Se előre, se hátra, se kolostorba, se Csoma szobájába – Hungarikumokkal a világ körül 8.

Admin WSH

A Himalája mélyén ért véget a magyar utazók kalandozása – egy utolsó, mindent elsöprő és elmosó kalanddal. Ilyen a monszun özönvize a világ legmagasabb hegyei alatt.

Kurucz Dániel és Almási Miklós írása

Továbbra is tartjuk, hogy ha a HVK csapat szögre akasztja a magyar kincsek keresését a nagyvilágban és utazási irodát nyitunk, Új-Delhibe nem szervezünk utakat, de Dharamszalába már igen. Nem azért, mert a Kis-Tibetként számon tartott hegyi városka határától rögtön átölel a Föld csakrája, hanem azért, mert egy teljesen magával ragadó és számunkra ismeretlen világba lépünk át. A szeméthalmokat fölváltják az erdők és a szűk utcákból összelegózott kis hegyi városkák, az elviselhetetlenül meleg és párás időt pedig a Mátra szeptember végi időjárásához hasonló klíma enyhíti.

A legfontosabb azonban a nyugalom.

Indiában sosem vagy egyedül.

A közel 1 milliárd 350 millió ember egy százaléka biztos, hogy mindig a sarkadban van – ez persze Dharamszalában sincsen másképp, csak a mérték változik. A zebrához már nem félszázan lépünk egy tehéncsaláddal, hanem csak féltucatnyian egy magányos bikával.

McLeod Ganj

Amikor Kína úgy döntött, hogy Tibetet „felszabadítja” a buddhizmus alól, hogy kommunista tagállamként bekebelezhesse, pár év ellenállás után a tizennegyedik Dalai Láma közel százezer tibeti menekülttel 1959-ben átszökött Indiába. Kína nem sokkal ezután az írmagjáig is kiirtotta a buddhizmust Tibetben.

A kolostorokat lerombolták, nem törődve azzal, hogy több ezer éves műemlékekről van szó. Olyanokról, amelyek könyvtárai felbecsülhetetlen kincseket őriztek a világ elfeledett történelméről. A kínai mészárlást a világ tétlenül nézte, India azonban segített, amennyire csak tudott. Nemcsak befogadta a tibetieket, de adott nekik egy dombot Dharamsalá mellett, a Himalája másik oldalán, ez ma a Mcleod Ganj, vagyis a McLeod-domb. Itt található a Dalai Láma rezidenciája, de az emigráns tibeti kormány és számos tibeti leszármazottja is.

Dalai Láma

Mindannyian nagy kíváncsisággal és még több elvárással ültünk le a mintegy ezer lelket számláló hallgatóság közé a Dalai Láma előadására Manaliban. Lelkesedésünknek az sem szabott határt, hogy már hajnal óta bibliai méreteket öltő esőzés tombolt, egy napja folyamatosan. A hosszas sorban állást követően végre elfoglalhattuk cseppet sem előkelő helyünket a vallási turistáknak elkülönített sátorkupolák menedékében. Hol szemből vert be a víz, hol pedig a lyukacsos sátorponyvákról csöpögött a fejünkre. A hideg időjárás és a tolakodó nyugat-európai buddhisták sem könnyítették meg azt az örökkévalóságnak tűnő várakozást, amíg Őszentsége, a Dalai Láma megérkezett.

Másfél óra várakozás után véget értek a mantrák és kántálások. Megérkezett a pulpitusra a Dalai Láma. Az áhítat, ami az egész tömegen egy emberként lett úrrá, ránk is hatással volt. Elvégre

nem minden nap találkozik az ember a világ egyik legnagyobb vallási vezetőjével.

Már csak az esőzuhogás hangja és a békebeli hangszórók őrjítő gerjedése maradt, aztán kezdetét vette a tanítás.

A híd túl messze van

Messze bizony, és még az időjárás sem segített. Folyamatosan kanyargó hegyi utakon róttuk a kilométereket. Vagyis csak szerettük volna. Az esőnek köszönhetően földcsuszamlások torlaszolták el percenként a néhol éppen csak egy autónyi széles szerpentint. Jobbról fenyegetően tornyosuló, rogyadozó sziklafalak kísértek minket. Balról a lélegzetelállítóan gyönyörű, zöldellő hegyi látkép és a több száz méteres szakadék. A háttérzenét a kasznin kopogó, szűnni nem akaró esőzés szolgáltatta.

A feszültség csak fokozódott, amikor időről időre feltorlódott kocsisorokba ütköztünk, amiket a Manaliba visszamenekülő motorok és tehenek szőttek át. A környéken fokozott katonai jelenlét se segített a helyzetünkön. A szűk hegyi utakon folyamatosan szemből érkező csapatszállítók követelték ugyanis maguknak az utat. Amikor végre ellavíroztunk egymás mellett, pár kilométer után az út közepén éktelenkedő ember nagyságú sziklába, vagy jóformán ugratónak is megfelelő földcsuszamlásba botlottunk. Egyik akadályt vettük a másik után, amikor következett az igazi fekete leves.

Se előre, se hátra

Végre túljutottunk a Rohtang-hágón és végre egy egyenes szakaszhoz értünk, ami már a közelben lévő hegyi falucskát engedte sejtetni. Örültünk is volna, ha nem egy újabb teherautókból feltorlódott, távolba vesző kocsisor állt volna a falu és közöttünk. Sebaj. Ez már a sokadik, majd csak tovább jutunk idővel. Idővel, nagyon sok idővel. Teltek, múltak az órák, de semmi. Már éppen kezdtük fontolgatni, hogy visszafordulunk és Manaliban várjuk ki az esőzés végét.

Aztán jött a hír, hogy mögöttünk elzárta az utat egy nagyon súlyos földszakadás.

„Tehát nincs visszaút.” Előttünk pedig azért kígyóznak az autók, mert egy híd pillére beszakadt Khokharnál.

Az órák hosszat tartó rostokolás közben szép lassan ránk is esteledett. Már elkönyveltük, hogy a fagypontot megközelítő hőmérsékletben, zuhogó esőben, egy ismeretlen, sötét hegyi úton töltjük az éjszakát. Aztán jött egy kis jó hír, vezetőnk talált szállást éjszakára, és mindössze csak pár kilométert kell gyalogolnunk, hogy az omladozó híd túloldalán lévő kis faluban megpihenhessünk. Mit nekünk eső, mit nekünk hideg? Egy darabig dörömbölnünk kellett, mire egy kedves, idős tibeti házaspár kinyitotta az ajtót a fogadónak nevezett házban. Kedélyesen beinvitálták Mártit, mikor látták, hogy kísérőinkkel együtt nyolcan vagyunk. Rémülten néztek, hogy mit kezdenek majd ennyi magyarral, de a minden luxust nélkülöző kis konyhába máris elkezdtek melegíteni nekünk egy kis lencsét.

Úgy tűnt, nekik nem okozott meglepetést az ítéletidő, bár hozzátették, hogy még errefelé is ritka, hogy augusztusban havazzon. Mint később megtudtuk, errefelé „gyakran” megesik, hogy a külvilágtól teljesen elzárva, elektromosság és összeköttetés nélkül maradnak napokig, sőt leginkább hónapokig.

Akkor még úgy tűnt, hogy a beomlott híd, ami elvágta az előre vezető utat, nem lesz alkalmas a közlekedésre az elkövetkező napokban. Lehetőségek hiányában megpróbáltunk inkább a pihenésre összpontosítani. Tehetetlenek voltunk, minden a másnapi időjáráson múlt. Ha az eső eláll, akkor elkezdik rendbe tenni az utakat, ha nem,

akkor részesei lehetünk egy emberkísérletnek: mi történik nagyjából 5000 emberrel egy 20 kilométeres völgyszakaszon,

3500 méter magasan a Himalájában áram, étel és benzin nélkül.

Csapda

Reggelre az eső ugyan nem állt el, de alábbhagyott. Ha valahogy sikerül is átverekedni magunkat az omladozó hídon, pár kilométerre egy újabb földcsuszamlás állja el az utat. Mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy jutott szállás és étel. Nem úgy, mint az autóban éjszakázó százaknak.

Alig értünk ki a faluból, de máris láttuk, hogy az ítéletidő még azt az utat is elvágta a külvilágtól, ahová este relatíve könnyen eljutottunk. Néhol csak kövek estek az útra, de több helyen a földet is kimosta az út alól az eső. A helyiek köveket dobáltak a megcsúszott pillér és az üresen tátongó lyuk közé, miközben a víz úgy zúgott le az egyre szűkülő résen, mint egy gyorsvonat. Nem adtunk rá túl sok esélyt, hogy elbírja a forgalmat a híd, ám szerencsére tévedtünk. Úgy remegett ugyan, mint a zselé a Jurassic Parkban, de a híd azóta se szakadt le. Szerencsére, mi is átértünk.

Sárlavina

Mire visszaszaladtunk a jó hírrel, már a fél falu kapálta a törmelékeket az útról, így volt némi remény, hogy a táskáinkat nem a hátunkon kell a szemerkélő esőben két kilométeren át cipelni. A tibeti bácsink fel is ajánlotta a segítségét nagylelkűen, hogy folytatni tudjuk az utunkat Leh felé – oda, ahova annak idején Kőrösi Csoma Sándor is tartott, mikor találkozott William Moorcrofttal. Annak a találkozásnak akkor az lett a vége, hogy Kőrösi a világon elsőként Zangla falucskában el kezdte megalkotni a tibeti-angol szótárat.

Már majdnem öt perce úton voltunk, amikor az autónk úgy csúszott ki a szűk úton, mintha driftelni vágyna. Pedig csak a sárban merültek el a gumik. Aztán egy kanyarral odébb nem láttuk magát a kanyart, mert

egy hegyi patakból Tiszává nőtt rettenet elvitte az utat.

Úgy zúgott lefelé, hogy a két oldalán csak pislogtak a katonák és a kamionosok is. Ennek ellenére a sofőrünk kérdés nélkül rongyolt bele a vízbe. Alig 4 métert haladtunk. Fennakadtunk az első nagyobb kövön. Se előre, se hátra. Ez nem lesz jó! Ez nagyon nem lesz jó. Jobb híján kiugrottunk mezítláb a két fokos vízbe, hogy megtoljuk az autót, de semmi. Még csak meg se moccant az autó. Egy jókora kövön akadt fent, ordította egyikünk. Amikor végre sikerült átevickélnünk a tomboló patakon, a szakadék szélén gondoltuk, végre minden rendben lesz.

Kitaláljátok, hogy nem, ugye?

Odaszaladt hozzánk egy rendőr, hogy miért vagyunk itt. Mert egy katona megadta az engedélyt egy faluval lejjebb, azért. Ja, az más. De erre akkor se mehettek, mert 3 kilométerrel lejjebb egy sárlavina vitte el az utat. Ekkor mind rágyújtottunk. Nagyot sóhajtottunk és fölnéztünk a folyamatosan szakadó esőbe.

„Ezt tényleg nem hisszük el…”

Másnap? Semmi extra: az eső esik, az utak zárva, a lábujjaink halványlilák. Nincs a völgyben semmi változás. A hónap dolgozói azóta is a markoló mellett cigiznek, a katonák pedig már név szerint köszönnek, mikor elmegyünk a környék egyetlen „éttermébe”, ahol finomat és meleget lehet enni. Ekkor a vezetőnk egyszer csak betoppan a hét hírével: vissza lehet menni Manaliba, megnyitották az utat a hegyen át. Éljen! Akkor menjünk, de gyorsan. Miután visszatértünk Manaliba, nem nagyon volt időnk győzelmi tort ülni abban a penészes pincében, mert másnap megint hajnalban kellett kelnünk – bár a hajnali kettő talán még nem is számít hajnalnak. Minden követ megmozgattunk, hogy eljuthassunk Manaliból a 478 km-re fekvő Lehbe, hogy aztán végre Kőrösi Csoma Sándor kolostorában meglátogathassuk a Csoma’s Room magyar alapítvány önkénteseit.

„Ha Indiába születsz, tudnod kell, az mivel jár. Ha nem tudod, dühös leszel. Én nem vagyok dühös ezért sosem.”

Magyarországon szabályos lincshangulat alakult volna ki 1 óra várakozás után. Halkan jegyezzük meg, jogosan, hiszen a rendőrség nem kevés pénzt kaszált az engedélyek kiadásával, amelyek ellenére lezárták az utat. 11 óra körül a motoros turistáknál fogyott el először a türelem. Igyekeztünk felbujtani mindenkit, akit csak lehetett, de az az igazság, hogy

a mumbaii motoros fiúk egész ügyesen tudnak a nagyképű, semmirekellő rendőrökkel és katonákkal üvöltözni

pár centi távolságból. Meg is lett az eredménye: 12-kor a rendőreink eltolták az úttorlaszt.

Már majdnem 1 kilométert haladtunk előre, amikor elértük a következő rendőrségi checkpointot. Ekkor már az ideg-összeroppanás csikizte tarkónkat, pedig még fogalmunk sem volt arról, hogy ez az érzelmi játék 6 órán keresztül folytatódik. Beletekerve a várakozás családiasra sikerült óráiba, csak a lényeget soroljuk fel. Az előttünk és mögöttünk állókkal címet cseréltünk, miközben egy-egy dinamit robbanása tette izgalmassá az araszolást.

– Az tök jó, hogy van dinamitotok, tényleg! Tök jó! De akkor mi az ***-t csináltatok itt az elmúlt 3 napban?
– Felvittük a hegyre a dinamitot.
– És az a 100 ezer ember, aki a hegy két oldalán rekedt, azokkal nem is foglalkoztok?
– Nézd, ez India. Ha nem tetszik minek jöttél ide?

Indiában, ha három nap felvinni 2 kiló dinamitot egy hegyre, akkor az három nap.

Nekünk az elmúlt pár napban történtek azt sugallták, hogy lehet, mégsem jó ötlet elmenni Zanglába. Beszakadt egy híd előttünk, miközben a környék elmúlt éveinek legnagyobb monszunja tombolt, két hegyomlás vitte el az utat, a végén pedig egy sárlavina, majd ez a nap. Harmadik és utolsó nekifutásunk hajnali kettőtől sötétedésig tartott, amikor még mindig csak 417 km-re voltunk Lehtől és 22-re attól, ahová legalább a múltkor eljutottunk (Kokhsar). Ha nem akartunk a sziklaperemen kígyózó autósorban éjszakázni,

nem volt más választásunk, vissza kellett fordulnunk ismét Manaliba.

Érthető okokból nagyon csalódott volt a csapat. Kőrösi zanglai kolostorát nem tudjuk meglátogatni és így a Csoma’s Room önkénteseivel sem tudunk találkozni. Pedig rengeteget terveztük, szerveztük a túrát az elmúlt évben. Ráadásul az a tény sem volt túl nyugtató, hogy amíg mi Kasmírba, úgy ők Kasmírból nem tudnak eljutni.

Tehát az igazi csapdában a magyar önkéntesek találták magukat, mi legalább visszafordulhattunk. Az önkéntesek számára nem maradt más opció, mint Lehből Új-Delhibe repülni. Mostanra már mindenki meg tudta oldani a hazaútját és biztonságban is van.

Jóga

Ez a pár nap mindannyiunkat megviselt. Testileg és lelkileg is kimerültünk. Márti ezért nagyon szerette volna, ha foglalkozunk kicsit magunkkal is, és nem csak a sebeinket nyalogatjuk. Így történt, hogy rávette Danit: jógázzanak a szabadban egy kicsit. Dani hajlékonysága, mint egy zsák krumplié, de ennek ellenére egészen zökkenőmentesen sikerült eljutni a Himalája lankáihoz egy profi oktatóval, aki rögtönzött bevezetés után nem mindennapi órát csalt a csapat lelkébe.

Szerencsénkre az eső sem esett, így a tantrikus mozdulatok a nem mindennapi tájon tényleg azt a hatást érték el, amit Márti megálmodott. Lehet, hogy Dani első, de biztosan nem utolsó óráján próbálgatta a fejenállást.

Ooh India

Ahogy szürkült ki a táj és hagytuk el az érintetlen természetet, úgy változott meg minden. Olyan volt, mintha az elmúlt két hét legszebb álma hirtelen torz lidércnyomásba csapna át. Közeledtünk ismét a város felé. A rövidke, ám annál hangosabb dudaszók már a hegyi úton visszhangoztak. Egy teherautó bűzös szmoghintója száguldott át rajtunk, s a levegő mintha soha többet nem akart volna kitisztulni. Hazafelé kanyarogva egy-egy tehén vagy kóbor állat szabotálta az utunkat, de ebben itt nincsen semmi meglepő. Mindenesetre vettük a jelet, még igenis itt vagyunk, nem dőlhetünk hátra.

Hazatérésünk előtt még volt szerencsénk összefutni Amarral, az Új-Delhiben élő idegenvezetővel, aki elkápráztatott minket magyar nyelvtudásával. Sok mindent megtudtunk tőle, többek között a magyar nép eredetéről szóló alternatív változatot, amit majd az ő előadásában halhattok soron következő utolsó epizódunkban.

Ha van kedvetek, játsszatok velünk egy igazán szuper nyereményjáték keretei között. Részletek a Facebook-oldalunkon. Tartsatok velünk szombaton is a TV2-n, ez alkalommal 12:05-kor. Ha pedig lemaradnátok, nem kell pánikolni, mert Youtube-csatornánkon visszanézhetitek a részeket. Egészen február 22-ig nyomon követhetitek kalandjainkat – nyolc héten keresztül – Stein Aurél, Vámbéry Ármin és Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain. Tartsatok velünk ezen a 14 ezer kilométeres úton, és fedezzük fel együtt Belső-Ázsiát! További kalandokért pedig olvassátok el a korábbi útinaplókat és látogassatok el Facebook-vagy Instagram-oldalunkra.

Ez lesz a 3. évadunk utolsó része. Köszönjük, hogy 2019 júniusától 2020 februárjáig velünk voltatok és követtetek minket!

Megjelenés: Mandiner

 

India, egy külön világ a világban – Hungarikumokkal a világ körül 7.

Admin

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

India alaposan kirúgta a pöttyöst. Nem ám a Gangesz túlpartjára vagy a Himalájáig, felrúgta egészen a Holdig.

Képzeljünk el egy olyan kontinensnyi országot, ami a tökéletes ellentéte Európának

és mindannak, amit valaha olvastunk vagy láttunk eddig Indiáról. Persze ki ne tudná, hogy a tehenek szent állatok a hindu vallásban, de arról már nem szólt a fáma, hogy a sztráda közepén csatangolnak gazdátlanul és néha meg is fejik őket ott a kamionok között. Afrika után úgy éreztük, hogy higiénia terén már nem lehet újat mutatni nekünk, aztán jött a csapból csepergő barnás víz, amiket két ujjpercnyi csótányok figyeltek egy szállodai szoba sarkából. És persze a monszun. Ha itt esik, akkor nagyon esik. Nagyjából olyan, mintha a Balaton teljes vízkészletét ráborítanák Budapestre három óra leforgása alatt. Ilyenkor minden úszik.

„India – meglepődni és megdöbbeni a vallási sokszínűség gyűrűjében”

Tehát a spirituális, hippik által lenge gatyában, mezítláb megénekelt India még várat magára. Úgy tűnik, India olyan szerelem, ami nem üstökösként érkezik, hanem legfeljebb a börzsönyi kisvasút visszafogottságával. Időnk van, több mint három hetet barangolunk Kőrösi Csoma Sándor nyomdokában, így bőven lesz alkalmunk beleszeretni az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjébe. Addig azonban leírjuk, amit látunk – akkor is, ha az nem rózsaszín és füstölőszagú, hanem barnás-fekete és nagyon büdös.

Mindig elmondjuk, hogy még ha felületes képet is adunk a világról, de legalább őszintét. India pedig egyelőre óriási zakóra áll a 3. évad országai terén – nyolc országból a nyolcadik a képzeletbeli versenyünkben. Hogy miért? Azt megtudhatjátok a hetedik részből.

Kínából Indiába Kazahsztánon át a legrövidebb

Legutóbb már elpanaszoltuk, hogy Pakisztán még mindig vizsgálja a vízumkérelmünket, így rögtönöznünk kellett, hogy átjussunk Indiába és megkoronázzuk az évadot Kőrösi zanglai kolostorával. A legjobb megoldás Hong Kongon keresztül lett volna, de a tüntetések miatt nem erőltettük. Volt egy járat Kirgizisztánon keresztül is, de ott is éppen állt a bál. Így végül Almatiból, Kazahsztán felől érkeztünk meg Új-Delhibe, India 20 milliós fővárosába, hogy nekivágjunk Kasmírnak, ahol jelenleg szintén pattanásig feszült a helyzet, de erről majd később.

Búcsút intettünk hát a kínai diktatúrának, hogy a világ legnagyobb demokráciájába érkezhessünk. Nagyon nem szerettük volna (újra) megszegni a szabályunkat, vagyis hogy nem csak földön közlekedünk, de Afganisztán után (újra) vis maior helyzet adódott. Bánatunkat ezért vodkába fojtottuk. Nem mintha lett volna más választásunk. Öt órát kellett üldögélnünk hajnal 2 és 7 között Almati repterén. Mivel az alvás gyakorlatilag esélytelen volt a zsúfolt terminálban, így csapdahelyzetben találtuk magunkat, de szerencsére épségben megérkeztünk Új-Delhibe…

Új-Delhi, a világ közepe

További 5 óra repülés várt ránk, és ki lehet találni, hogy a vodkázás után mindenki milyen mélyen aludt: „like a baby cow” – ahogy a stewardessek mondták. Legalább összejött 48 órán belül 5 óra életmentő alvás.

Amint megérkeztünk Új-Delhibe,

megütött minket a 86 százalékos páratartalom és a minden irányból tóduló ember- és állattömeg.

A reptérről jövet egy markoló haladt a háromsávos sztráda középső sávjában, amelyet balról tehenek kerülgettek. Jobbról pedig csak korlátozottan lehetett haladni, mert egy vasdrótboglya imbolygott ki a markoló kanalából, ráadásul a robogók is csak azon az egy sávon közlekedtek, amin mi. Eközben minden jármű úgy dudált, mintha pénzt kapna érte. Lehet, hogy a négytagú család csecsemője ezért visította még a dudákat is túl a mellettünk pilinszkázó robogók egyikén. Ez volt a nyitójelenet Új-Delhiben.

Volt a stábból, aki még nem látott ennyi tuk-tukot, vagyis háromkerekű Cinquecento-Csepel bicikli szerelemgyereket, így pesti ámulattal nézte őket – úgy 10 percig, aztán már nem. Amíg mi a dugóban dudálgattunk a másik 20 millió embernek, addig ugyanis a fürge tuk-tukok úgy robogtak fel-alá, mint a gekkók a szállodánkban, ahol a csótányok is csak a sarkokba merészkedtek. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk: Delhiben az ötcsillagos szállodák és a „minden más” közt maximum az Airbnb jelenti az átmenetet, így másnap át is tettük a székhelyünket. Nem tartott sokáig, csak még 2 óra dugóban dudálgatásba, pedig mindössze 5,6 kilométerre volt a másik helyszín.

A kaotikus Jetson-családbeli Delhiben gyakorlatilag egy KRESZ-szabályt tartanak be: a jobbkéz-szabályt, ami itt balkéz-szabály. A brit uralom hagyatéka, hogy még ma is jobbkormányos autókat vezetnek, tovább bonyolítva ezzel is az életet.

– Én nem tudnék Európában vezetni?
– Ha itt tudsz, akkor Budapesten is tudnál.
– Nálatok annyi a szabály, nem bírnám megjegyezni.
– Nálatok nincs szabály?
– Van, csak senki se tartja be.

Az egyik magyar szakos hallgatóval beszélgettünk a Delhi Egyetemen. Ez volt az első pillanat, amikor már derengett:

van élet a nyugati élet közlekedési berögződésein kívül.

Attól még, hogy nekünk 120-as a vérnyomásunk az állandósult Laokoón-autócsoportoktól, még nem jelenti azt, hogy ne működne az óriási területű város mindennapja. Épp az ilyen „apróságok” miatt sokszínű még mindig a világunk, globalizáció ide vagy oda. Ráadásul egy hét alatt két karambolt láttunk összesen, tehát kijelenthetjük, hogy India tökéletes ellentéte annak, amit az Uráltól nyugatra megszoktunk.

Köves Margit és Sági Péter

Ezek után különösen kíváncsiak lettünk, hogy milyen lehet magyarként itt élni. Hogy választ kapjunk, elindultunk – az év legnagyobb esőzése közepette – a Delhi Egyetemre. Utunk során láttunk autót, ami a város egy mélyebb pontján állt a dugóban és a víz már a kerekeit is ellepte. Ezek után meglátni Köves Margitot olyan érzés volt, mint megérkezni a Delhi Egyetemre Delhiben a monszun kellős közepén bőrig ázva és találkozni Köves Margittal. Felemelő és csodálatos érzés volt. Köves Margit 35 éve tanít a Szláv és Finnugor Tanszéken magyar nyelvet és irodalmat. A professzor asszony büszkén mesélt munkásságáról és a megannyi hindire lefordított magyar könyvről, valamint versről. Arany-, Esterházy- és Háy-rajongók, kapcsoljatok majd a TV2-re februárban! Sági Péter személyében nem kevésbé érdekes embert ismerhettünk meg. Kevés magyar indológus volt, van és lesz, aki 30 éves korára anyanyelvi szinten beszél hindiül és szankszritul. Ráadásul úgy ismeri Indiát, mint az erasmusos diákok Amszterdamot. Így jobban belegondolva csak belőlük leforgathattunk volna egy teljes epizódot.

Onnan tudtuk, hogy Köves Margit és Sági Péter munkássága az indiaiak számára is túlmutat a diplomatikusan fogalmazva, „középszeren”, ahogy a diákok beszéltek róluk. Épp interjú közben történt, hogy Daninak odasúgta az egyik német szakos diák: „I fuc.in love this lady! She is the best!” Később a magyar szakos hallgatók elárulták, hogy többük is Magyarországra vágyik továbbtanulni, élni, világot látni. Lehetséges, hogy nem is kell náluk jobb nagykövet Magyarországnak?

A szürreális Agra

A Mogul Birodalom régi fővárosa,

a Taj Mahal székhelyéül szolgáló közel másfél milliós település India legnagyobb turistalátványossága.

Megszűntek a tankcsapdákat megszégyenítő szemétdombok, és az autóból kiszállva sem vágott mellbe az orrfacsaró ürülékszag.

Azért a dudaszó maradt és továbbra sem adnánk át a legtisztább városnak járó díjat, de Delhi után végre fellélegezhettünk.

Taj Mahal, az igazi túlélő: kevés épületet akartak annyiszor elpusztítani, megrongálni, mint a világ hét új csodája közt számon tartott Taj Mahalt. Lord Bentinck például egyszer azzal a remek ötlettel állt elő, hogy az épületről lefejteti önkényesen a fehér márványtömböket, hogy Angliában majd értékesíteni tudja azokat. Ezen zseniális terve csak azért hiúsult meg, mert a pár kilométerrel odébb található Vörös Erőd márványtömbjeit korábban végül nem sikerült eladnia. Mielőtt azt hinnénk, nem, nem vitette vissza India egyik legfőbb nemzeti büszkeségébe és legfontosabb erődjébe a márványlapokat. Angliában hagyta azokat.

A Taj Mahal egyébként tényleg megéri a rácsodálkozást. India arca, a mind a négy oldalán tökéletes szimmetrikus mauzóleum valóban leülteti az embert egy padra. Különösen akkor, ha megismerkedik a történetével. A Taj ugyanis a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes története egyben. Egy mogul sah, Shah Jahan építtette 1631-ben szeretett feleségének, Mumtáz Mahal emlékére, aki gyermekszülés közben hunyt el. Szerelme tragikus halála után a sah úgy döntött, minden követ meg fog mozgatni, hogy Mumtáz Mahal emlékét megőrizze. Sikerült, szerelmük mementóját több ezren látogatják meg minden nap.

A sokszínű India

Ez volt a második olyan pillanat, amikor India elgondolkodtatott minket. Indiában 1,3 milliárd ember él, amiből nagyjából 200 millió muszlim. Ahhoz képest, hogy Erdélyben 1,5 millió magyarnak is olykor nehéz megélnie kisebbségként mindennapjait, Indiában ez valahogy mégis jobban működik. A sok probléma ellenére a muszlimok, szikhek, buddhisták, katolikusok és a több mint 40 különböző nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek közel 70 éve békésen élnek egymással egymás mellett – kisebb nagyobb összezörrenésekkel. Az országra oly jellemző vallási sokszínűséget itt Agrában, egy ékszerboltban is megtaláltuk.

Muszlim és hindu emberekkel beszélgethettünk arról, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem

a vallási együttélésben.

Neeraj és Imran, a hindu és muszlim vallás követői kissé egymásra licitálva, ám annál békésebben osztották meg velünk vallásuk mibenlétét. Büszkék vallásukra, és ugyan sok mindenben különböznek, például az egyik több-, a másik egyistenhitre épül, valamint étkezési szokásaik is gyökeresen eltérnek. Ám egyvalamiben egyetértenek: az egymással való békés együttélés mindkettő vallás legfőbb üzenete. Talán van mit tanulnunk tőlük.

Ezt követően egy hindu templomba is ellátogattunk. Amikor beléptünk, mi is megkongattuk a szentély harangját, hogy a pozitív energia beáramoljon, a negatív pedig ki. A templom vezetőjétől azt is megtudtuk, hogy mi is a jelentősége azoknak a bizonyos pontszerű festéseknek, amiket a hindu vallásúak viselnek. Távozásunk előtt Daniék is átestek a hindu beavatáson és bizony az ő homlokukra is felkerült a „jel”.

Ahogy Iránban a nemzeti kisebbségek meg tudták oldani a békés együttélést és az örményektől be tudtunk szerezni bort, úgy itt is sikerült marhához jutnunk. Az már ugyan más kérdés, hogy nem ez India legnagyobb gasztronómiai remekműve, de a demokrácia itt is működik, ami nagyon jó hír.

Amritszár a szikhek fővárosa

Amritszár felé közeledve egyre több turbános emberre lettünk figyelmesek: ők a szikhek. A világ egyik legérdekesebb vallása, amelynek követői főképp Pandzsábban élnek, de Pakisztán és India szétválásakor rengetegen vándoroltak ki Kanadába és az USA-ba is. Hogy választ kapjunk a kérdéseinkre, egy világi és egyben vallási vezetővel készítettünk interjút a szikhek szent Aranytemplomában, amely szintén csodálatok látványosság. A szigetre épített aranyozott bronztemplom egész nap várja a zarándokokat, miközben a templom mellett a világ legnagyobb ingyenkonyháját üzemeltetik a híveknek és a nem híveknek egyaránt.

Aki ide látogat, semmiképpen se rúgjon bele előtte pár nappal egy ágy lábába, ugyanis bármilyen seb is van az illető lábán, az rosszul fog járni, mivel a templomban és környékén csak és kizárólag mezítláb lehet közlekedni. (Szegény hangmérnökünk bárcsak tudta volna ezt!)

A szikh vallás három alapköve az eltökélt, kemény munka, az egyistenhit és a szükséget szenvedőkkel való osztozkodás.

Ugyan a világ egyik legfiatalabb vallásáról beszélünk, mégis több mint 25 millió követője van világszerte – noha ennek jelentős része Indiában él.

India és Pakisztán egyetlen határátkelője

Wagah városa egy 1947-es határrevízió következtében kettészakadt: egyik része Indiában, másik pedig Pakisztánban található. A határon naponta egy, maximum két buszjárat megy át és jön vissza. Kocsival szinte lehetetlen átmenni, leginkább a gyalogos átkelés lehetséges, de az is csak szigorúan napnyugta előtt. Utána ugyanis bezárják a határt. Ünnepélyesen!

Pakisztán és India az évek során annyira tökélyre fejlesztette egymás iránti utálatát, hogy arra szavak sincsenek.

Ennek az érzelmi játéknak a sine qua nonja az ún. „border ceremony”, amit 1952 óta minden nap megtartanak nagyjából 25 ezer ember előtt. Bár maga a ceremónia kezdetben a határ mindkét oldalán megtalálható zászlók leengedéséről szólt lényegében, 2019. augusztus 12-re a ceremónia már két órásra duzzadt. Énekelnek, táncolnak, felvonulnak. Játsszák az ovis játékot is, miszerint a pakisztáni vagy az indiai közönség bír tovább egy hangon énekelni egy darab dallamot egy darab szuszra.

Manapság már sok a turista, ezért a pakisztániak például fél lábon táncoló katonát is bevetnek, az indiaiak pedig az ún. labrador osztagot – szegény túlsúlyos drogszagoló kutyát két órán át nem engedik leülni. A csúcspont azonban a határ(vas)kapuk kinyitása, majd becsukása. Ekkor veszi kezdetét a határrendészek kakaskodó masírozása, ami szavakkal valóban leírhatatlan élmény.