ujgur magyar rokonság Archives - Hungarikumokkal a világ körül

Ha Kínára gondolunk, akkor a cuki, high-tech, panda-szerű emberek, a zsúfolt, de fejlődő Sanghaj, Peking és Hongkong jut eszünkbe; esetleg a szecsuáni konyhára vagy a nagy falra asszociálunk. Ha jobban belegondolunk, elég sok mindent magába foglal Kína. A világ egyik legszebb és legrégebbi országa; Konfuciusszal, a puskaporral, és persze a kommunizmussal együtt. Annyi mindent adott a világnak, hogy felsorolni se tudjuk,

de Kínának van egy nagyon sötét oldala is: olyan világ ez, amit tűzzel-vassal igyekeznek rejtegetni.

Ha Tibetet mondanánk, bizonyára többen tudnák miről is van szó, de van egy nép, ami a tibetinél is többet szenvedett és mégis a világ alig tud róluk valamit. Pedig egyetlen rokonuknak a magyarokat tartják. A hunok leszármazottjaként igazából csak minket – és esetleg a kazahokat, kirgizeket – szeretnek. Viharos történelmük azonban még mindig nem söpörte le őket a térképről. Muszlimként a kínai kommunizmusban, európai vonásokkal a kínai nép részeként úgy próbálnak fennmaradni és megőrizni kultúrájukat, hogy gyakorlatilag csak magukra számíthatnak. Ők az ujgurok.

„Annyira senki se lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.”

Műsorunk, a Hungarikumokkal a világ körül most először tévedt olyan vizekre, amelyen ennyire bizonytalanul érezte magát. Mi nem ítélkezünk és nem szakértünk, csak azt mondjuk el, amit látunk. Semmivel se többet. Pusztán azokat a magyar kulturális ereklyéket keressük, amiket a századok során a világban hátrahagytunk. Magunk se számítottunk arra, amit láttunk és éreztünk, pedig megjártuk Afrika legnagyobb nyomortelepét, a Kibérát, Afganisztánt, Kambodzsát és még sok-sok elgondolkodtató helyet, azonban Ujgurisztán, vagy ahogy a Kínaiak hívják: Xinjiang (magyarul Hszincsiang) mindent visz.

„Ha nem erre futna, a történelmi selyemút valószínűleg egy turistát sem engednének ide”, Nyugat-Kínába. Így is városonként ki vannak jelölve a hotelek, ahol a kínaiaktól eltérő turisták megszállhatnak; itt meg is figyelhetik őket. Ilyen körülmények között egy utcai pillanatképet se könnyű felvenni. Arról persze ne is álmodozzon senki, hogy forgatási engedélyt kap, hiszen Kína jelenleg „átneveli” az ujgurokat, hogy kínai identitást és nyelvismeretet sajátíthassak el. Ennek körülményeiről szerencsére a világsajtó is beszámol, így csak saját tapasztalataink egy szeletét mutatjuk be; a többit januárban láthatjátok a TV2-n.

Fél tucat interjúnkat mondták le, mert nem mertek kockáztatni; féltik a családjukat. Akik pedig a diktatúra árnyékában, egy tál leves mellett mégis beszélgetettek velünk pár mondatot, úgy remegtek, hogy elszégyelltük magunkat.

– Ha valaki Pekingnek nem szimpatikus, egyszerűen csak kitelepítik.

– Ismersz ilyet?

– Szinte csak ilyet ismerek.

– Kasgarban még többségben vannak az ujgurok, de a fővárosban Ürümcsiben már 30%-ban sem vagyunk.

– Ki tud segíteni nektek?

– Senki. Tudod, annyira senki se lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.

Amikor a III. évadot terveztük, Stein Aurél hagyatéka vezetett minket Kasgarba, a régi ujgur fővárosba. Rémálmunkba se gondoltuk, hogy az I. évadból megismert szuperbarátságos cuki, high-tech, panda-szerű emberek lakta Kína ilyen mordori is tud lenni, pedig sajnos az. Már Stein Aurél miatt se lett volna könnyű dolgunk, hiszen őt a mai napig tolvajnak tartják, de erről majd később. Az ujgur-magyar rokonságról azonban úgy gondoltuk, akkor is kötelességünk legalább egy felületes képet adni, ha valamelyik barátságtalan rendőr lesittel minket ezért. Így Pamír után Kínába tettük be bakancsunkat.

Kasgar: a régi főváros.

Minden reggel olyan szürke volt, mintha hamuval szórnák tele a levegőt. Kinéztünk az ablakon és azon gondolkodtunk, hogy vajon miért nem látszik se az ég kékjéből, se a fák zöldjéből semmi. A néhány angolul beszélő járókelő, akik szóba mertek egyáltalán állni velünk, mondták, hogy ez bizony előfordul: „a szmogba homokvihar keveredett tegnapelőtt”. Kasgar ugyanis a sivatag mellett fekszik; ezért is nevezték oázisvárosnak. Ma már erős lenne ez a kifejezés. Hiába a Takla Makán közelsége, egymillió ember nem lakhatna egy oázisvárosban, még egy Rejtő történetben sem.

A kínaiak és az ujgurok között tapintható a feszültség. Valószínűleg emiatt tapasztaljuk ezt a nagyon erős rendőri jelenlétet úton-útfélen. Ha csak bemegyünk egy bevásárlóközpontba, vagy egy bankba, átvilágítják a táskáinkat; az utcákon a térfigyelő kamerák utánunk fordulnak. Ez pontosan olyan, mintha minden percben öngyilkos merénylőre számítanának. Az, hogy ennyire kordában tartják az ujgurokat, és így figyelik minden lépésüket, hátborzongató. Magyarként számunkra ez az érzés egyszerűen ismeretlen.

Érdekesség, hogy „Kasgarként” szinte sehová nem láttuk kiírva a város nevét. Kashiként viszont annál többször. Ennek az az oka, hogy az ujgurok hívják Kasgarnak, és a kínaiak Kashinak. Az ujgurok mellé ide han kínaiakat telepítettek be pontosan azért, hogy az ujgurok ne élvezzék autonómiájukat, hiába hívják ezt a részt Kínában Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területnek.

Közös ujgur-magyar vonások.

A mai napig megtalálható az ujgur ruházaton a kalocsai hímzésből ismert tulipán motívum, de több közös szavunk is van: rák – rák, tanya – tanha, csap – csap, bátor – batur, stb. Ezen kívül az ujgur dapanji csirke a magyar csirkepaprikásra emlékeztet egy kis gyömbérrel, chilivel és rengeteg fokhagymával fűszerezve. Nem hiába emlegetnek minket az ujgurok nyugatra vándorolt rokonukként.

Bárki bármit gondol, Kasgarba megérkezni felüdülés volt mindannyiunk számára. Főleg a #6 beszámolónkban részletezett hosszú út miatt, de nem utolsó sorban azért, mert végre egy olyan városban lehettünk, ahol az ételkínálat is más volt: a zsírban tocsogó ételeket a kínai csípős variációk váltották fel. Olyan csípős ételek voltak ezek, amelyekre otthon méltán mondjuk, hogy kétszer csíp. És ha már kétszer csíp, legalább angol WC-ben teszi, és nem guggolósban. (Nem is volt ételmérgezésünk azóta.) Az új ételek és az angol WC mellett a sokféle bolt is adott volt, így ki-ki megvehette magának azt, amit akart. Márti például új bőröndöt keresett, ugyanis a kirgiz-kínai határon, a rengeteg ki- és bepakolás alkalmával bőröndje öngyilkosságot követett el. Ilyen hosszú úton a ruhák mosása is feladja a leckét. Abban a két hotelben, ahol nem-kínaiként megszállhattunk, nem is volt mosási opció. Márti addig-addig kérdezgette erről a szobalányt – kézzel-lábbal –, hogy az megsajnálta őt és hozott neki egy mély edényt, amibe legalább a kisebb dolgait ki tudta mosni.

Mit szólna mindehhez Stein Aurél?

1900 és 1901 között, amikor Stein itt, a kínai Kelet-Turkesztánban járt, nem nézett szembe ennyi rendőrrel és katonával, pedig akkoriban ért tetőpontjára az ún. „nagy játszma”. Ő akkor ennek a területnek a feltérképezésével, az itt élő népek antropológiájával és nyelvével foglalkozott. Még volt lehetősége arra, hogy felfedezze a vidék sokszínűségét. Kínai expedícióinak központjául – brit állampolgárként – mindig Kasgart választotta, ahol a kasgari brit konzulátus és George Macartney brit konzul vendégszeretetét élvezhette. Mi is ellátogattunk ugyan a korábbi konzulátus épületéhez, ám az épület mára egy félig lepusztult étteremként üzemel. Régi pompáját mindössze a falak belső díszítése sejteti, ugyanakkor a díszítés formáiból jól látható, hogy valaha nem kínaiaké volt ez az épület.

Sir Mark Aurel Stein a magyar embereknek kissé olyan, mint amilyenek az ujgurok: hozzánk tartozik, mégis keveset tudunk róla. Gazdag magyar zsidó családba született és hogy Körösi Csoma Sándor nyomdokaiba lépve a magyarok eredetét kutathassa, kénytelen volt nyugaton szerencsét próbálni. Brit támogatással végül kijutott a mai Pakisztánba és Indiába, hogy expedíciókat vezethessen a feltételezett magyar őshazába és írásbeli bizonyítékokat szerezzen népünk eredetére.

Stein zsenialitása nem csak abban rejlik, hogy több mint 20 nyelven beszélt, sőt nem is abban, hogy aszkéta életet folytatva élte túl a Himalája, a Pamír, vagy a Takla Makán viszontagságait csak azért, hogy életét a kutatásnak szentelhesse. Stein olyan korban élt, amikor már gyakorlatilag mindent felfedeztek a világban, de ő mégis újra fel tudott fedezni városokat, kultúrákat, vagy akár a világ első nyomtatott könyvét.

Dunhuang.

Mozambiktól Vietnámon át Türkmenisztánig eddig minden ország megadta a vízumot, egyetlen kivétel akadt: Pakisztán. Szerettük volna Lahorig követni Stein „megszokott” útját, ám Pakisztánban még mindig „döntenek” az áprilisban beadott kérelmünkről. Így a HVK három évada során először úgy alakult, hogy rögtönöznünk kellett. Kis csapatunk ezért kettévált. Kasgarból Ürümcsibe még együtt érkeztünk, ám Márti vezetésével az egyik csapat Ürümcsiben maradt, míg a másik csapat Danival rögtön nyugatnak fordult Dunhuangba, az Ezer Buddha barlangtemplomokhoz (Mogao Cave). Ezeket az épületeket máig a világ legkülönlegesebb buddhista művészeti galériájaként tartják számon a fennmaradt 492 barlangban található 45 ezer négyzetméternyi falfestményével és több mint 2000 stukkó szobrával.

A korán kelés ellenére kifejezetten jó napnak ígérkezett augusztus 2-a. Egy gyönyörű, szmog nélküli délelőttre érkeztünk meg a Takla Makán keleti sarkánál fekvő Dunhuangban, ahol a selyemút annak idején kettévált. A várost mint helyőrségi központot a Han-dinasztia nagy császára, Wudi alapította Kr. e. 111-ben. Az idők során azonban sokszor cserélt gazdát; Tibethez is tartozott, ezért tudott relatíve épen megmaradni. A negyedik században már virágzó buddhista közösség élt itt. A buddhista kegyhely kialakulásában fontos szerepet játszott az is, hogy az utazók itt imádkoztak, mielőtt nekivágtak a veszélyes útnak Bizáncig. Stein Aurél 1907 márciusában érkezett Lóczy Lajos és Széchenyi Béla korábbi ásatásai nyomán Dunhuangba, ahol egy kereskedőtől hallott „téveteg híreket valami rejtegetett régi kézirathalmazról, melyet állítólag néhány éve fedeztek fel véletlenségből az egyik barlangtemplom mélyében. Az az állítás, hogy a kéziratok között nem-khínaiak is akadnak, természetesen még jobban izgatott, hogy a dolog mibenlétét apróra kipuhatoljam”.

A 17-es barlang.

Dunhuang jelentősége számunkra nem csupán a felbecsülhetetlenül értékes buddhista kegyhelyekben, buddha szobrokban és freskókban rejlett, hanem egy elfalazott titkos szobában. Stein több expedíciót is vezetett a mai Nyugat-Kínába, ahol egész városokat ásott ki a homokból; erről a nem túl olvasmányos Homokba temetett városok című könyvében is ír. Legnagyobb felfedezését mégis az ún. 17-es barlangnak köszönhette Dunhuangban.

1900-ban az Ezer Buddha barlangok önkéntes őre, Wang Yuanlu talált egy elfalazott cellát, mely őrzését életcéljának tekintette. Egy széles folyosón lévő freskó repedését vizsgálva elfalazott üreget talált, ami a földtől a mennyezetig tele volt kézirat-kötegekkel. A felfedezést követően ugyan értesítést és mintát is küldött a körzet elöljárójához, de azt az utasítást kapta, hogy zárja le, és őrizze a kéziratokat rejtő cellát. Amikor Stein megérkezett, Wang már hét éve őrizte a barlangot, mivel eleinte a kínaiakat nem csigázta fel túlzottan a hír.

Ahhoz, hogy láthassa a kéziratokat, nagyon megfontoltan kellett Steinnek eljárnia, ugyanis meg kellett törnie Wang bizalmatlanságát és félelmét. Némi idő és pénz fejében Wang Steinnek mint hívő buddhistának végül kiadott 24 láda kéziratot, valamint 5 ládára való festményt is, melyeket papírkötegek közé rejtettek. Ennek a cselnek köszönhetően derült ki, hogy Wang mit is őrzött igazából.

A kéziratok legnagyobb része kínai, de nagy számban vannak tibeti, és a buddhizmus terjedése, valamint a kultúrák keveredése miatt indiai, iráni és török nyelveken írt munkák is. A vallási szövegek túlnyomó része buddhista, de manicheus, nesztoriánus keresztény, taoista és konfuciánus iratok is fellelhetők, valamint olyan világi tartalmú dokumentumok is, amelyek a város mindennapi életéről adnak képet. Itt helyezték biztonságba a szerződéseket, végrendeleteket, ugyanis Dunhuang közigazgatása levéltárként használta a helyet.

A legkorábbi keltezett dokumentum 406-ból, a legkésőbbi 1002-ből való. A kéziratokon kívül a barlangkönyvtárban találták meg a világ legrégibb nyomtatott könyvét: a 868. május 11-re datált Gyémánt Szútrát. „Főgondom most már csak az volt, hogy amennyit csak lehet, megmentsek szomorú fogságukból” – írta Stein.

Stein Aurél a tolvaj.

Ugyan nem azonnal, de Kína kitiltotta és tolvajnak bélyegezte Steint, pedig ő csupán megmentette ezeket a leleteket az utókornak. Katalogizálta és publikálta Dunhuang ereklyéit, igaz, főképp a British Museum számára, de a Magyar Tudományos Akadémia is kapott az itt megtalált relikviákból.

A mi kalandunk egy 600 fős kínai turistacsoportból álló, több kilométeres kígyózó soron keresztül vezetett el a templomokig, ahol, mint kiderült, nem lehet se táskát bevinni, se fényképezni, nemhogy forgatni. Aki az első évad óta velünk tart az tudja, hogy számunkra a lehetetlen csak egy újabb megoldandó feladatot jelent, ám pechünkre a Kínai Népköztársaság elnökhelyettese is épp augusztus 2-át választotta a 17-es barlang megtekintésének napjául. Ennek ellenére sikerült némi csellel átjutnunk az utolsó kapun is. Danit előreküldtük a barlangba, aki csinált is egy fényképet magára vonva az őrök figyelmét. Ezalatt mi dolgozhattunk. Az eset olyan jól sikerült, hogy hosszú percekig csak a kínai turistacsoportok kísérgettek minket a korom sötét barlangokban; ezalatt Dani igyekezett panaszt tenni a túlbuzgó őrök reakciója miatt.

A végeredmény pár zajos felvétel és a barlangrendszer relatíve magánya lett. Mire Dani panaszt tett, már csak a fegyveres őrök és az elnökhelyettes maradt a barlangnál velünk egyetemben. Nekünk már nem mertek szólni, csak finoman megjegyezték – kifogástalan angolsággal –, hogy a messziben mesterlövészek figyelnek.

A karma az karma.

Pár kiló belélegzett homokkal a tüdőinkben, de összességében boldogan indultunk vissza a reptér felé. Mivel volt még 3 óránk a becsekkolásig, ki kellett találnunk valamit, amivel elüthetjük az időt. Aztán megjelent egy szó azon a bizonyos reptéri táblán… A szó, ami azzal a hatalommal bír, hogy egy szempillantás alatt tönkre tegyen mindent: DELAYED

Vihar kerekedett tőlünk messze keletre, de a gép, amin mi is utaztunk volna, onnan jött, azonban ilyen időben nem szálhatott fel. Ekkor már egy napja nem aludtunk, de a csalódottságunkat főleg az tetézte, hogy Ürümcsiben a – két darab nem-kínaiak által is lakható – méreg drága hotelünk magányosan árvult nélkülünk. Egyetlen örömünket a nyolcórás várakozásban egy szinte már ijesztően tökélyre fejlesztett masszázsfotel sereg jelentette. Egy szék 10 percenként 420 forintért minden kezdő masszőrt megszégyenítő szaktudással gyúrta végig a végkimerült testünket.

Amikor a légitársaság is belátta, hogy a gép nem fog odaérni, először törölte a járatot, majd új időpontot írt ki érkezésül, de később azt is elhalasztották. A lényeg, hogy egy cigifüstös, büdös kis szobába szállásolták el a járat utasait a gép érkezéséig. Így esett, hogy másfél óra alvás után hajnal 5-re újfent kint voltunk a reptéren; együtt, mint egy nagy boldog család. Együtt élveztük az izzadtság, szájszag és düh hosszú óráit.

Ürümcsi: a felhőkarcolók árnyékában

Ha a Kínában töltött időnk egy versenyre való felkészülés lett volna, akkor Kasgar lett volna a bemelegítés. Kaptunk ízelítőt a hömpölygő tömegből, a sorban álláskor erőszakosan érvényre jutni akarásból, a hangzavarból. Ürümcsibe érve viszont jött a mélyvíz Nyugat-Kínából. A népesség még nagyobbra nőtt, az utakon száguldó autók és a járókelők is hangosabbá váltak. A csendesebb, nyugodtabb pamíri kirándulásunk után nem csoda, hogy ennyire mellbe vágott minket a hirtelen érkezett környezetváltás. Minden szokatlansága ellenére azonban keblünkre öleltük a civilizációt, ami már sokunknak úgy hiányzott. Hiába, a stáb nagy része városi nép.

Először próbálsz ellenállni és rossz néven veszed, ha valaki rálép a sarkadra, neked megy, vagy beáll eléd a sorba. Kikéred magadnak, de semmi. Legfeljebb egy mosoly vagy biccentés a válasz. A következő lépésben realizálod, hogy ez a norma és nyoma sincs rosszindulatnak, csupán a hely adottságából fakadóan ez errefelé egyszerűen így szokás. Később felveszed a ritmust és hirtelen minden könnyebb lesz. Már nem zavarnak a sarkadban toporgók, te is előzöl a sorban és túlkiabálod a melletted állót. Működik. Itt így kell. Már nincs is harag és így sokkal könnyebb. Ezzel a mentalitással szeltük át a várost és a felhőkarcolók közt kanyargó forgalmas utcákat, hogy felfedezzük Ürümcsi értékeit.

Első állomásunk a város közepén magasló Gellért-hegyet idéző domb volt azzal a különbséggel, hogy a Szabadság-szobor helyén itt egy tradicionális építésű torony magasodott a város fölé, körülötte az egész színskálát felvonultató virágoskerttel. Az ide vezető utat egy vidámpark (!) övezte – nem is kell mondani – Márti legnagyobb örömére. A kis hegyi kiruccanásunkat a Grand Bazaar követte.

A folyamatosan fejlődő város ugyan felszelte ezt a régen egybefüggő hatalmas ujgur piacot, azonban forgalmából és a szociális életben betöltött vezető szerepéből még így sem veszített. A labirintusszerű pavilonrengetegben bármit be lehet szerezni. Mindenféle kézműves portéka és tömegtermék is megtalálható itt, de a Kína egész területén előforduló ételeket is megkóstolhattuk. Némelyekhez azért „gyomor” is kellett: volt itt libafej és egészben sült bakkecske is, ami sütés közben a bámészkodókat kémlelte…

Szabadság a vasfüggöny mögött.

A szállásunkra visszatérve ránk esteledett. Az ablakon kitekintve a kivilágított üzleti negyed és a „Gellért-hegy” tárult a szemünk elé. Egész éjjel fényjátékban pompáztak a fák, és Kínára jellemző képeket vetítettek a felhőkarcolók oldalára. Ez a futurisztikus élmény volt a kezdő rúgás, hogy bevessük magunkat Ürümcsi éjszakájába és elfelejtsük egy kicsit Ujgurisztán borzalmait.

Izgatottan kutatni kezdtük, merre vigyen az utunk. A kínai „Google Maps” beszerzése után csalódottan tapasztaltuk, hogy a 3 milliós Ürümcsiben 4-5 bár és egy nevesincs klub áll összesen rendelkezésünkre. Kis információszerzés után kiderült, hogy a térségben kormányzati szinten záratták be a szórakozóhelyeket. Az Ürümcsi-Kasgar-Aksu háromszögben az éjszakák ezért csendesebbek, mint Kína más területein. Azért minket sem kellet félteni, addig kutattunk, amíg csak kellett.

Karaoke nem, melegek igen.

Első állomásunk egy hatemeletes szocreál épülettömb volt. Csupán a bejárat előtt egymást támogató fiatalok csapatából derült ki, hogy itt van valami élet. Gyorsan elindultunk feléjük, hogy aztán a hatemeletnyi karaoke komplexumból azonnal sarkon is forduljunk. Nem vagyunk nagy énekesek és ezen a felvizezett kínai sörök sem változtattak.

Következő állomásunk egy pár sarokkal odébb ordító pincelejáró volt, ahonnan hangos éljenzés és egy érces hang mikrofonos konferálása hallatszódott.

– Kínai stand-up?

– Ezt látnunk kell!

A csigalépcső fordulójában már erősödött a hangzavar. Belépve egy apró pult és roskadásig telt asztalok fogadtak minket egy kis színpad társaságában. Következett a hétről hétre fejlődő activity képességünk kamatoztatása. Ebben már verhetetlenek voltunk, hamar meg is kaptuk söreinket, hamarabb, mint otthon. Gyanús volt. A pulttól elfordulva megakadt a szemünk egy kisestélyibe öltözött hölgyön, akihez az érces hang tartozott. Sikerült a diktatúra árnyékában megbújó Ürümcsi meleg közösségének találkozóhelyébe botlanunk.

Ritkán mondhatja el magáról valaki otthon, hogy Ürümcsiben egy melegbárban Tina Turnert énekeltek neki pislogás nélkül, szemtől-szemben. Azonban hiába dübörögtek a 10 évesnél is régebbi slágerek és hiába volt mindenki nagyon érdeklődő, a lebuj rövidesen bezárt. Hazafelé azért még volt szerencsék egy születésnapot ünneplő ujgur társasággal szkander bajnokságba keveredni és a freestyle-rap csatájukat zsűrizni. Nem is olyan rossz hely ez az Ürümcsi, csak nem szabad a politikára gondolni…

Másnap indulnunk kellett tovább Indiába, de tartsatok velünk, mert egy hét múlva kedden újra jelentkezünk.

Címke: ujgur magyar rokonság