Olaj, földgáz, arany, gyémánt, banán, a legszebb karibi tengerpartok és még sorolhatnánk, mi minden van ebben az ékszerben, amit Venezuelának hívnak. Ma mégis öt órás sor áll a benzinkutakon, a hivatalos minimálbér pedig három dollár körül mozog. Azt meg hogyan? Merül föl jogosan a kérdés bennünk.
Venezuela „bezzeg országból” a pokolba ugrott
Spanyolok, németek, olaszok, portugálok, meg persze magyarok tízezrei mentek a világháború után új otthonra lelni a „kis-Velencébe”. Lehetőséget láttak benne és épült is szépen, sőt a 70-es évekre az egyik „legjobb hely volt a világon” mondja Jeszenszky Judit.
Judit egyike a sok-sok ezer menekültnek, akik nem várták meg a szovjet csapatokat ’44-45-ben és inkább elmenekültek nyugatra. Persze a volt külügyminiszterünk féltestvére mindezt gyermekként tette a szüleivel, nem csak úgy kalandvágyból, mint manapság egy Erasmusos félévben tennénk. Új életet és új hazát kellett találniuk maguknak, hiszen az új kommunista Magyarországba nem mehettek vissza. Venezuela pedig tárt karokkal várta őket.
Kommunizmusból a latin szocializmusba.
A magyar közösség olyannyira összeszedte magát, hogy előbb külön klubhelyiséget bérelt magának, majd épített egy sajátot. Nem is akármilyent, Latin-Amerika legnagyobb „magyar házát” a Casa Húngara-t. Pedig Brazíliában és Argentínában is jóval több magyar élt. Sőt az épületet évtizedeken át megtöltötték élettel, 18 egyesület (cserkészek, néptáncosok, veterán katonák, nőegylet, katolikus, protestáns felekezetek, óvoda, stb.) tartotta a lángot a Föld túloldalán. Sikerrel.
Mindeközben az ’56-osokat is befogadták. „Látták bennünk a veszélyt, hogy esetleg kommunisták lettünk mi is, de hamar rájöttek, hogy ez badarság. Munkát adtak, lehetőséget.” Emlékszik vissza Korsós Olga.
A magyarok beilleszkedésének még ma is látható lenyomatait találjuk Maracaibótól Caracason át, egészen be a világ legkevésbé fölfedezett dzsungeléig, a Canaima Nemzeti Parkig. Plaza Hungría, Danubio cukrászda, a Rafael Urdaneta tábornok híd, a caracasi Bolivári Egyetem fizika tanszékének alapítása, és még hosszasan sorolhatnánk.
Hol romlott el?
Több milliomost és feltalálót is adtak a magyarok Venezuelának, sőt a híres-hírhedt OJ. Simpson sztorit is egy „venéz” magyar, a néhai nagy tiszteletnek örvendő Fenjves János fia, Pablo Fenjves írta meg, igaz már az USA-ból. Aztán, ahogy lenni szokott minden tündérmesében, itt is elromlott valami.
A hetvenes és a nyolcvanas évek elején, a „petrodollár éveiben” a nagyarányú közkiadások, a kormány és a magánszektor külső és belső eladósodása, valamint az olajárak ’80-as években bekövetkezett csökkenése válságba sodorta Venezuela gazdaságát. A belpolitikai stabilitás megbomlott, puccsok puccsokat követtek, mígnem ’98-ban jött Hugo Chávez. ’13-tól pedig egykori külügyminisztere, Nicolás Maduro irányítja Venezuelát.
„Lehet, hogy jót akart, de elbaszott mindent. Jól kinyírta, kinyírták az országot.”
Akik tehették „visszamenekültek” nagyszüleik, szüleik országába. A jegyrendszer, a polgárháború, a fosztogatás és egyszóval a venéz kommunizmus mindennapjai elől. A ’70-es ’80-as évekre felépített házak ma a tizedüket se érik, a bolivár (a venéz pénz) a ’46-os magyar hiperinflációt is meghaladta – 2021. júniusban egy dollár, több mint egy milliárd bolivárt ér. Az elmúlt húsz évben hétmillió ember hagyta el Venezuelát, ebből csak hárommillió az elmúlt években.
„’15 körül több száz ember halt meg naponta. Itt minden magyarnak van egy olyan sztorija, amikor kirabolták, megverték, vagy valakijét megölték.” Nem csoda hát, ha ezeket a mondatokat anonim szeretnék idézni a Venezuelában még kitartók.
Vannak, akik maradtak
Lehetséges, hogy elfogott volna némi félelem, gyomorgörcs minket a világ legrosszabbnak tartott légitársaságai közt is szamárpadba ültetett Laser Airlines roskadozó ülései közt, ám nem így történt. Mellesleg Venezuela légitársaságára nem is nagyon lehet jegyet foglalni, az összes nagyobb gyűjtőoldal tiltja őket. Sőt még Panamában is megveregették a hátunkat, mondván: „Az igen! Bátrak vagytok.”
Az is könnyedén előfordulhatott volna, hogy a számtalan rémtörténet után mégsem merünk kockáztatni a világ top 3-as legveszélyesebb országában. Ám nem lett volna korrekt, hiszen a mi műsorunk a kultúránk megmentéséről szól, amíg van mit, és amíg van akinek – hiszen csak Caracas és környékén még legalább 300 magyar él. Nem utolsósorban pedig innen üzenjük Bucsi-Szabó Edit nagykövet asszonynak: Köszönjük, hogy annak idején bátorságot öntött belénk!
Nem sok magyar stáb ruccan ki a Casa Húngara-ba forgatni, de milyen jó döntés is volt, te jó ég! Amint megláttuk Korsós-Kurucz Gábort, vagy akár Nyisztor Ilonát, Korsós Oliviát, és a többieket, ahogy ápolják azt a pár négyzetméter Magyarországot a vágódrótok mögé bújt Venezuela közepén, rögtön megértettük mit is jelent kicsiny stábunk léte. Megmenthetünk valamit abból a közel 70 évből, amit magyarok ezrei száműzetésükben átmentettek ide, megépítettek itt. Kulturális hozzáadott értékük világunkban az erősen veszélyeztetett kategóriába esik, olyanok ők, akikre vigyáznunk kell, akiktől tanulnunk kell.
„Ha nem lesz jobb a helyzet, könnyen lehet Ti voltatok az utolsó stáb, akik magyarokkal forgattak itt.”
Gábor kitölt egy pohár Unicumot, háttérben ’80-as évekbeli zene szól, szerteszéjjel pedig javításra váró szörfdeszkák. Kapunk egy kis venéz sört is az Unicum mellé, a pulttól jobbra pedig Nagy-Magyarország alakú óra mutatja a pontos időt. Pult? Mert, hogy a Casa Húngarában a könyvtár és konyha mellett kocsma is van, de azért nézzétek majd meg januárban az 5. évad első részét, nem akarunk mindent spoilerezni. Aztán észrevesszük Pirella Zoltán alkotását, a mennyezetet, amitől még akkor is leesik az állunk, ha mezítlábas hippi háttértáncosok vagyunk.
A Casa Húngara jó értelemben vett anakronisztikus hangulatára, amelyet hetvenes évekbeli stílusa határoz meg, épp a Horthy-korszakot idéző „Hiszek egy” légköre teszi fel a pontot a 64 vármegyével. Lefeküdtünk a padlóra és csak néztük hosszú percekig. Fel kellett dolgoznunk ezt az egészet. Épp itt Venezuelában, időutazunk.
„…Vannak ott is magyarok. Igazából itt mindenhol van, vagy volt. Egyszer Brazíliába menet megálltunk a dzsungel közepén a kollégákkal enni valamit. Aztán az egyik hölgy megkérdezte, hogy magyarul beszélünk? Csak, mert ez úgy hangzik, mint a férje nyelve.”
Mondta Márton Attila, aki keresztül-kasul bejárta már Venezuelát, de Magyarországot is. Sőt, még édesapja szülőföldjére is ellátogatott Székelyföldre. Ám mégis úgy érzi, ha Budapesten él venéznek érzi magát, Caracasban pedig magyarnak. „Egész ’90-ig úgy neveltek minket, hogy ha véget ér a kommunizmus, majd hazamegyünk. Aztán mégis maradtunk, de valahol mennénk is. Nem egyszerű helyzet.”
Hova el nem juthatunk egy csónakkal!
Évekkel ezelőtt egy pesti borozás közben mesélte el Balázs ismerősünk, hogy ő bizony még az Orinoco dzsungelében is tud magyarokat, a világ legmagasabb vízesésétől nem messze. Na persze! Az kizárt… aztán mutatott képeket, ahogy a csirkepaprikásra emlékeztető ételt eszik Fenjves Jánossal, évtizedekkel ezelőtt.
Nyomoztunk, olvastunk, kérdezősködtünk, de nem találtunk semmit egy bizonyos Simon Róbertről, aki ’57-ben érkezett Canaimába, hogy ötödmagával elkezdje kiépíteni az Angel-vízesés turizmusát. Hiába fedezte föl már ’33-ban Jimmie Angel a világ legmagasabb vízesését, még a legközelebbi pemón indián közösségek is csak 80 kilométerre éltek onnan. (Hogy miért? Annyira szegény tápanyagban a föld, hogy semmi sem terem meg.)
Ötödmagával?
Egy holland, bizonyos Jungel Rudy volt az első, aki megérkezett Canaimába ’52 körül. Őt követte két magyar, Bándl János és Simon Róbert, egy német, egy orosz, valamint egy lett – Alexandrs Laime kevésbé tartozott a turizmus angyalai közé, ám élete így is megér egy hivatkozásra kattintást (az úriember neve alatt).
Sajnos Simon Róbert korán, ’78-ban elhunyt ám gyerekei megőrizték emlékezetét és valamelyest továbbvitték apjuk hagyatékát. Éttermet nyitottak magyaros ételekkel, sőt egyik fia azóta egy hotelt nyitott, a másik pedig a kis falu, Canaima polgármestere lett.
Zenészek a dzsungelben
Búcsúesténken épp a helyi gyermekkórus adott rövidke ízelítőt milyen csodákkal is van tele a világunk. A pemón gyermeksereg angyali hangja Pat Methenyt is megihletné – hátha ír még egy számot csodálatos Secret Story albumára – hát még minket.
Vegyes érzésekkel jöttünk el az esőerdőből, hogy utunkat Caracasból folytassuk, de nem mondjuk meg merre.
Kitaláljátok?
Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.
Puszi, pacsi…
E heti zenénk egy nem akármilyen arany találat, szó szerint az! Szóljon most Arany Zoltán venezuelai ihletésű slágere!
Arany Zoltán – Folk music from Venezuela – El tigrito
Published by