák, lakóházak, gyorséttermek sorakoznak, mint a már említett Baton Rouge jellegtelen forgatagában. Minek akkor ez a közigazgatási csalás? Minek akkor a Nemzeti Park elnevezés? No, mindegy. Haladjunk.

Ida hagyatéka.

Közeledve New Orleanshoz egyre feszültebben figyeltük a 240 km/h-val pusztító Ida hurrikán pár hetes hagyatékát. Akármennyire szorgosan takarítják a károkat, itt-ott egy leszakadt háztető, vagy facsonk emlékeztet az évenkénti apokalipszisre, amit az embereknek el kell szenvedniük Louisianában.

Talán errefelé már felkészültebbek, mint 2005 előtt voltak a Katrina idején, ám a sztrádán így is csak totyogtunk, mert nemes egyszerűséggel Ida elvitte az egyik hídpillért. Ezért a sávlezárás. Csak elképzelni tudjuk milyen lehetett száz-kétszáz évvel ezelőtt egy hasonló hurrikán pusztítása áram, helikopter, markoló és egyéb luxus nélkül. Miközben ezen elmélkedünk, veszettül próbálunk szállást találni, mert arról, amit foglaltunk kiderült, hogy egy hatalmas tévedés. Ida oda is lecsapott és a ház már csak félig állt a cölöpökön.


– Hogy érti, hogy nincs?
– Csodálkoznék, ha találna szállást ma estére. Egy hete még áram és víz se volt.
– Akkor mit tanácsol, mit tegyek?
– Hát, én visszafordulnék nyugatra.”

Hangzott el az egyik megbízhatónak tűnő szállásközvetítő alkalmazás emberkéjének jótanácsa. Mivel a dugóban amúgy se tudtunk mozdulni se jobbra, se balra, így további egy óra telefonálgatás után találtunk egy még ép házat, ahol megszállhattunk. Ráadásul volt áram, de még meleg víz is!

Ezek után New Orleanstól mégsem várhattuk el a híres Mardi Gras hangulatát. Félig leszegett fejjel, elvárások nélkül dobtuk be magunkat a régi-francia negyedbe, ami gyakorlatilag a pesti Király utca távoli rokonává fokozta le magát. A Bourbon Street-en sörrel a kezükben tántorgó buli csapatok már-már a Covid előtti idők honvágyát ébresztette bennünk, amit egy-egy utcazenész és persze a nyüzsgés tette az USA-ban egyedülállóvá. Hogy miért? Teljességgel elképzelhetetlen az USA-ban – de gyakorlatilag a világon máshol is –, ami nálunk megszokott: fesztivál hangulatban lődörögni kocsmáról-kocsmára. New Orleans francia negyede úgy tűnik a kivétel.

A híres jazz hangulatról napjainkra csak néhány makacs bár és étterem gondoskodik, no meg az USA-val gyakran egyidős, archaikus kreol építészetű házak. Ha becsukjuk a szemünket, még mindig könnyű magunkba szívni a történelmet, amely e falak közt játszódott. Többek közt Kossuth Lajos 1851-es köszöntését, amit a Lafayette téren elmondott beszéde tett halhatatlanná. Ám nem csak Kossuth a város egyetlen „magyarja.”

Botsay Sándor magyar szabadságharcos még az 1849-es világosi fegyverletétel után idesodródott, asztalosműhelyt nyitott, harcolt a déliek oldalán az USA polgárháborújában – ám ezúttal is a vesztes oldalra állt. A Botsay család azóta is New Orleansban él, és a családi kriptáról sem feledkeztek meg.

Louisiana magyarsága azonban mégsem a Botsaykról és Kossuthról híres, hanem Árpádhonról. Az 1896-ban alapított kicsi városkáról, amely az utolsó település, amit magyarok alapítottak, és még magyarok is élnek benne. Kossuthfalva, Új Buda, Haraszthy Town, Balaton, mára már mind feledésbe merültek, hiszen évtizedek óta nem beszél senki magyarul, és emlékük is lassan teljesen feledésbe merül.

Árpádhonra is ez a sors várt. Főképp, hogy az angol nyelvű többség Albanyre keresztelte át. Azonban ekkor jött Alex Kropog, vagyis Kropog Sándor és felesége, Royanne. Közel húsz év töretlen és ellentmondást nem ismerő munkájuknak köszönhetően létrejött a Hungarian Settlement Museum, ami gyakorlatilag egy helytörténeti múzeumként funkcionálva örök emléket állít a magyarság 125 évének. Nem mellesleg Royanne – magyar felmenők és nyelvtudás hiányában – pedig megírta a „The Story of Árpádhon: Hungarian Settlement, Louisiana 1896-2006” című, a témában alapkőnek számító művet.


– Sándor, miért nem magyarul beszélünk? Sokkal jobban megy ez neked, mint nekem az angol, hidd el!
– Kedves vagy, de én itt alig tudok már magyarul beszélni, és nem szeretném helytelenül használni a magyaromat.”

Sándor szerény ember. Olyan, aki nem kérkedik, és nem instázza meg minden napját, csak tette egész életében, amit tennie kellett. Gyerekkorában, mint Árpádhonban szinte minden magyar, az eperföldeken dolgozott, aztán egyetem, munka, család… Sokan ebben az erőltetett menetben elfelejtették az anyanyelvüket, vagy egyszerűen csak nem volt idejük hátradőlni egy Arany János vers mellett.

„Akik itt vannak mind magyar származásúak – akad, aki teljesen. Mégis már csak én beszélek egyedül magyarul.”

Mondja szomorúan nekünk Sándor, akinek édesapja egészen fiatalon érkezett, az első világháború idején Kárpátaljáról. Munkásságát elismerendő a falu utcát nevezett el róla, épp ott, ahol ma is Kropogok élnek.


– Két gyönyörű templomunk van, egy katolikus és egy református. Melyiket mutassam meg?
– Mindkettőt.
– A temető is érdekel?
– Természetesen.”


Van abban valami Radnóti féle boldog-szomorúság, ahogy Sándor büszkén mutatja „Bika néni” sírját. Hiszen azok, akik ide jöttek, nem lazsálni jöttek. Kőkemény, verejtékező munkával a semmiből újrakezdték egy olyan világban, ami épp annyival segített nekik, hogy nem ártott sokat. Ők mind a jobb életért jöttek a Monarchia végéből, vagy menekültek a háborúk elől.

Hiába jártunk be öt kontinenst öt év alatt, nem találtuk meg a mindentudás kulcsát. Az emberek alapvető értékei, ösztönei, akaratuk és vágyuk épp ugyanott és ugyanúgy lakozik bennünk Csángóföldtől Árpádhonig, Johannesburgtól Hanoig. Egyvalami viszont bizonyos: világunk a Sándorok nélkül nem csak kevesebb, hanem betegebb is lesz. Hiányzik majd a szív, az emlékezés erről a bolygóról.


Mondanánk, hogy legyél Te is Sándor, hiszen többet hagysz hátra, ha úgy teszel, mint ő, de akinek nem inge, az ne is vegye magára. Mi csak tisztelgünk azok előtt, akik mégis megmaradtak magyarnak, holott a történelem egy pontján a hazájuk messzire szakította őket. Ezt a bűnt nem szabad elkövetnünk többé. Tanuljunk a múlt hibáiból, és legyünk egymással, sokkal, de sokkal türelmesebbek, ha másra nem is, erre megtanít minket a sok utazás.

Júliusban még nem gondoltuk volna, hogy ennyire tiszavirág-életűnek tűnik majd a két évad forgatása, de mégis elröppent ez az idő, és most visszakerültünk oda, ahol nem kell kutatnunk a magyarok után, ahol minden sarkon magyar hang hallatszik: haza. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy minden pillanatban visszavágytunk, hiszen annyi izgalomban volt részünk, ami keveseknek adatik meg, de annyi izgalmas történetet hallottunk, amihez képest a mi utazásunk csak egy csöppnek tűnt a kalandok tengerében. De ne aggódjatok, minden pillanatát rögzítettük, így 2022 januárjában Ti is átélhetitek Latin-Amerika megbúvó magyar dallamait, 2023-ban pedig az Egyesült Államok nyüzsgő forgatagát hozzuk el nektek!

„Mindig tudd, honnan jöttél. Ha tudod, honnan jöttél, nincs előtted akadály: bárhová mehetsz.”


-James Arthur Baldwin

Ismét beigazolódott, hogy van értelme tervezni, kutakodni, szervezkedni, hosszú éjjeleken s hajnalokon át, szüntelen keresve azokat a honfitársainkat, akik a világ más szegleteiben élik életüket, hiszen csodálatos embereket ismerhettünk meg ez alatt a pár –néha örökkévalóságnak tűnő- pár nap alatt. Mindenkinek köszönjük szépen, aki részt vett velünk a forgatásokon, vagy csak jótanáccsal, hasznos talpalávalóval látott el minket… és természetesen Nektek, az olvasóiknak! Önök nélkül, nélkületek nem létezhetne a Hungarikumokkal a világ körül!

Számtalan érdekesség, meglepetés és fontos információ vár mindazokra, akik továbbra is figyelemmel szeretnék kísérni útjainkat (vagy csak most kapcsolódnak be a mi kis világunkba) úgyhogy ne maradjatok le, inkább maradjatok velünk itt a weboldalunkon, Facebookon és Instagramon!

A 6. évadunkat mi sem írja le jobban, mint a szállóigévé vált hollywoodi idézet:


Nem elég magyarnak lenni, tehetségesnek is kell lenned.
De azért segíthet!”

Egy szívünkhöz igen közel álló zenével zárjuk kalandozásaink beszámolóját. Legközelebb már a tv képernyőkön találkozhattok velünk! Sziasztok!

Puszi & Pacsi:
A Stáb

#7 „Ne szórakozz Texasszal!”

Rögtön miután elhagytuk a világ egyik legszomorúbb és legunalmasabb füves pusztáját, Oklahomát és átkeltünk a Red Riveren, megálltunk magunkba szippantani a híres texasi levegőt. Hm. Semmi különbség. Nem hozott whiskey szagot a szél, nem lépkedtünk olajban, és a híres cowboy kalappal sem dobtak arcon. Még. Aztán találkoztunk a dallasi magyarok kohéziós erejével, Beluska Évával, és egyet máris kipipálhattunk a listánkról.

„Itt udvariasak az emberek, meg vannak nevelve. Már Nyugat-Texasban is ezt éreztük, de Dallasban sincs ez máshogy. Nem véletlenül költöznek ide az emberek az egész országból.”

Éva több mint 40 éve költözött férjével Kolozsvárról Amarillo-ba, aztán Dallasba. Egyáltalán nem bánták meg, és Texasban igazi otthonra leltek. Sőt még arra is maradt idejük, hogy a Metroplex-övezet, vagyis a Fort Worth-től Dallasig terjedő betondzsungel magyarjait összefogják.

„Legtöbbször itt a cisztercieknél találkozunk, hála Gyula atyáéknak, de tartottunk már mindenféle összejöveteleket.”

Apropó ciszterciek. A Zircről indult ciszterciek 1956-ban alapították az Our Lady of Dallas apátságot. A kommunista hatalomtól tartva, Endrédy Vendel zirci apát már 1945-től kezdve készítette elő a rendtagok kimenekítését Magyarországról. Amikor 1948-ban bekövetkezett az iskolák államosítása, 21 szerzetes szökött át a vasfüggönyön, hogy nekivágjon a hosszú útnak a szabad világ felé. Nyolc szerzetest az ausztriai szovjet övezetben elfogtak, és magyar börtönbe kerültek, de tizenhárman kijutottak az USA-ba. Az így megalakult perjelség ’63-ban emelkedett apátsági szintre, melynek ’88-ig magyar elöljárója volt.

„Engem titokban fogadott be a rend, hiszen addigra már be voltak tiltva.”

Mára Lelóczky Gyula sajnos csak másodmagával őrzi a lángot az Irving és Dallas határán található ciszterci kolostorban. Az évek során több ezer diákot tanított és készített fel az életre, pedig Gyula atya nem épp így tervezte az életét.

„A családé volt Győr legjobb cukrászdája. Ha nem államosítják a kommunisták, biztos átvettem volna a boltot.”

Dallas után délre, Texas fővárosába toltuk az addigra megfáradt kocsinkat – átléptük a tízezredik kilométert, amit észre se vettünk. Az igazat megvallva nem Austin festői szépségű városáért utaztunk órákat, hanem a Galambos család csodálatos lángosáért, és persze Buda városkájáért.

Ha még emlékeztek 4. évadunk pozsonyi részére, napokig üldözött minket a depresszió, hiszen ex-fővárosunk egy belvárosi utcájában a huszonegyedik ember tudott csak magyarul. Kíváncsiak vagytok, hány ember tudta Budán, hogy honnan ered a texasi városka neve? Esetleg azt, hogy mi az a kutyavásár? Nos, igen ezzel is várni kell 2023 januárjáig.

Guacamolés-fokhagymás-sajtos-tejfölös-jalapenos lángos, lilahagymával!

Istenkáromlás. Valahogy így nézett ránk Tibor, mikor kikértük Dani életének legfinomabb lángosát. Ám Tibor abban az austini food truck belsejében megmaradt úriembernek nem ellenkezett, csak nekiállt és elkészítette a mexikói-texasi-magyar fúziós ételremeket.

„Töltött káposzta, hurkák, gulyás, rétes, palacsinta, nem csak lángost csinálunk.”

Galambosékhoz nem véletlenül jönnek mindenhonnan, hiszen igencsak visszahozzák a magyar ízvilágot a 330 millió hamburger országában. Hogy ez mennyire fontos? Lépten-nyomon ugyanazokba az ízekbe botlunk, így nem csoda, hogy a mexikói, ázsiai, közel-keleti ételek reneszánszukat tudják élni. Leszámítva a texasi, louisianai konyhát, épp annyira változatos az észak-amerikai gasztronómia, mint egy kórházi szoba.

„… látod ő magyar, neki a nagymamája volt magyar, ő meg a polgármester.”

Mondta Mike immáron Kelet-Texas Kilgore nevű kisvároskájában, ahol feleségével, Brigittával viszik a környék legjobb éttermét – és ez nem vicc. A Tripadvisortól a lecuppogtatott ujjakig mindenki őket ajánlja.

Ez mellesleg azért sem csoda, mert iszonyatosan jófejek. Belengi őket valami kedves bűbáj a falon található ereklyékkel, Mike fergeteges bajszával és a Kolozsvárról sugárzott Paprika Rádió aláfestésével.

„Miért járunk ide? Mert k.va jó a kaja!”

Háborodott fel a nagyváradi származású Sándor teljes joggal ostoba kérdésünkre. Mellesleg azt is elmesélte, hogy egyfajta találkozási helyként is működik Brigitta étterme a környékbeli magyarok számára – a környéket itt pedig legalább 150 kilométeres sugárban kell értelmezni. A magyarokat pedig akár nyolcad, sőt tizenhatod arányban, hiszen ahogy korábban már írtuk, az USA-ban erre nagyon sokan büszkék és számon is tartják: Kaposvár, Kolozsvár, Győr, Munkács… Csak úgy sorolgatják a vendégek, hogy honnan származnak, és hogyan jutottak a messzi Texasba.

Failure is NOT an option.

Persze, hogy mindenkinek a NASA jutna eszébe Houstonról, és az a megannyi magyar származású ember, aki az elmúlt évtizedekben az űrprogramban dolgozott. Ám nekünk az évad után egészen biztosan Garami Zsolt és Gráber Richárd fog.

Na, nem csak azért, mert az USA lassan harmadik legnagyobb városában – agglomerációval természetesen – összefogják a magyarokat, hanem azért, mert rácáfolnak a tipikus magyar sztereotípiákra. Annak segítenek, akinek csak tudnak. Zsolt az ország egyik legjobb kórházában orvos, míg Ricsi profi táncosból lett üzletemberré, de ha beérkezik egy e-mail, vagy sóhaj, ők segítenek.


(Garami Zsolt)

„Szeretek emlékezni arra, hogy honnan jöttem. Egy kis faluban, ha valaki segítséget kér, akkor nem kérdés, hanem kötelesség ez, hiszen otthon úgy volt szokás, és nekem is segítettek. Ezt vissza kell adni.”

Mondja Zsolt, miközben bemutatja a Houston Methodist Hospital legújabb milliárdos értékű robot fejlesztéseit. Közben köszönünk pár magyar rezidensnek, akik Zsolt jóvoltából a gyakorlatukat tölthetik itt. És ha azt hinnénk, hogy lehetetlen kétlaki életet élni óceánnyi távolságok közt, akkor most kapaszkodjunk meg.

„A családom hol itt, hol Pesten él, így én is folyton úton vagyok. Szerencsére mindig meg tudjuk oldani, hiszen föltalálták a konferenciákat…”

Talán a legötletesebb módja a szanaszéjjel szóródó magyarság összefogásának épp itt Houstonban van. Gráber Ricsi ugyanis tíz éve sikeresen szervezi meg az ún. „Happy Hour”-öket minden hónap elején. Volt már olasz és görög törzshelyük is, de az a lényeg, hogy összegyűljenek valahol. Nem számít, hogy honnan jöttél, mivel foglalkozol, ha magyar vagy, várnak szeretettel.


(Gráber Richárd)

Most is készültünk nektek egy idepasszoló zenével. Jöjjön az egyik klasszikus nagy kedvencünk! :)))

Ne felejtsetek el követni minket Facebookon és Instagramon!

Puszi & Pacsi