𝐄𝐧𝐧𝐲𝐢 𝐢𝐳𝐠𝐚𝐥𝐨𝐦 𝐞𝐠𝐲 𝐞́𝐯𝐫𝐞 𝐢𝐬 𝐞𝐥𝐞́𝐠.
Épphogy csak elhagytuk Iszfahánt, amikor megkaptuk az üzenetet egy perzsa barátunktól: „Bajban vagytok!” Hogy miért is kaptuk ezt az üzenetet az iráni-amerikai konfliktus kellős közepén média-képviselői vízummal a zsebünkben, a magyar és az iráni hatóságok által is támogatva? Ezt mi sem értettük, pedig nem volt túl sok időnk gondolkozni. Gyorsan kellett döntenünk ellenkező esetben a hatóságok „vendégszeretetének körében” érezhettük volna magunkat.
𝐀 𝐯𝐢́𝐳𝐮𝐦𝐡𝐨𝐳 𝐧𝐞𝐦 𝐣𝐚́𝐫𝐭 𝐚𝐮𝐭𝐨𝐦𝐚𝐭𝐢𝐤𝐮𝐬𝐚𝐧 𝐟𝐨𝐫𝐠𝐚𝐭𝐚́𝐬𝐢 𝐞𝐧𝐠𝐞𝐝𝐞́𝐥𝐲
Bár az iráni hatóságok előre jelezték, hogy a vízum nem jár az engedélyekkel kéz a kézben, azt azonban nem tették egyértelművé, hogy egy monopolhelyzetben működő kormányzatközeli cég ajánlatát fogadhatjuk csak el. Így alakult ki az az állapot, hogy félig legálisan forgattunk napokig, mivel az önkényesen megállapított 500 eurós napidíjat a szóban forgó cégtől eszünk ágában sem volt elfogadni – más cégekkel pedig nem tudtunk megállapodásra jutni. (Megjegyzés: mint kiderült EU-s ország stábjának ez a szcenárió nem is nagyon lehetséges mostanában.)
𝐈́𝐠𝐲 𝐚𝐳𝐨𝐧𝐛𝐚𝐧 𝐟𝐞𝐥𝐟𝐞𝐝𝐞𝐳𝐡𝐞𝐭𝐭𝐮̈𝐤 𝐚𝐳 𝐢𝐫𝐚́𝐧𝐢𝐚𝐤 𝐢𝐠𝐚𝐳𝐢 𝐚𝐫𝐜𝐚́𝐭.
Nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy egy országot, egy népet az aktuális politikai szelektől teszünk függővé. Legyen az kurd, azeri török, örmény vagy perzsa… Egy a lényeg: az iráni emberek kedvessége és vendégszeretete dimenziókkal az európaiaké fölött van. Mint mondják, a legnagyobb szükségben mutatkozik meg az emberség, és ezt mi szerencsékre megtapasztalhattuk. Aki csak tudott segített nekünk, így azt a bizonyos „vendégszeretetet” el tudtuk kerülni. 5-6 óra intenzív gyomor-liftezés és telefonálgatás után megszületett a döntés. Márti és Miki iráni barátaink segítségével Shirázba érkezésünk után azon nyomban repülőre szálltak és visszatértek Teheránba, hogy másnap reggel megértessék azzal a bizonyos céggel a forgatásunk lényegét.
𝐓𝐚́𝐫𝐠𝐲𝐚𝐥𝐚́𝐬 𝐓𝐞𝐡𝐞𝐫𝐚́𝐧𝐛𝐚𝐧
Nem volt egyszerű dolguk. Márti és Miki gépe természetesen három órát késett, így hajnali 2 után kerültek csak ágyba. A kora reggeli kelés gyötrelmeit a kávék is alig enyhítették, és az ominózus céggel ápolt eddigi kapcsolatunk sem vetített sok jót előre. Bár újult erővel vetették bele magukat a tárgyalásba, egy ideig az is bizonytalan volt, hogy az épületbe beléphetnek-e. Szerencsénkre a teheráni magyar nagykövetség úgy jelent meg, mint Gandalf pirkadatkor a Helm-szurdok ostrománál. Az EKG leletre emlékeztető tárgyalás menete órákig tartott. A forgatás teljes leállításától a mosolyszüneteken át a megállapodás reményéig minden eshetőség felmerült. Izzasztó pár óra volt.
A kereslet-kínálat nehezen alakult ki. Túl kellett esni pár formaságon, míg körvonalazódni nem látszott a konszenzus, hogy mi mégsem kémek volnánk, csupán egy barátságos forgatócsoport, akik a magyar kultúra ereklyéit szeretnék odahaza bemutatni. Ezután már nem volt más hátra, mint az áron való huzavona. Az érzelmi kötéltánc újabb felvonása után végül Teherán, Iszfahán Shiraz, Yazd és Mashhad városára –, valamint külön kiemelve a mashhadi központi könyvtárra – kaptunk forgatási engedélyeket és sajtó igazolványokat.
„𝐃𝐞 𝐧𝐞𝐦 𝐮́𝐠𝐲 𝐯𝐚𝐧 𝐚𝐳!”
Van úgy, hogy az ember nem kér, de kap. Mi egy „silent guide”-ot kaptunk az engedélyek mellé. Mindezt nem kevés pénzért. Sebaj „több is veszett Mohácsnál”, elvégre csak a teljes vésztartalékunkat éltük fel rögtön a tizedik napon. Reméljük a többi országban már csak teával várnak minket. Öröm az ürömben, hogy Szellem úr, ahogyan mi neveztük a „silent guide-unkat” a továbbiakban egy kifogástalan úriember volt; valóban igyekezett segíteni minket a céljainkban.
Mint egy nagy család, úgy érkezett vissza Márti és Miki Szellem bácsival Yazdba. Eközben a csapat Shirazban veszteglő része a felszólítások és fenyegetések ellenére azért csak ellátogatott a közeli Persepolis romvárosába. Daniék végig gondolták: egy hűs shirazi cella, vagy az a tudat, hogy nem keresik fel Persepolist és vele együtt Széchényi Andor, Vámbéry Ármin, és Maróthy István karcolatait. A végeredmény egy izgalmakkal – és 41 fokkal – teli igen izgatott felvétel lett. Persze a szerencse ismét mellénk szegődött, mert szállásadónk barátait mozgósítva elérte, hogy ne essen bajunk a Shirazból Persepolisba tartó úton.
Már kezdtek megnyugodni a kedélyek, mikor kiderült, hogy megállapodás ide, vagy oda, de mégsem drónozhatunk. Csalódottságunkat szívesen öntöttük volna búslakodó pálinkába, vagy legalább néhány pohár borba, de Iránban sajnos ez nem lehetséges. Szigorúan tiltott az alkohol fogyasztása és birtoklása. Ám, legalább Daniék megkapták az engedélyt, hogy folytathassák az útjukat Yazdba, Jászberény testvérvárosába. Oda ahonnan a Jászok állítólag származnak.
𝟒𝟓𝟎𝟎 𝐞́𝐯𝐞𝐬 𝐟𝐚 𝐚́𝐫𝐧𝐲𝐞́𝐤𝐚́𝐛𝐚𝐧
Mielőtt Yazdban újra egyesült a csapat útközben megpihentünk Ázsia második legidősebb élőlénye lábánál és kifújtuk magunkat. A legenda szerint maga Zarathustra ültette a citrusfát. Yazd azonban nem várathatott tovább magára. Ennek a városnak az autentikus mivolta, szűk utcái, a városháza előtt álló Lehel kürt emlékműve, és a Jászberény utca mindenkit magával ragadtak. Az egykori oázis városka ma Debrecen nagyságúvá nőtte ki magát két sivatag találkozásánál. Külön köszönjük Jászberény városának, hogy testvérvárosi kapcsolatuk ilyen magyar vonatkozásokat adott Yazdnak és Iránnak. Találkoztunk azzal a személlyel is, aki kulcsfigurája volt a kapcsolat létrejöttének. Kevesen tudják, de a világ e szegletében magyarnak lenni jó. Úgy gondolnak ránk, mint távoli rokonokra.
Yazd azonban önmagában is unicum. Az óvárosa egyedülálló és a világ kevés zoroasztriánus hívője közül is itt lakik a legnagyobb iráni közösség. Meg is látogattuk a Tűz Templomát, ahol a zoroasztriánusok már 1550 éve töretlenül őrzik azt a tüzet, amelyet kommunikációs csatornaként használnak, hogy istenükhöz Ahura Mazdához fohászkodjanak. Mindezt 43 fokban. Eddigi állomásaink közül itt volt a legmelegebb, de szerencsére a légkondicionáló berendezések mindenhol jól működtek, és elviselhetőbbé tették az amúgy elviselhetetlen meleget.
𝐌𝐚𝐬𝐡𝐡𝐚𝐝, 𝐈𝐫𝐚́𝐧 𝐥𝐞𝐠𝐬𝐳𝐞𝐧𝐭𝐞𝐛𝐛 𝐯𝐚́𝐫𝐨𝐬𝐚
Yazdot elhagyva az ország legvallásosabb települése, Mashhad felé vettük az irányt. Ezer kilométeres út várt ránk egy cseppet sem könnyű forgatási nap után. A 15 órás zötykölődéstől feszült hangulatot csak tovább fokozta a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e teljesíteni iráni küldetésünk kulcsjelenetét. Szerettük volna képernyőre vinni, amit eddig – tudomásunk szerint – nyugati forgatócsoportnak még nem sikerült. A Mashhad szent negyedében található Astan-e Quds-e Razavi könyvtár belső elzárt részében őrzik ugyanis az egyik legrégibb írásos emléket a magyarokról. Pontosabban a magyar-finnugor rokonságot alátámasztó Risala-t Ahmed Ibn Fadlán tollából.
Nagyjából éjfélt ütött az óra, amikor végre feltűntek a város fényei és rövid kacskaringózást követően megleltük és elfoglalhattuk szállásunkat. Éppen csak álomra hajtottuk fejünket, az óra máris csipogott és kezdetét vette a szokatlanul csendes reggeli rutin. Az izgalom és a feszültség továbbra is tapintható volt. Beengednek e, vagy nem? Felvehetjük e az egyetlen megmaradt példányt, vagy nem? Egyáltalán tényleg létezik még a könyv, vagy csak a magyar történelemkönyvekben írnak róla? Efféle gondolatokkal indultunk el néma csöndben a mashhadi reggelen a siíta Vatikánba.
𝐃𝐨𝐛𝐩𝐞𝐫𝐠𝐞́𝐬.
Kamerák élesítve, hangcucc betárazva. Ostromló seregként rontottunk ki az autóból, mikor végre megérkeztünk a főtérre. Lendületünket azonnal megfékezte egy strázsa, aki határozottságot színlelve lépett oda hozzánk, de meglepettségében jobbhíján csak kérdőn széttárta karjait. Ezzel vette kezdetét az ismét órákig tartó szervezés és vitázás a szent negyedet eltökélten “védelmező” karhatalmi egységgel, melynek második védvonalán fönnakadtunk. A paprikás hangulatot ismét oldotta, hogy magyarok vagyunk. Kis activity – Puskás és Budapest – után újfent rokonszenv alakult ki köztünk és az irániak közt. Az ellenséges hozzáállást vendégszeretet váltotta föl, majd tea, később ebéd és minden, amit el lehet képzelni. Az iráni bürokrácia útvesztője azonban nem ismer akadályokat.
„𝐓𝐞́𝐧𝐲𝐥𝐞𝐠 𝐧𝐞 𝐡𝐚𝐫𝐚𝐠𝐮𝐝𝐣𝐚𝐭𝐨𝐤, 𝐝𝐞 𝐈𝐫𝐚́𝐧𝐛𝐚𝐧 𝐞𝐳 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐧𝐚𝐩𝐨𝐬.”
A hatóságokkal karöltve kiderítettük, hogy a médiaügynökség, amelynél pár havi fizetést hagytunk nemes egyszerűséggel átvert minket. Kijátszotta jóhiszeműségünket a pár nappal ezelőtti tárgyaláson. Hiába tett ígéretet a Risala mellett, minden szó füstté vált. Nem tudni, hogy a Márti és Miki előtt zajlott telefonbeszélgetés színlelt volt-e, vagy csupán máshol siklottak félre a dolgok, a lényeg, hogy senki se tudott rólunk és a forgatásról. A monopolhelyzetbe hozott média kuruzsló ügynökség csupán a “jól megérdemelt” tetemes díjat akasztotta le rólunk, segíteni nem segített. Szellem úr is hiába próbálta a lehetetlent, egy nap alatt nem lehet megmozgatni egy több mint ezer éves könyvet. Aztán, ahogy lenni szokott, csoda történt.
Gondoltunk egy nagyot és bementünk a szent negyedbe a felszerelésünk nélkül és a saját kezünkbe vettük a dolgot. Összeakadtunk a könyvtár egyik vezetőjével, aki meghallván a történetünket félredobta aznapi dolgait és kollégáival a segítségünkre sietett. Ezúton is szeretnénk hálánkat kifejezni a sok segítségért és támogatásért, amit irányunkba tanúsítottak. Ám, nem szeretnénk spoilerezni, így a történet folytatásáért tartsatok majd velünk januárban.
