Kalasnyikov és köd. Gyalogosok kígyózó sora. Így néz ki még ma is Ukrajna bármely határátkelő kapuja. A kifejezéstelen arcú, magyarul alig makogó keletről betelepített határőrök, katonák, kisfiúk, a helyzethez képest gyorsan átsegítenek az ellenőrzőpontokon: PCR tesztek, biztosítások, a kérdés, hogy miért jövünk úgy egyáltalán ide. Aztán egy óra múlva nagy levegőt szívunk: végre Kárpátalja!
„Ha valaki feltenné a kérdést, hogy a határon túliak közül ki szívta meg a legjobban az elmúlt 100 évet, az egy elég gyors lefolyású beszélgetés lenne…”
Az egykoron szebb napokat látott Kárpátalján más a helyzet, mint azokon az elcsatolt részeken, ahol eddig jártunk. Nem az a kérdés, hogy felvesznek-e egyetemre, kapsz-e munkát, hanem az, hogy amikor hazaérsz ott vár-e a behívó a kerítésedre tűzve. Elvisznek e háborúzni, kihallgat-e a titkosszolgálat, beszélhetsz-e még magyarul a szüleiddel… ezek 2020-ban nagyon is mindennapi kérdések errefelé.
A megszokott elfogultságunkat nem átlépve, Leon Uris-i magaslatok előtt megtorpanva, legyen elég annyi, hogy aki elégedetlen jelenlegi életével, a legmelegebb pulcsijával költözzön ki pár hétre Kárpátaljára. Gyökeresen át fogja értékelni mindazt, amit eddig gondolt az életről, 2020-ról, emberi sorsokról, igazságról, a küzdeni akarásról.
„Akik ide születnek, megtanulnak túlélni!”
Hogy elviszik a magyarokat katonának egy olyan ország háborújába, amelyhez semmi közük, az viszonylag köztudott tény. Az már kevésbé, hogy többen önként jelentkeznek az ukrán hadseregbe, hogy legyen egyáltalán mit a család asztalára tenni. Miközben ezen elmélkedünk a vadiúj, de máris göröngyös utakon, gyerekricsajt hallunk. Máris megérkeztünk az egyetlen, kárpátaljai magyar görög katolikus kollégiumba Karácsfalvára, amely mára fogalommá vált. Úgy döntöttünk, innen járjuk be a régiót, és ha már így alakult, támadt egy ötletünk. Visszatérő elemként magunkkal vittünk idén is egy kis meglepetést. Ahogy Déván, úgy Jenő atya gyerekeit is a Teqball jóvoltából lephettük meg. Jó mélyre kellett az emlékeink közt ásni, hogy hasonló lelkes szurkolótáborra bukkanjunk. A fokozódó hangulat avatóünnepséggé avatómeccsé nőtte ki magát, ahol elhangzott az évad egyik kedvenc mondata is:
„Teqball első magyar olimpiai bajnoka innen, Karácsfalváról kerül ki.”
Így legyen! Másnap hajnalban – miközben a suli rádióra és így – a Bagossy tesókra keltünk, csak azt nem értettük, hogy miért ilyen korán.
- Ja, ti azt nem tudjátok, mi?
- Mit nem tudunk mi?
- Mi a magyar időn vagyunk, nem az ukránon.
- Tehát akkor egy órával korábban vagyunk?
Sebaj, így hamarabb jutottunk el Beregszászra, ahol szembesültünk egy-két sokkoló ténnyel. Október 25-én tartják a helyhatósági választásokat Ukrajnában, amelynek Kárpátalján az a tétje, hogy lesz-e képviselete a magyarságnak. Itt most nem a stadionokról, meg a vízgereblyézésről van szó, hanem egy bizonyos nyelvtörvényről, amely alig félév múlva hatályba lép. Ez alapján magyarul csak az iskola 1-4 osztályában és a templomban lehet beszélni – és persze otthon. Mindenhol máshol ún. „nyelvcsőszök” ellenőrzik majd, hogy ukránul beszélnek-e Ukrajnában. Igen, ez nagyjából a II. világháború zsidó törvényeinek előszelét idézi, ám ez sajnos a valóság. 2020-ban egy Európai Unióba igyekvő ország ilyesmit megtehet.
„25-én választunk. Ha nem megyünk el mind szavazni nagy bajban leszünk.”
Ez csak a jéghegy csúcsa. Olyan is előfordul, hogy leérettségizel, gyanútlanul haza mész, és ott vár a behívó a kapudra tűzve. Vagy egyszerűen az utcán összeszednek és visznek a frontra, Kelet-Ukrajnába. Nem csoda, hogy rengeteg kárpátaljai fiatal máshol keresett magának munkát, más helyen próbál boldogulni. Nem akarnak meghalni egy olyan ország háborújában, ahova a magyarokat nagyobb arányban sorozzák be, mint amekkora az arányuk a népességben.
„Édesapám olyan dühös lett, hogy összegyűrte és kidobta a behívót. Erre mondtam, hogy ne viccelj, az még kell nekem!”
Ha még nem hoztunk elég kedvet egy COVID utáni ukrán körutazáshoz, akkor majd most. Kevés olyan megrázó történet van, mint Kis- és Nagyszelmenc története. Utunk során nem csak a felvidéki, de a kárpátaljai oldalon is felkerestük azt a települést, amellyel a határváltoztatások a legdurvábban elbántak. A kettévágott falu története már sok emberhez eljutott, azonban Kárpátalján és Felvidéken egészen máshogy él az emberek emlékezetében.
„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő.
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel.
Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja.”
A következő útinaplónkban azt is megtudjátok, hogy játszották ki a helyiek a határőröket, hogyan tudták tartani a kapcsolatot a szögesdróton keresztül. Hiszen, aki egyik nap a falu rossz végén volt, már a Szovjetunióba, aki a „jobb” végén pedig, Csehszlovákiába került.
„A viskiek úgy érzik, kicsit közelebb vannak Istenhez.”
1918-ban románok dúlták fel a várost, később a csehek, majd ’44-ben előbb a zsidókat vitték el, pár hónappal később pedig a magyarokat.
„három napos munkára indultak, 70%-uk soha sem tért vissza.”
De Visken az emberek még most sem törtek meg. Rend van és élet. Úgy tartják kicsit olyanok, mintha székelyek lennének. Az mondjuk tény, hogy nem is igazán kárpátaljaiak ők, sokkal inkább felső-tiszavidékiek. A történelmi Partium részei, jelenleg Ukrajnában. Még megérteni is nehéz, hogy a Tisza bal oldala miért került Ukrajnához. Bár a helyiek anekdotája szerint ez egy szovjet katonatisztnek köszönhető, aki beleszeretett egy viski leányba. Ő meg persze kilobbizta, hogy a város a Szovjetunióhoz kerüljön, így a szerelem átírta a határokat – legalábbis az anekdota szerint. (Sergei kérlek írd meg nekünk, hogy volt!)
Visk után Aknanszlatinára érve, egyfajta elégedetlenség töltött el minket. Ezt az érzést csak egy dolog enyhíthette, a lepusztult bányaváros régi tárnái és raktárai, közt, egy még működő magyar iskola, Benedek Imréjé. „Tiszta udvar, rendes ház, felújított épület. És egyre több diák!” Mondta Steven Segal-i arcjátékkal Benedek Imre, az iskola igazgatója – a fehér aranyon, amely egykoron a város életét meghatározta, már csak emlék.
„Amerre járunk, az egykori megélhetésünkön taposunk.”
A város egykoron az Ukrán Tagköztársaság sótermelésének 10-15%-át adta, mára azonban csak Mad Max díszlet, pedig csak újra kellene nyitni a bányákat, és mindenki maradna, akár magyar, akár ukrán, akár román.
Rahó, a város, amelynek a neve a Tiszákkal forrt egybe. Na persze nem a magyar politikusokkal, hanem a folyókkal. Merthogy Rahó határában még kettő is van. A Fekete- és a Fehér-Tisza, amelyek itt ömlenek egymásba és kezdik meg útjukat a Dunáig. Rahó nem csak az egymásba kapaszkodó Tiszák, hanem az együtt élő nemzetek szimbóluma is lehetne. Huculok, ukránok, ruszinok, magyarok, románok, romák, ki tudja hány nemzetség. De ahogy a rahói anekdota szól:
„a magyarul beszélgető magyar asszonyoknak a román asszony utánuk szól, hogy a receptet elkérje, amiről éppen beszélgetnek. Mert egyébként értik egymás nyelvét.”
Rahótól Észak-Keletre nemrég még magyar óvodát is nyitottak! Na nem azért mert annyi a magyar gyerek, hanem mert a helyi ukrán szülők felfedezték azt, hogy egy-egy nagyszülő lehet, hogy magyar, és a hagyományok ápolása csak a gyermekek előnyére válhat.
Legyen ez a példa ragadós!
