A világ legboldogabb országa – Hungarikumokkal a világ körül 5/4.

Mitől boldog egy ország? Mitől elégedettek benne az emberek? Ilyen és ehhez hasonló kérdések futottak át az agyunkon, ahogy közeledtünk a Kordillerák lábánál fekvő San Joséhoz. Nézegettük az arcokat, a fákat, az autókat, de csak nem láttuk, hogy mitől boldogabb hely Costa Rica, mint akár Magyarország. Márpedig évtizedek óta Costa Ricát stabilan a legboldogabb országok közé „mérik”.

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

„The greatest happiness of the greatest number.”

Legalábbis Jeremy Bentham szerint a boldogság „a legtöbb ember legnagyobb boldogsága”. Miközben ezen elmélkedtünk az M1-M7 bevezetőnek is beillő, budaörsihez hasonló látképen és közeledtünk San José fényeihez, valahol a reptér és a szállás közt félúton a drónunk nagy boldogságában gazdát váltott. Ő már tudja, amit mi nem.

Apropó, San José. Minden magyar, akivel beszéltünk Costa Ricáról, óva intett minket attól, hogy akárcsak egy napnál többet is maradjunk ott. Kezdte valami misztikus fátyol belepni a fővárost, pedig semmiben sem különbözött az eddig megszokott latin városoktól.

„Sose értem azokat, akik San Joséban élnek, én próbáltam – nem jó hely. Higgyétek el. Costa Ricában annyi csodálatos tengerparti rész van, kinek kell akkor San José.” Bakó Janira hallgatva neki is indultunk a Csendes-óceánnak.

Hátha megtaláljuk a boldogság forrását, a „pura vidát”.

Választhattuk volna a parti utat, ehelyett a 3000 méteren kanyargó szerpentineket választottuk. Mentségünkre legyen mondva, hogy Janival beiktattunk egy köztes megállót: egy messze földön híres kávéültetvényt. Hiszen épp e körülmények közt terem a Talamanca-hegység „lankáin” a világ legjobb arabica kávéja.

A Bányai László-szál.

Biztos mindenki ismeri a kávés Unicumot – nem? Sebaj. Majd most. Bányai László a ’80-as évek végén pattant meg a kommunista Magyarországról és meg sem állt az Egyesült Államokig, ám egy idő után azt is kinőtte és Costa Ricába tette át a bázisát.

A fővárostól nem messze, Naranjo de Alajuelaban, a legősibb kávéültetvények közül vett magának egy darabkát, és megkezdte Costa Rica legfőbb tevékenységét. A kávétermesztésbe pedig annyira belejött, hogy még a legrégebbi magyar cég, az Unicum számára is maradt energiája: Így készül a Chocapic, a kávés Unicum.

Aaa. Lazlo! I know him. The crazy Hungarian guy” – mondták a helyiek kedves mosollyal egy-két anekdota közt. László igazi jelenséggé nőtte ki magát a hamisítatlan magyar akcentusával és hatalmas szívével. Ám sajnos László, bármennyire is szerette volna, nem tudott velünk lenni, segítségét azonban innen is köszönjük!

Szerencsére Bakó Jani bemutatta nekünk az Ureña Rojas családot. Pontosabban mutatta volna, ha azon a bizonyos parti úton megyünk. Aki, ugyanis figyelt anno föci órán, az tudja, hogy

a trópusokon kétféle időjárás létezik: az esős és a száraz.

Nekünk sikerült az esős évszak kellős közepén megérkeznünk. Jó buli volt.

„A táj egészen elképesztően szép, dzsungel itt, dzsungel ott, a messze távolban pedig már látszik az óceán is” – mondtuk a hegy tetején, majd elkezdtünk ereszkedni az ültetvények felé. Még egy hercegkúti szüreteléshez is átgondolja az ember, hogy milyen kanyarokat vegyen be, nem hogy 3000 méteren. Alaska és Siberia települések közt aztán a megkezdett ereszkedésünk kritikus ponthoz érkezett. Leért a 4×4 alja és a sóderes, kavicsos út az eddigi 10%-os emelkedőről 40%-osra változott. Mindeközben természet anyánk lágy szemerkélő esőt küldött ránk. Egy darabig ügyesen evickéltünk lefelé, míg nem elfogyott az út.

„No. No. No. No hay manera Señor” – mondta az út legvégén éldegélő néni. Próbálkoztunk még egy kicsit, de a lágy szemerkélő eső valami costaricummá alakult

és mind egy nagy, boldog, kollektív párává váltunk.

Egész egyszerűen megállt rajtunk, alattunk, felettünk egy felhő és nem moccant.

„Ez nem fog összejönni!”

Ez volt az a pillanat, amikor mindegyikünkben megállt a levegő. Hogy miért? Almási Miklós mászott már le a világ második legnagyobb kanyonjába – egy drónért –, vezettünk éjszakákba menően gyerekkatonák közt Fekete-Afrikában, voltunk komptöröttek, kapott el minket sárlavina, megjártuk Afganisztánt, de Miki most mondta először, hogy ez nem fog összejönni. Nem tud visszakecmeregni a betonútra.

Így hívtuk Bakó Jancsit, hogy varázsoljon. Persze öröm az ürömben, hogy egyáltalán volt még internetünk, illetve egy kevésbé lejtős szakaszunk, ahol a kocsi kicsit megpihenhetett, amíg a megmentősereg megérkezett. Malmoztunk, számoltuk a számunkra ismeretlen madarakat.

A Ricardó és Estebán-szál.

Ha vannak rendes emberek, akkor bizonyára ez a két ember lehetett az osztályfőnökük. Mint annak idején a földrész első spanyoljai, machetével a kezükben jelentek meg autószörnnyel a lábuk között, ingben, kalapban. És persze ott volt a mosolygós, strandpapucsos Bakó Jani is Magyaralmásról. Nem épp így képzeltük el az első találkozást.

Két acélkötés-rögzítés közben megtudtuk, hogy

Ricardo épp kislánya szülinapjáról sietett el, amikor megtudta, hogy segítenie kell.

Öccse, Estebán, pedig friss házasként valószínűleg szintén nem arra vágyott, hogy vadidegen magyarokat toljon fel a hegyen – az akkor már szakadó esőben.

Szerencse, te ilyenkor hol vagy?

Ekkor úgy esett, hogy mindent bevetve föl tudunk majd kecmeregni vontatókötélen valahogy a kanyargós utakon, de nem szpojlerezünk többet. Legyen elég annyi, hogy Janival és Ricardóval előremenetünk, hogy a szülinap ne csússzon tovább. Egyúttal meg is lestük, hogyan születik a kávé.

Az állunk leesett, amikor Budapesten edzett ízlelőbimbónk valami édeskés szeder hibrid gyümölcsöt kóstoltak, a kávébab korai állapotában. Mondhatni, elég sok lépcsős folyamat az, hogy a magaslati levegő bokorcsírái a poharunkban ránk mosolyogjon minden reggel.

A legtöbb kávéművelő magának pörköli a kávét, nem ám pörkölve veszi. Jani megengedte, hogy belessünk kollégája, a környék legjobb bajuszával rendelkező baristája, José rejtelmeibe. Jani eközben már melegített, hogy a saját specialitását is megmutathassa a stábnak. Ki nem találnánk, a Böiler pólóban életigenlően mosolygó Janiról, hogy ő bizony élelmiszermérnököket meghazudtoló módon főzi Costa Rica egyik legjobb sörét. Pedig, de.

San José.

Visszafelé már nem kockáztattunk, a parti úton csordogáltunk a fővárosba, bár némelyikünk a paradicsomi partokról a fővárosba visszaérve mély depresszióba esett.

A felborított kukásdoboz építészeti stílusára emlékeztető San Josét eddig minden főváros überelte,

ahol az utóbbi években jártunk. Ám így is tettünk pár sétát, hátha találunk egy-egy klassz helyet. Egy kedves „Tico” – így becézik magukat a costa ricaiak – megmutatta nekünk a kedvenc piacát. Köszönet érte innen is! Nélküle nem láthattunk volna lajhár méretű yuccákat.

Mitől boldog egy ország? Mitől elégedettek benne az emberek?

Attól, ahogyan bánnak egymással – a hangulattól, amit teremtenek. Ehhez nem kell pénz, se hatalom. Costa Rica titka az emberekben és a viszonylagos elszigeteltségben rejlik. Nem kell nagy megfejtésekbe bocsátkozni ahhoz, hogy lássuk a pura vida nagyságát, a ticók örökségét, amit a világra hagynak generációról, generációra. A nyugalom, a türelem minden viszontagságot kellemesebbé tesz. Mennyire?

Costa Ricában már nincs hadsereg, és

az elmúlt 150 évben egyébként is csak kétszer volt rosszabb napja a demokráciának.

Nicaragua déli része gyakorlatilag átkönyörögte magát, és mind a mai napig, ha az amerikai kontinens bármely részén valaki nyugalomra és békére vágyik, ide és nem például az USA-ba menekül.

Costa Rica egy menedék: aki csak tud tanuljon tőle.

 

***

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!

Az Angel-vízesés magyarjai – Hungarikumokkal a világ körül 5/2.

Venezuela legtávolabbi sarkában, a világ legmagasabb vízesésének árnyékéban is magyarok nyomaira lehet bukkanni: folytatódik a Hungarikumokkal a világ körül sorozata!

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

Sokunkban fölmerült már a világgá menés gondolata, vannak azonban olyanok, akik ezt meg is lépték, nem tépkedték tovább a lelküket. Ha hisszük, ha nem számos magyar is akad e „rejtői” listán, a probléma csupán az, hogy ők javarészt még ma is teljesen ismeretlenek a nagyvilág előtt. Igaz nem instázták meg minden percüket, és ahová mentek, még a posta se sokat járt.

Persze mindig is éltek köztünk a mai értelemben vett celebek, akiket valahogy megtalált a sajtó figyelme. Történetünk szempontjából így kezdjük az Orinoco-medence „hollandjával:” Rudy Truffinóval, aki olaszos neve ellenére Hágában született.

Eltűnt Nyomok.

Bizonyos értelemben a Hungarikumokkal a világ körül egy tisztelgés Rockenbauer Pál, Frei Tamás és a többi magyar Michael Palin előtt. Ezért mindig megdobban a szívünk, ha felfedezzük valakiben Alejo Carpentier egy karakterét.

Igaz merőben más kedvtelésből csavarogni, mint muszájból. Hiszen a keleti blokk népei viszonylag későn csatlakoztak a habzsi-dőzsihez, amit ma csak oly könnyedén „utazásnak” hívunk. Milyen is volt az utazás mondjuk 70 éve?

Akkoriban tűntek el a világ utolsó fekete foltjai,

és akkoriban még nem lehetett fapados járatokkal egy nap alatt átszelni a világot, sőt még internet se volt, nemhogy Insta. Nos, e korban még a nyugat csavargóinak is kihívás volt megszelídíteni az ismeretlent.


Jungle Rudy

Talán ezért is tartják számon Rudy Truffinót, vagy celeb nevén Jungle Rudyt, mint a XX. század második felének egyik legizgalmasabb karakterét. Járt nála a holland, a brit királyi család, politikusok, írok, botanikusok, egyszóval mindenki, akinek az ’50-60-70-es években pénze volt kibérelni egy Cessnát.

„Édesapám szerintem büszke lenne rám.”

Mondja Gabriella, Jungle Rudy legidősebb lánya, aki pontosan ott él, ahol édesapja megteremtette a saját kis paradicsomát: Ucaimában. Ez az első lodge, hotel, ha úgy tetszik a világ legmagasabb vízesése felé, rögtön a Rio Carrao utolsó nagyobb zúgója előtt, Canaima városka felett, az Orinoco dzsungel mélyén. A három nővér közül már csak Gabriella él „szülőföldjükön”, igaz ő átvette a családi vállalkozást, és semmi pénzért nem hagyná ott a tukánok békés földjét.

Igaz már nem szól a sercegő Don Giovanni a dzsungel mélyéről, de ahogy Jungle Rudy, úgy lánya is beszéli a pemon nyelvet, osztozik az indiánok tulajdonnal szembeni kételkedésében, ami az anyatermészet leigázását illeti, és úgy tűnik, jobban kijön az indiánokkal, mint a „nyugatiakkal”.

Gabriella elmondása szerint édesapja nem pusztán csavargónak született: azért ment el annak idején, hogy soha többé ne térjen vissza. Ám ő megtehette. Megtehette, hogy megbánja tettét, visszaköltözzön, szomorkodjon, honvágya legyen.

Ez a luxus nem adatott meg az ’56-os Simon Róbertnek vagy Bándl Jánosnak.

„Jól emlékszem rájuk. Itt mindenki ismerte egymást. Róbert szűkszavú, de jó kedélyű, kedves ember volt (….) Sajnos nagyon korán meghalt.”

Róbert egyike azoknak a magyaroknak, akikről szinte semmit nem tudni azt követően, hogy át kellett lépnie a szögesdrótot. Elmesélésekből tudjuk csak, hogy lényegében azonnal Canaimába érkezett, ahol addigra Jungle Rudy már kitaposta pemon barátaival az ősvényt – ezt mellesleg szó szerint kell érteni.

Az Orinocótól délre, egy Hollandia nagyságú őserdőbe kapaszkodik bele a Guyana-fennsík, amely pemon indián nyelven a tepuik, vagyis „Isten házainak” földje. Ezek a mini fennsíkok abból az időből származnak, amikor Afrika és Dél-Amerika még egy kontinens volt. A világ legrégebbi homokkő-képződményei ezek, amelynek többsége még ma is 2000 méternél magasabb. Ezek egyikéről a szív alakú Auyán-tepuiról zuhan alább a világ legmagasabb vízesése, a 979 méteres Angel-vízesés.


E terület teljes elszigetelődése szerencsére máig kitart, hiszen csak repülővel és csónakkal megközelíthető. Így nem csoda, hogy mindig is jöttek ide a botanikusok, ornitológusok, zoológusok, akiknek kellett az étel, ital és a szállás. Nos, Jungle Rudy, Simon Róbert, Bándl János, egy orosz és egy német fickó voltak azok, akik az őserdő homokjában kiépítették Canaima városka első pilléreit – némelyik még most is áll.

„…növények, amelyek kezdetben elmenekültek az ember elől, hogy elrejtőzzenek itt, az őskor utolsó völgyeiben” – írja Alejo Carpentier, teljes joggal hiszen a Tepuik tetején található ökoszisztéma sehol máshol se található meg a világon.

„Az özönvíz előtti időkből maradtak velünk ezek a nővények, mégis a környéken nem éltek emberek, mert a talajban nem terem meg semmi – amíg Apám meg nem szervezte a feltételeket. Ebben voltak segítségére később Róberték is.”

Felosztották egymás közt a teendőket. Volt, aki a repülőgépekkel, volt, aki a szállással és volt, aki a vendéglátással foglalkozott. Utóbbiak voltak a magyarok, bár az is igaz, hogy itt mindenki mindent (is) csinált. Róbert ’57-ben még magyar barátnőjével érkezett, hamar egy pemon lányba lett szerelmes. Nem meglepő, hogy Truffinóékhoz hasonlóan ő is megtanulta a nyelvet és az indián kultúra tiszteltét.

Róbert ugyan ’78-ban elhunyt – egyszerűen nem volt orvos, se orvosi eszköz Canaimában, amikor infarktust kapott

– ám öt gyermeket hagyott maga után. Így ők vitték tovább édesapjuk egy darabkáját: éttermet nyitottak, részben emlékezetből készített magyar ételekkel. És ha nem így tettek volna, talán senki se tudná ma a Simon-család történetét.

„… valamikor a ’90-es évek elején lehetett, hogy Fenyves Jánossal, a régi venezuelai tiszteletbeli konzullal Canaimában valami csirkepaprikásra emlékeztetőt ettem” – mesélte Garamvölgyi Balázs még évekkel ezelőtt Pesten. Természetesen nem hittünk a fülünknek, és az se segített, hogy e történetet sehol se leltük fel. Egyedül Caracasban hallottak Simonékról. Hiszen 2017-ben a Külügyminisztérium és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat azoknak, akik akartak, elkezdett segíteni a hazaköltözésben, pontosabban a visszaköltözésben. Ekkor derült ki, hogy az őserdő mélyéről is bukkantak fel magyarok, többek közt Simon leánya is, aki azóta már Magyarországon él. Reméljük igazi otthonra lelt a Kárpát-medencében.

Ám a többi Simon se tétlenkedik. Egyikük ma Canaima polgármestere, másikuk pedig talán a legmenőbb lodge-ot üzemelteti a városkában – aki teheti és arra jár vigyen Josénak, José Simonnak egy kis hazait. És hallgassa meg José történetét, hiszen még az is kiderülhet, hogy „a jó utazó, valóban tudja, hogy hová tart.”

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!