Már San Joséban sopánkodtak: „most nem annyira biztonságos arrafelé menni” Ám mi erősködtünk, hogy Venezuela után ez nekünk meg se kottyan. A tamáskodók ilyenkor persze rendre ránk is hagyták minden tudományunkat. Bár azért volt, aki hozzátette:
„Nicaraguában az elnök felesége az alelnök. Csak úgy mondom, mert idáig még Venezuela sem jutott el.”
Na jó. Egy pont a Griffendélnek. Hajnalban, egész pontosan éjfél után percekkel üvölt az ébresztőnk. Kávé. Csomagolás. Taxi. És már megyünk is ki a reptérre, hogy a Somozák, Sandinisták és Kontrák országában megénekeljük azt a kevés magyar hagyatékot, ami van. Márpedig van.
Itt még minden rendben, úgy tűnik.
Haraszthy Ágoston, majd fia, Géza ugyanis már a 19. században letette a névjegyünket. Bár Ágoston emlékezete főképp az USA nyugati felén él élénkebben – pl. ő volt San Diego első sheriffje – Géza fia igazi nicaraguai nemzeti hőssé lépett elő. Miután unionistaként részt vett az amerikai polgárháborúban, a nicaraguai polgárháborúban a lovasság főparancsnokaként ezredesi rangban ment vissza a családi birtokra „pihenni”.
Corinto.
Nicaragua legfőbb kikötője mellett vett tekintélyes cukornádültetvényeket még Haraszthy Ágoston, hogy rumgyártásba fogjon, ám tisztázatlan körülmények közt eltűnt – valószínűleg egy krokodil ragadta el. Mindenesetre Géza folytatta Édesapja munkásságát.
Ilyen előzmények után azt gondolnánk, hogy Nicaragua a szívébe zárta a magyarokat, ám a történelem kegyetlen forgatókönyvíró. Az USA úgy keverte a híres Monroe-doktrína után a paklit – miszerint „Amerika az amerikaiaké” –, hogy hol báb kormányát ültette Managua „trónjára”, hol épp az ellene föllázadók csücsültek ott. Magyarán szélsőséges diktatúrák követték egymást, csak épp más barátjaként.
Lépésről lépésre, de hova…?
Hadat üzentek Budapestnek.
Bizony a második világháborúba ugyan egy katonát sem küldtek, ám az USA farvizén az összes – évtizedek óta Nicaraguában élő, vagy ott születő – német vagyonát elkobozták, vagy táborokba zárták. Később pedig Romániától, Olaszországon át Magyarországig mindenkinek hadat üzentek.
Talán ezért is szúrta ki a nicaraguai belügy ötünket az utasok listáján – feltűnőek ezek a magyar nevek. Hiába nem kell magyar állampolgárnak vízum és hiába küldtük meg negatív PCR tesztjeinket, illetve a papírjainkat időben, nem engedtek be. „Miért?” Kérdeztük álmosan, de idegesen a szerencsétlen légitársaság képviselőjét. Jó magyar szokás szerint épp azon töltöttük ki a fáradt dühös gőzünket, aki segíteni próbált volna.
A semmi közepén.
„Gyertek vissza délután, hátha addigra kaptok engedélyt.”
Hát jó. Kávé. Taxi. Szállás. Alvás. Közben már a magyar külügynek is írtunk Mexikóban, hogy segítsenek, mert elakadtunk a latin logikában. Pár órával később jött a válasz, hogy engedély megadva, mehetünk is vissza a reptérre: juhuu. Végülis az nem egy utolsó szempont, hogy megmentsünk pár hónapnyi értékes munkát. Nemde?
Dani idegből eszik.
Becsekkoltunk. Csomagok lemérlegelve. Már megkezdődik a beszállás. Sorban állunk. Egyikünk már sétál is be a gépbe, amikor megint jön egy rémült szemű légi utaskísérő: „10 perce jött a válasz Managuából. Valamiért visszavonták az engedélyt.”
Nicaragua vs HVK*: 2-1.
Ádi nem hiszi el.
Ilyenkor nincsen mit tenni. Ennyi idő alatt egy fél-diktatúrában magát az elnököt kéne fölhívni, hogy engedjen be minket veszélyes vadorzókat. Így nem maradt más lehetőségünk, mint beletörődni a helyzetbe. Volt, akinek kevesebb, és volt, akinek több ideig tartott a fiaskó feldolgozása, hiszen még Türkmenisztán, India, vagy épp Kína is beengedett minket egy-két testüreg motozás árán, ám Nicaragua nem. Talán Managua fél. Sajnáljuk, talán majd legközelebb.
Miki sem hiszi el.
*a Hungarikumokkal a világ körül rövidítése, amit a forgató stábunkkal szoktunk használni
Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.
Puszi & Pacsi
E heti zenénk a lenyűgöző… szóval hát, Nicaraguából származik, vagyis… na, leginkább ezzel tudnánk kifejezni érzelmeinket a Nicaraguai utunkkal kapcsolatban.
Published by