A Himalája mélyén ért véget a magyar utazók kalandozása – egy utolsó, mindent elsöprő és elmosó kalanddal. Ilyen a monszun özönvize a világ legmagasabb hegyei alatt.
Kurucz Dániel és Almási Miklós írása
Továbbra is tartjuk, hogy ha a HVK csapat szögre akasztja a magyar kincsek keresését a nagyvilágban és utazási irodát nyitunk, Új-Delhibe nem szervezünk utakat, de Dharamszalába már igen. Nem azért, mert a Kis-Tibetként számon tartott hegyi városka határától rögtön átölel a Föld csakrája, hanem azért, mert egy teljesen magával ragadó és számunkra ismeretlen világba lépünk át. A szeméthalmokat fölváltják az erdők és a szűk utcákból összelegózott kis hegyi városkák, az elviselhetetlenül meleg és párás időt pedig a Mátra szeptember végi időjárásához hasonló klíma enyhíti.
A legfontosabb azonban a nyugalom.
A közel 1 milliárd 350 millió ember egy százaléka biztos, hogy mindig a sarkadban van – ez persze Dharamszalában sincsen másképp, csak a mérték változik. A zebrához már nem félszázan lépünk egy tehéncsaláddal, hanem csak féltucatnyian egy magányos bikával.
McLeod Ganj
Amikor Kína úgy döntött, hogy Tibetet „felszabadítja” a buddhizmus alól, hogy kommunista tagállamként bekebelezhesse, pár év ellenállás után a tizennegyedik Dalai Láma közel százezer tibeti menekülttel 1959-ben átszökött Indiába. Kína nem sokkal ezután az írmagjáig is kiirtotta a buddhizmust Tibetben.
A kolostorokat lerombolták, nem törődve azzal, hogy több ezer éves műemlékekről van szó. Olyanokról, amelyek könyvtárai felbecsülhetetlen kincseket őriztek a világ elfeledett történelméről. A kínai mészárlást a világ tétlenül nézte, India azonban segített, amennyire csak tudott. Nemcsak befogadta a tibetieket, de adott nekik egy dombot Dharamsalá mellett, a Himalája másik oldalán, ez ma a Mcleod Ganj, vagyis a McLeod-domb. Itt található a Dalai Láma rezidenciája, de az emigráns tibeti kormány és számos tibeti leszármazottja is.
Dalai Láma
Mindannyian nagy kíváncsisággal és még több elvárással ültünk le a mintegy ezer lelket számláló hallgatóság közé a Dalai Láma előadására Manaliban. Lelkesedésünknek az sem szabott határt, hogy már hajnal óta bibliai méreteket öltő esőzés tombolt, egy napja folyamatosan. A hosszas sorban állást követően végre elfoglalhattuk cseppet sem előkelő helyünket a vallási turistáknak elkülönített sátorkupolák menedékében. Hol szemből vert be a víz, hol pedig a lyukacsos sátorponyvákról csöpögött a fejünkre. A hideg időjárás és a tolakodó nyugat-európai buddhisták sem könnyítették meg azt az örökkévalóságnak tűnő várakozást, amíg Őszentsége, a Dalai Láma megérkezett.
Másfél óra várakozás után véget értek a mantrák és kántálások. Megérkezett a pulpitusra a Dalai Láma. Az áhítat, ami az egész tömegen egy emberként lett úrrá, ránk is hatással volt. Elvégre
Már csak az esőzuhogás hangja és a békebeli hangszórók őrjítő gerjedése maradt, aztán kezdetét vette a tanítás.
A híd túl messze van
Messze bizony, és még az időjárás sem segített. Folyamatosan kanyargó hegyi utakon róttuk a kilométereket. Vagyis csak szerettük volna. Az esőnek köszönhetően földcsuszamlások torlaszolták el percenként a néhol éppen csak egy autónyi széles szerpentint. Jobbról fenyegetően tornyosuló, rogyadozó sziklafalak kísértek minket. Balról a lélegzetelállítóan gyönyörű, zöldellő hegyi látkép és a több száz méteres szakadék. A háttérzenét a kasznin kopogó, szűnni nem akaró esőzés szolgáltatta.
A feszültség csak fokozódott, amikor időről időre feltorlódott kocsisorokba ütköztünk, amiket a Manaliba visszamenekülő motorok és tehenek szőttek át. A környéken fokozott katonai jelenlét se segített a helyzetünkön. A szűk hegyi utakon folyamatosan szemből érkező csapatszállítók követelték ugyanis maguknak az utat. Amikor végre ellavíroztunk egymás mellett, pár kilométer után az út közepén éktelenkedő ember nagyságú sziklába, vagy jóformán ugratónak is megfelelő földcsuszamlásba botlottunk. Egyik akadályt vettük a másik után, amikor következett az igazi fekete leves.
Se előre, se hátra
Végre túljutottunk a Rohtang-hágón és végre egy egyenes szakaszhoz értünk, ami már a közelben lévő hegyi falucskát engedte sejtetni. Örültünk is volna, ha nem egy újabb teherautókból feltorlódott, távolba vesző kocsisor állt volna a falu és közöttünk. Sebaj. Ez már a sokadik, majd csak tovább jutunk idővel. Idővel, nagyon sok idővel. Teltek, múltak az órák, de semmi. Már éppen kezdtük fontolgatni, hogy visszafordulunk és Manaliban várjuk ki az esőzés végét.
„Tehát nincs visszaút.” Előttünk pedig azért kígyóznak az autók, mert egy híd pillére beszakadt Khokharnál.
Az órák hosszat tartó rostokolás közben szép lassan ránk is esteledett. Már elkönyveltük, hogy a fagypontot megközelítő hőmérsékletben, zuhogó esőben, egy ismeretlen, sötét hegyi úton töltjük az éjszakát. Aztán jött egy kis jó hír, vezetőnk talált szállást éjszakára, és mindössze csak pár kilométert kell gyalogolnunk, hogy az omladozó híd túloldalán lévő kis faluban megpihenhessünk. Mit nekünk eső, mit nekünk hideg? Egy darabig dörömbölnünk kellett, mire egy kedves, idős tibeti házaspár kinyitotta az ajtót a fogadónak nevezett házban. Kedélyesen beinvitálták Mártit, mikor látták, hogy kísérőinkkel együtt nyolcan vagyunk. Rémülten néztek, hogy mit kezdenek majd ennyi magyarral, de a minden luxust nélkülöző kis konyhába máris elkezdtek melegíteni nekünk egy kis lencsét.
Úgy tűnt, nekik nem okozott meglepetést az ítéletidő, bár hozzátették, hogy még errefelé is ritka, hogy augusztusban havazzon. Mint később megtudtuk, errefelé „gyakran” megesik, hogy a külvilágtól teljesen elzárva, elektromosság és összeköttetés nélkül maradnak napokig, sőt leginkább hónapokig.
Akkor még úgy tűnt, hogy a beomlott híd, ami elvágta az előre vezető utat, nem lesz alkalmas a közlekedésre az elkövetkező napokban. Lehetőségek hiányában megpróbáltunk inkább a pihenésre összpontosítani. Tehetetlenek voltunk, minden a másnapi időjáráson múlt. Ha az eső eláll, akkor elkezdik rendbe tenni az utakat, ha nem,
3500 méter magasan a Himalájában áram, étel és benzin nélkül.
Csapda
Reggelre az eső ugyan nem állt el, de alábbhagyott. Ha valahogy sikerül is átverekedni magunkat az omladozó hídon, pár kilométerre egy újabb földcsuszamlás állja el az utat. Mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy jutott szállás és étel. Nem úgy, mint az autóban éjszakázó százaknak.
Alig értünk ki a faluból, de máris láttuk, hogy az ítéletidő még azt az utat is elvágta a külvilágtól, ahová este relatíve könnyen eljutottunk. Néhol csak kövek estek az útra, de több helyen a földet is kimosta az út alól az eső. A helyiek köveket dobáltak a megcsúszott pillér és az üresen tátongó lyuk közé, miközben a víz úgy zúgott le az egyre szűkülő résen, mint egy gyorsvonat. Nem adtunk rá túl sok esélyt, hogy elbírja a forgalmat a híd, ám szerencsére tévedtünk. Úgy remegett ugyan, mint a zselé a Jurassic Parkban, de a híd azóta se szakadt le. Szerencsére, mi is átértünk.
Sárlavina
Mire visszaszaladtunk a jó hírrel, már a fél falu kapálta a törmelékeket az útról, így volt némi remény, hogy a táskáinkat nem a hátunkon kell a szemerkélő esőben két kilométeren át cipelni. A tibeti bácsink fel is ajánlotta a segítségét nagylelkűen, hogy folytatni tudjuk az utunkat Leh felé – oda, ahova annak idején Kőrösi Csoma Sándor is tartott, mikor találkozott William Moorcrofttal. Annak a találkozásnak akkor az lett a vége, hogy Kőrösi a világon elsőként Zangla falucskában el kezdte megalkotni a tibeti-angol szótárat.
Már majdnem öt perce úton voltunk, amikor az autónk úgy csúszott ki a szűk úton, mintha driftelni vágyna. Pedig csak a sárban merültek el a gumik. Aztán egy kanyarral odébb nem láttuk magát a kanyart, mert
Úgy zúgott lefelé, hogy a két oldalán csak pislogtak a katonák és a kamionosok is. Ennek ellenére a sofőrünk kérdés nélkül rongyolt bele a vízbe. Alig 4 métert haladtunk. Fennakadtunk az első nagyobb kövön. Se előre, se hátra. Ez nem lesz jó! Ez nagyon nem lesz jó. Jobb híján kiugrottunk mezítláb a két fokos vízbe, hogy megtoljuk az autót, de semmi. Még csak meg se moccant az autó. Egy jókora kövön akadt fent, ordította egyikünk. Amikor végre sikerült átevickélnünk a tomboló patakon, a szakadék szélén gondoltuk, végre minden rendben lesz.
Kitaláljátok, hogy nem, ugye?
Odaszaladt hozzánk egy rendőr, hogy miért vagyunk itt. Mert egy katona megadta az engedélyt egy faluval lejjebb, azért. Ja, az más. De erre akkor se mehettek, mert 3 kilométerrel lejjebb egy sárlavina vitte el az utat. Ekkor mind rágyújtottunk. Nagyot sóhajtottunk és fölnéztünk a folyamatosan szakadó esőbe.
„Ezt tényleg nem hisszük el…”
Másnap? Semmi extra: az eső esik, az utak zárva, a lábujjaink halványlilák. Nincs a völgyben semmi változás. A hónap dolgozói azóta is a markoló mellett cigiznek, a katonák pedig már név szerint köszönnek, mikor elmegyünk a környék egyetlen „éttermébe”, ahol finomat és meleget lehet enni. Ekkor a vezetőnk egyszer csak betoppan a hét hírével: vissza lehet menni Manaliba, megnyitották az utat a hegyen át. Éljen! Akkor menjünk, de gyorsan. Miután visszatértünk Manaliba, nem nagyon volt időnk győzelmi tort ülni abban a penészes pincében, mert másnap megint hajnalban kellett kelnünk – bár a hajnali kettő talán még nem is számít hajnalnak. Minden követ megmozgattunk, hogy eljuthassunk Manaliból a 478 km-re fekvő Lehbe, hogy aztán végre Kőrösi Csoma Sándor kolostorában meglátogathassuk a Csoma’s Room magyar alapítvány önkénteseit.
„Ha Indiába születsz, tudnod kell, az mivel jár. Ha nem tudod, dühös leszel. Én nem vagyok dühös ezért sosem.”
Magyarországon szabályos lincshangulat alakult volna ki 1 óra várakozás után. Halkan jegyezzük meg, jogosan, hiszen a rendőrség nem kevés pénzt kaszált az engedélyek kiadásával, amelyek ellenére lezárták az utat. 11 óra körül a motoros turistáknál fogyott el először a türelem. Igyekeztünk felbujtani mindenkit, akit csak lehetett, de az az igazság, hogy
pár centi távolságból. Meg is lett az eredménye: 12-kor a rendőreink eltolták az úttorlaszt.
Már majdnem 1 kilométert haladtunk előre, amikor elértük a következő rendőrségi checkpointot. Ekkor már az ideg-összeroppanás csikizte tarkónkat, pedig még fogalmunk sem volt arról, hogy ez az érzelmi játék 6 órán keresztül folytatódik. Beletekerve a várakozás családiasra sikerült óráiba, csak a lényeget soroljuk fel. Az előttünk és mögöttünk állókkal címet cseréltünk, miközben egy-egy dinamit robbanása tette izgalmassá az araszolást.
– Az tök jó, hogy van dinamitotok, tényleg! Tök jó! De akkor mi az ***-t csináltatok itt az elmúlt 3 napban?
– Felvittük a hegyre a dinamitot.
– És az a 100 ezer ember, aki a hegy két oldalán rekedt, azokkal nem is foglalkoztok?
– Nézd, ez India. Ha nem tetszik minek jöttél ide?
Indiában, ha három nap felvinni 2 kiló dinamitot egy hegyre, akkor az három nap.
Nekünk az elmúlt pár napban történtek azt sugallták, hogy lehet, mégsem jó ötlet elmenni Zanglába. Beszakadt egy híd előttünk, miközben a környék elmúlt éveinek legnagyobb monszunja tombolt, két hegyomlás vitte el az utat, a végén pedig egy sárlavina, majd ez a nap. Harmadik és utolsó nekifutásunk hajnali kettőtől sötétedésig tartott, amikor még mindig csak 417 km-re voltunk Lehtől és 22-re attól, ahová legalább a múltkor eljutottunk (Kokhsar). Ha nem akartunk a sziklaperemen kígyózó autósorban éjszakázni,
Érthető okokból nagyon csalódott volt a csapat. Kőrösi zanglai kolostorát nem tudjuk meglátogatni és így a Csoma’s Room önkénteseivel sem tudunk találkozni. Pedig rengeteget terveztük, szerveztük a túrát az elmúlt évben. Ráadásul az a tény sem volt túl nyugtató, hogy amíg mi Kasmírba, úgy ők Kasmírból nem tudnak eljutni.
Tehát az igazi csapdában a magyar önkéntesek találták magukat, mi legalább visszafordulhattunk. Az önkéntesek számára nem maradt más opció, mint Lehből Új-Delhibe repülni. Mostanra már mindenki meg tudta oldani a hazaútját és biztonságban is van.
Jóga
Ez a pár nap mindannyiunkat megviselt. Testileg és lelkileg is kimerültünk. Márti ezért nagyon szerette volna, ha foglalkozunk kicsit magunkkal is, és nem csak a sebeinket nyalogatjuk. Így történt, hogy rávette Danit: jógázzanak a szabadban egy kicsit. Dani hajlékonysága, mint egy zsák krumplié, de ennek ellenére egészen zökkenőmentesen sikerült eljutni a Himalája lankáihoz egy profi oktatóval, aki rögtönzött bevezetés után nem mindennapi órát csalt a csapat lelkébe.
Szerencsénkre az eső sem esett, így a tantrikus mozdulatok a nem mindennapi tájon tényleg azt a hatást érték el, amit Márti megálmodott. Lehet, hogy Dani első, de biztosan nem utolsó óráján próbálgatta a fejenállást.
Ooh India
Ahogy szürkült ki a táj és hagytuk el az érintetlen természetet, úgy változott meg minden. Olyan volt, mintha az elmúlt két hét legszebb álma hirtelen torz lidércnyomásba csapna át. Közeledtünk ismét a város felé. A rövidke, ám annál hangosabb dudaszók már a hegyi úton visszhangoztak. Egy teherautó bűzös szmoghintója száguldott át rajtunk, s a levegő mintha soha többet nem akart volna kitisztulni. Hazafelé kanyarogva egy-egy tehén vagy kóbor állat szabotálta az utunkat, de ebben itt nincsen semmi meglepő. Mindenesetre vettük a jelet, még igenis itt vagyunk, nem dőlhetünk hátra.
Hazatérésünk előtt még volt szerencsénk összefutni Amarral, az Új-Delhiben élő idegenvezetővel, aki elkápráztatott minket magyar nyelvtudásával. Sok mindent megtudtunk tőle, többek között a magyar nép eredetéről szóló alternatív változatot, amit majd az ő előadásában halhattok soron következő utolsó epizódunkban.
Ha van kedvetek, játsszatok velünk egy igazán szuper nyereményjáték keretei között. Részletek a Facebook-oldalunkon. Tartsatok velünk szombaton is a TV2-n, ez alkalommal 12:05-kor. Ha pedig lemaradnátok, nem kell pánikolni, mert Youtube-csatornánkon visszanézhetitek a részeket. Egészen február 22-ig nyomon követhetitek kalandjainkat – nyolc héten keresztül – Stein Aurél, Vámbéry Ármin és Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain. Tartsatok velünk ezen a 14 ezer kilométeres úton, és fedezzük fel együtt Belső-Ázsiát! További kalandokért pedig olvassátok el a korábbi útinaplókat és látogassatok el Facebook-vagy Instagram-oldalunkra.
Ez lesz a 3. évadunk utolsó része. Köszönjük, hogy 2019 júniusától 2020 februárjáig velünk voltatok és követtetek minket!
Megjelenés: Mandiner
Published by