„
– Ti kommunisták vagytok?
– Nem!
– Tényleg nem?
– Tényleg nem.
– Jó, akkor jöhettek.”
Így indult szürreális találkozásunk Gutay László fizikus professzorral a Lafayette nyugati felén városként elterülő Purdue Egyetem előtt. László egy egészen elképesztő, filmbe illő karakter, olyan, akit jól megcsinált filmekben látunk csak viszont. Egyszerre forradalmár, nemzeti hős, úttörő fizikus, egyetemi tanár és ötgyerekes családapa – első, kínai feleségétől.
„Már nem is tudom mikor, de legalább 30 éve elvittem a gyerekeket egyszer Erdélybe. Egy faluban megszólított minket egy idősebb férfi és megkérdezte, hogyhogy beszélnek a gyerekek magyarul. Mondtam, hogy ’56-ban ott voltam a dolgok sűrűjében, és aztán menekülnöm kellett, de a magyarságomat sosem adtam fel.” Ekkor feltűrte az ingjét, és a vállán megmutatta a Székely Hadosztály tetoválását.
László tagja volt a többeknek Nobel-díjjal járó genfi részecskegyorsítót megalkotó csapatnak. Ugyan hiányolja az erőforrásokat, amit a fejlesztés végéből kispóroltak, ám mindenképpen az emberiség egyik nagy vívmányának tartja a több mint 2000 fizikus bevonásával készült mesterművet. Beszélni azonban sokkal inkább Magyarországról szeret.
„… belecsöppentem, épp ahogy mindenki más. Senki sem tudta, hogy mi fog történni. Hajtott minket a szívünk, de féltünk. A fordulópont, legalábbis nekem, a Petőfi-szobor volt. Amíg Sinkovits nem szavalta el a Nemzeti Dalt, alig volt bátorság! Aztán már együtt harsogtuk a refrént: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Ami meg utána következett, az a színtiszta történelem, elmeséljem?”
Elmesélte. A Kossuth tértől a Magyar Rádió épületéig, Mindszenty József hercegprímás kérésétől a disszidálásig. ’73-ig haza se utazhatott, ezalatt az idő alatt azonban nem tétlenkedett. A Budapesti Műszaki Egyetemen megkezdett tanulmányait végül az Oxfordi Egyetem fizika karán fejezte be, de dolgozni az USA-ban, Floridában kezdett el, és már 1965-ben elkerült jelenlegi állomásáig, az indianai Purdue egyetem fizikai tanszékére.
Zárta gondolatait László. A világot szemlélve úgy látja, hogy a kelet már lehagyta a nyugatot, mind technológia, mind tudományok, mind pedig a társadalomszervezés terén. Ugyan ennek még nem biztos, hogy látjuk a jeleit, ám kishazánk szerinte jobban teszi, ha a jól bevált lavírozást, a Kállai kettőst választja stratégiájának.
„Indianapolis? Menjetek nyugodtan, de sok jóra ne számítsatok, nem egy Szeged, vagy Pécs.”
László nem túlzott. Sablonos magasépítészet a gyorséttermi kultúra felvonultatásával, közepén egy mutatós parkkal, ahonnan szép rálátás nyílik egy-egy régebbi épületre, amit még nem bontottak le. Itt találkoztunk Szidóniával, lányával, Nikivel és férjével, Diegóval, aki nem is oly rég még Mike Pence tanácsadója volt.
„…Black Lives Matter? Nem is értem, All Lives Matter! Ellenkező esetben olyan, mintha bizonyos emberek fontosabbak lennének más embereknél az pedig rasszizmus volna, nemde?”
Gondolkodik hangosan Diego, aki épp – republikánus színekben – kampányol Indiana állam következő államtitkárának (Indiana Secretary of State). Teszi mindezt a stáb egyik kedvenc pólójában, amit az öt év alatt eddig láttunk. Szidónia pedig nyilván teli szájjal, büszkén mosolyogva néz férjére, hiszen nem csak viseli a pólót, de ha kell Székelyföldön is kiállja a családi próbákat.
„… meglepődtem, hogy milyen jól kijöttek az unokatestvéremmel, pedig végig kóstoltak pár deci udvarhelyi pálinkát. Mindezt közös nyelvtudás nélkül.”
Nyilván szívesen elmesélnénk minden élményünket a Morales családdal, de akkor mit néznétek majd meg 2023 januárjában a TV2-n? Ehelyett mutatunk pár képet életünk legszürreálisabb sportélményéről, a majális és egy gazdag gyerek szülinapja közt félúton található amerikai fociról, pontosabban arról, ami azt körülveszi. Rágcsáló hangok, péntek esti hangos sztorizások, nők sminkelése, alig 1%-os light sörök, soha véget nem érő tapsviharok… ez volt számunkra az Indianapolis Colts vs. Seattle Seahawks meccs. Maradjunk annyiban, hogy Európában nem így ismerik a szurkolói légkört.
St. Louis
Talán mert a város neve francia eredetű, talán mert 1904-ben itt rendezték a modern idők 3. olimpiáját, ahol Halmay Zoltánnak köszönhetően aranyérmesünk is volt, másra számítottunk. Egy patinás, építészetileg – legalább a többi amerikai város közül – kiemelkedő St. Louis élményt vártunk, de sajnos csalódnunk kellett.
– A gettót filmezitek?
– Dehogy! Ez itt a Kossuth Lajos sugárút. Nem?
– Az meg ki volt? Az a Kossuth?
Kérdezi egy szimpatikus fellépésű srác operatőrünket, miközben ő az autójában ülve jobb kezében egy pisztolyt tart. Miki sztoikus nyugalommal elmeséli Kossuth Lajos történetét, mire a srác megnyugszik.
– … Itt nőttem fel, de sose tudtam ki ez a Kossuth, kösz a mesét!
– Egyébként ez rossz környéknek számít?
– Hát, itt ülök fényes nappal fegyverrel a kezemben, szerinted? És amúgy igen, ez Missouri talán legrosszabb környéke, menjetek innen, amint tudtok!
Nos, ezután találkozni St. Louis magyarjaival csodálatos élmény volt. Vendégszeretet, magyar szóviccek, zsörtölődések… higgyétek el, nagyon tud hiányozni hosszú idő elteltével. Különösen, hogy Klára néni még saját gyártású túró rudi gyártásába is kezdett, a Moodicc-ba, amit természetesen megkóstolhattunk.
– Atyaég, ez nagyon finom. Házilag készítik?
– Igen, minden darabkáját.
– A túrótól a csomagolásig?
– Mindent, mindent. Most akarjuk piacra dobni.
Reszkess Pöttyös, hogy eddig nem hódítottátok meg az USA-t. Búcsúzóul Klára néni még elmesélte nekünk, hogy St. Louis történelmi részén azért húzódik keresztül-kasul nagyjából hét autópálya, hogy javítsák a közlekedést, nem törődve az épületekkel. Így a „magyar” templom utolsó mohikánként őrzi a város régi magjának emlékét néhány elhagyatott szellemház társaságában. Festői pusztulás a Mississippi partján.
Back Down South.
Azt gondoltuk, hogy úgysem találunk semmi kézzelfoghatót az 1932-ben már elnéptelenedett Budapestről, és így is lett. A Missouri déli részén – a Mark Twain erdőn is túl – a valaha Obernay Gábor által életre hívott kis falucskából mára semmi sem maradt. Teljesen benőtte az erdő. Sebaj, bánatunkat Arkansasba fojtottuk. Végre láthattunk valamit Amerika híres természeti csodáiból. Végre újra láthattunk hegyeket. Bár az Ozark-hegység inkább hasonlít a Bükkre, mint például a Sziklás-hegységre.
Érezni, hogy minél délebben járunk, annál inkább változik a vidék. A hamburgerek mellé egyre többször ajánlgatják a híres déli konyhát, ami főképp smokerben elkészített húskülönlegességeket jelent. Sőt, az Arkansas folyón nyugat felé ereszkedve már Amerika „first nation”-jének egy-egy tagjával, vagyis indiánokkal is találkozhatunk.
Oklahoma.
Az Egyesült Államok Hortobágya. Az eleinte dimbes-dombos erdős táj sík, szikár pusztává szelídül. Épp miközben átszeljük Brad Pitt szülővároskáját, meglátjuk az első indián kaszinókat, majd Oklahoma Cityt, ami minden bizonnyal a világ legunalmasabb városa. Micsoda szerencse, hogy nem az épített környezetért utaztunk ennyit.
„Egyetlen szerződést sem tartottak be az amerikaiak, mindegyiket megszegték. Mindegyiket! Ezt persze ők nem így tanítják az iskolában.”
Mondja Margareth Behan, a Red Spider Woman. Margareth a Cheyenne & Arapaho indián törzsszövetség gyermeke, egyik vezetője, egyben egyike az úgynevezett „13 bennszülött nagymamának”. Margarethet hallgatva hamar rá kellett ébrednünk, hogy mennyi mindent nem tudunk a világról, mennyire nem ismerjük a történelmet.
„Minket ide kényszerítettek, miután elvették a földjeinket Montanában. Gyakorlatilag magát Oklahoma államot ezért hozták létre… ide üldöztek minket az egész USA-ból… Aztán hiába ígérték meg, hogy itt már békén hagynak, mégis jöttek a fehérek és azt is elvették, amit a korábbi földjeinkért kaptunk.”
Erősen gondolkodunk, hogy a teljes interjút, amit a Red Spider Woman adott nekünk, föltesszük majd vágatlanul. Mit gondoltok, megnéznétek? Írjátok meg nekünk kommentben.
E heti kedvcsináló dalunk egy klasszikus country sláger, egyenesen Indianából. Figyelem, akarva-akaratlanul beindítja majd a táncos lábakat! 😉
Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is!
Puszi & Pacsi
Published by