Zoboralja, Felvidék kultikus vidéke. Alig másfél órára a Dunától, a magyar határtól, ott, ahol talán a leggyorsabb lehetne az asszimiláció. Nyitrától keletre, a Garam völgyétől nyugatra, már 100 éve is főképp tótok éltek, ám valami csodálatos módon megmaradt itt alig egy tucat magyar falu is. Túlélve a XX. századot, az üldöztetéseket, kitelepítéseket, asszimilációt.
Ha egyszer egy hollywoodi producer megreked abban a liftben, ahol mi is, feltétlenül meséljük el Esterházy János történetét. Az Aragorn karakterébe oltott Bibó Istvánt, a felvidéki magyarok mártírját, a valaha volt talán legnagyobb kaliberű magyar politikust.
„Nekünk hős, a szlovákoknak fasiszta háborús bűnös. Most magánterületen vagyunk, csak is ezért állhat itt a zarándokközpont.”
Tudjuk meg Paulisz Mariántól, Alsóbodok polgármesterétől. Neki és családjának szintén sokat köszönhet a felvidéki magyarság, hiszen a texasi ranchra emlékeztető hatalmas zarándokközpont az egyetlen, amely méltó módon mutatja be Esterházyt és küzdelmét. A lengyel anyától és magyar apától származó Esterházy élete nemcsak, hogy könyvbe illő, de tanulságos korunk szájhőseinek is, akik rendre a rövidebb utakat választják.
„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.”
Mondta Esterházy 1938 után, amikor az első bécsi döntéssel Felvidék magyar többségű részei visszakerültek az Anyaországhoz –, ám ő mégis inkább Szlovákiában maradt az ott rekedt 70 ezer magyarral, akiket a döntés nem csatolt vissza. 1942. május 15-én, a szlovák parlament egyetlen magyar képviselőjeként az egyedüli volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Később, Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott. A szovjet megszállás első óráiban pedig fölemelte a hangját a sorozatos jogsértések, és a magyar kisebbség ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények ellen.
Meghallgatták? Változtattak bármin? Elszégyellték magukat? Nem. Letartóztatták és a gulágra hurcolták, miközben a csehszlovák hatóságok távollétében halálra ítélték. Ezt később „kegyelemből” életfogytiglanra változtatták. Amíg számos zsidószervezet, és a katolikus egyház is hősként tiszteli, addig Szlovákiában még 2020-ban is hazaárulónak, fasiszta háborús bűnösnek tartják – jogilag.
„Valljuk be, az átlag szlovákokat tökéletesen hidegen hagyja ez a kérdés, nem érdekli már őket Esterházy, a magyarság. Legtöbben azt se tudják ki volt.”
Meséli nekünk Marián, aki folytatva Édesapja munkáját, oroszlánrészt vállal az Esterházy rehabilitálásáért folytatott küzdelemben.
Gyorsan repült az idő a zarándokközpont bejárásával, és a Kofola kortyolgatásával. Apropó Kofola: innen is bocsánat, de a stábtagok egyöntetűen arra szavaztak, hogy az üdítőnek álcázott ihatatlan ízű feketecukorszörnyet nem vesszük fel a stáb kedvenc italai közé. Persze ha valaki Felvidéken jár, azért kóstolja meg!
– „Miért nem Dunaszerdahelyen tanítasz?
– Abban mi a kihívás? A gímesi iskola a Zoboralja legészakibb magyar intézménye.”
Meséli Peti és Angie, miközben baktatunk fel a Nyitrai várba. Foglalkozásukat tekintve Peti tanár, Angie tájépítész, fiatal magyarok Zoboralján. Baktatunk… na igen, barokkos túlzás. Igazából lóhalálában vágtattunk fel a várba, hiszen a nap vészesen gyorsan ment le. Hangbeállás, kamera forog, fény még 10 percre elég, DE… Az idő mintha lelassult volna, egyszer csak komótosan felénk poroszkál egy kockaformájú Tót atyafi – aki véletlenül sem Mikszáth regényéből lépett elő – bizonyságot téve a híres jószomszédi viszonyról. Ékes szlovákságával gyorsan közölte velünk, hogy itt bizony nem forgathatunk. Ezt is megéltük a 33. napon, elzavartak minket egy helyszínről. (Valószínűleg Sólyom László elzavarásából merítve vált ilyen rutinossá.)
– „Efféle lehet az együttélés Zoboralján?
– Szerencsére nem. Sőt az az igazság, hogy sok szlovák jobban áll a magyarokhoz, mint maguk a magyarok.
– Mármint a szlovák, magyar iskolába íratja a gyerekét, a magyar meg szlovákba?
– Ilyen is előfordul, de főképp arra gondolok, hogy az átlag fiatal szlovák már nem fél és épp ezért nem utál minket. Inkább látja a realitást, hogy kevesen vagyunk, és csak megmaradni szeretnénk.”
(Ha valakinek szemet szúr majd, akkor igen, ezért volt sötét a 7. rész vonatkozó jelenetében.)
Van a globalizációnak előnye is. A szúrósszemű XX. század kérdéseit – honnan jöttél? Milyen a vallásod? – fölváltotta a lájk- és a kattintáskultúra. Az számít, ki lovagolja meg jobban az intsa, tiktok hullámokat. Ennek a világnak a nyelve pedig egyre kevésbé a magyar, vagy akár a szlovák. A lájkoknak ráadásul csak nevük van, nemzetiségük nincs, így nehéz lesz normális szülők hiányában elképzelni, hogy a szórvány nyugatra tekintő részein az új generációk megőriznek valamit az elmúlt 1000 év magyar kultúrájából. Felismerve a szomorú valóságot, egész Pozbáig siettünk megnyugvásért.
„Ez az otthonom, mert már a szüleimnek is ez volt, ahogy a nagyszüleimnek is. Itt szeretek élni, ezért is viszem tovább a családi vállalkozást. Ide kötnek a gyökereim.”
Pozba, kis falu, alig párszáz lakossal bújik meg Zoboralja dombjaitól délre, az alföld lábai előtt. Itt találkoztunk Norbival, a helyi fiatal borásszal. Pozbára a búcsújáróhely miatt jönnek a magyarok. Mondjuk a koronavírus miatt a kis völgy, ahol a kápolna található úgy nézett ki, mint egy 2020-as fesztivál. Sehol senki, csak a természet – és mi. Van Norbinak azonban egy körtefája, ami még a trianoni döntés előtt hajtott ki a földből és ontja magából a pálinkát még most, a Covid idején is.
„Pozsony 247 évig volt magyar főváros, most magyart is alig találni.”
Már említettük, hogy a zene fontos eleme az idei évadunknak. Ebben az epizódban sincs ez másképp. Pozsonyban találkoztunk a For You Acapella zenekarral, akikkel nagy öröm volt dolgozni. Az eredményt februárban láthatjátok a Tv2-n és a YouTube csatornánkon! Persze az egykori magyar fővárost nem felejtettük el újra felfedezni – bár ezúttal kicsit másképp. Hajnali ébredés, hűvös szél, indul a küldetés. Elhaladunk az országgyűlésünk egykori épülete mellett, megállunk egy téren, mikrofon fel, kamera forog:
Találunk-e magyarul beszélő embert az egykori magyar fővárosban?
A maszk is megnehezíti ugyan a kommunikációt, ám a legtöbben a kis táblánk feliratára is csak a fejüket rázzák:
„Beszél magyarul?”
Néhányan megállnak, próbálnak segíteni, úgy állnak hozzánk mintha turisták lennénk. Volt olyan fiatal, aki angolul meséli, hogy nagymamája magyar, de ő már nem beszél magyarul. Aztán Apuka a gyermekkel, de az apa csak a fejét rázza. A fiatal lányok, szintén kapufa. Úgy voltunk vele, hogy addig állunk itt, ameddig nem jön szembe egy ember, aki beszéli a nyelvünk. Az, hogy sikerrel járt-e a próbálkozásunk már csak februárban derül ki.
„Mindenki azt gondolja, hogy a csehek, meg a szlovákok ugyanolyanok. Na, ez egyáltalán nincs így.”
Prága, az ablakon kihajítások városa. Meg persze a sör és a csülök, ami eszünkbe jut a cseh főváros kapcsán. De mi nem ezért látogattunk ide. Prágában ugyanis működik egy magyar diákszövetség. Ők az Ady Endre Diákkör. Csehország legrégebb óta működő magyar diákszervezete.
„A többség Felvidéken képzeli el a jövőjét, onnan származunk, oda is szeretnénk visszamenni. Valamit vissza szeretnénk adni, mert nekünk még fontos, hogy honnan jövünk.”
A diákkör tagjaival, a híres prágai U Fleků sörözőben találkoztunk, ahol egyébként képtelenség asztalhoz jutni foglalás nélkül. Most azonban a prágai kocsmák olyanok, mint Krisztus sírja húsvét negyednapján… A koronavírus járványnak talán ez az egy előnye volt a forgatásunk szempontjából. A diákkör tagjai szinte kizárólag felvidéki magyarok. Szinte. Dávid ugyanis prágai magyar. Talán még nagyobb meglepetés ez, mint amikor bukaresti magyarokkal találkoztunk. Dávid szülei itt, a diákkörben ismerték meg egymást, és most ő is itt tanul. Így a prágai magyar diákokkal vettük nyakunkba a várost. Kisvakond és Svejk minden mennyiségben, sörözők végeláthatatlan sora, és a kihalt Károly-híd.
– „A szlovákokra azt mondja a cseh, hogy olyanok, mint mi.
– Jaj, ezt ugye nem azért mondják, mert ilyen sótlannak látnak minket?
– Azért a csehekhez nem lehet a szlovák komorságot hasonlítani. Ha pedig nem a csehek, akkor csak mi lehettünk rájuk ilyen hatással.”
Antropomorfizmus helyett, inkább a magyar emlékekre koncentráltunk, amiből meglepően sok van Prágában. Itt tanult például a magyar történelem egyik legellentmondásosabb személye Görgei Artúr, és innen csatlakozott a magyar szabadságharchoz is. De van itt emléktáblája a szintén tanulmányokat folytató Rákóczi Ferencnek is. A prágai magyar diákok 1957 óta minden március idusán koszorúznak Rákóczi Ferenc emléktáblájánál, idén is, koronavírus-járvány ide vagy oda. Még a végén kiderül, hogy Prága legrégebbi folytonos megemlékezését egy magyar szervezet tartja.
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Idén könnyebb terepet választottunk ugyan, de sokkal nehezebb témát. Trianon 100. évfordulóját a fiatalok szemén keresztül feldolgozni a Covid szorításában, embert és lelket próbáló feladat. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 4. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!
Olvassatok és kövessetek minket továbbra is! Köszönjük!
