A Mandineren megjelent cikkünket alább közöljük.
Afganisztán után valóságos felüdülés volt Tádzsikisztán. A fővárosba, Dusanbéba érve, az volt az ember érzése, hogy visszaérkezett a biztonságos szabad világba. Pedig dehogyis. Igaz, hogy itt nem robbantanak hetente kétszer és legalább 20 éve nem sújtotta polgárháború az országot, ám Tádzsikisztán így is egy féldiktatúra. Mégis fellélegezhettünk, hátradőlhetettünk rövidgatyában, kendő nélkül és ihattunk egy sört. Mert minden hibája ellenére Tádzsikisztán a térség legélhetőbb országa.
Tele kedves emberrel, hegyekkel és vodkával. Ja, meg porral, de erről majd később.
És végül, de nem utolsó sorban itt található meg a McDolands és a Khorog Fried Chicken éttermek is… nyami.
Dusanbe és a Gundel-palacsinta
Ha becsukjuk a szemünket és a szoboszlói Béke-fürdő felé vezető fás sétányra gondolunk, jelentős zuglói beütésekkel, úgy máris látjuk magunk előtt Dusanbét. Panel, beton, ’60-as évek, beton, fák, beton… nem könnyű szép épületet találni, vagy bármi olyat, ami a tádzsik főváros nevezetessége lehetne. Így kénytelen-kelletlen a világ egyik legnagyobb zászlótartó rúdjához zarándokoltunk, amely a miénkre kísértetiesen hasonlító zászlót tartja. A magyar trikolortól csak a fehér csíkban elhelyezkedő korona különbözteti meg, ami a tádzsik népet jelképezi, mivel az országnév a „tadzsvar” szóból ered, melynek jelentése: megkoronázott.
Egyéb magyar vonatkozás híján fel kellet találnunk magunkat, hogy nézőinknek ne okozzunk csalódást. Nyakunkba vettük hát a várost, hogy mindent beszerezhessünk sokunk nagy kedvence: a Gundel-palacsinta elkészítéséhez. A térség legkülönbözőbb pontjairól származó hozzávalókból álló ínyencség elkészítését itthonról figyelő szemek kísérték végig.
Mezítlábas hippik
Onnan lehet tudni, hogy egy ország kóser errefelé, hogy megjelennek a nyugati világ Bob Marley-reinkarnációi. Bozontos hajú, félmeztelen világutazók, akik mind a kalandért, a járatlan utakért jönnek ide. Többükkel beszélgetve megállapíthatjuk, hogy a magyarok még mindig nem szívesen lépnek túl a Görögország, Horvátország, Olaszország háromszögön. Pedig nem sokkal drágább, mint amennyit ezekben az országokban ott hagynánk. A szemléletváltás igencsak aktuális lenne. A brit, svájci, német, francia, skandináv, és benelux emberekben máig olyan kép él, hogy mi vagy oroszul – de legalábbis szlávul –, vagy finnül beszélünk. Illetve komoly gondjaink támadnak egy kiskanál láttán.
Azonban a volt szovjet köztársaságokban a „Vengría” név jelent is valamit. A helyiek sokszor elmosolyodnak és rögtön a szívükbe zárnak. Épp onnan kapunk tehát szeretetet, ahonnan nem várnánk. Hiszen, ahogy korábban is írtuk, mi, magyarok valahogy mindig nyugatra tekintünk, pedig keletről jöttünk. Nem lenne ezzel semmi baj, ha ezt nem ilyen végletesen, feketén és fehéren művelnénk.
Tádzsik külső
Akármennyire is szerettünk itt lenni – valószínűleg annak köszönhetően, hogy Afganisztán után nem éreztük magunkat fenyegetve a nap 24 órájában –, tovább kellett állnunk.
A világutazó hippikkel tömött kedves kis békeszigetünket hátra hagytuk, hogy bevegyük a Pamírt.
Éppen csak elhagytuk a várost, máris kezdődtek a hegyek között kanyargó szerpentines utak. A zötykölődés nem csak ülőszervünket viselte meg, de rangidős autónkat is. Félreálltunk, és rövid szakértés után megállapítottuk, hogy a szervó föladta a szolgálatot. Tehát nem maradt más választásunk, átcuccoltunk a még épen maradt kocsiba, vagyis a tetejére, hogy aztán az előttünk álló 4-5 órás utat bezsúfolódva töltsük a hátsó ülésen. Egymáshoz tapadva egy-egy ujjnyi helyért küzdve tettük meg a következő pár száz kilométert, hogy aztán a Pamír előtti utolsó katonai ellenőrző ponthoz érve szembesüljünk a szomorú és elkerülhetetlen végzetünkkel.
Itt úgysem jutsz keresztül!
De nem ám.
Tádzsikisztán az az ország, ahol általában nem történik semmi, de ha mégis, az is valahogy el van baltázva.
A fájdalmasan unalmas zuglói hétköznapokat idéző Dusanbe és az alig 100 kilométer után lerobbanó autónk adta ehhez a háttérzenét.
Aztán jött az igazi feketeleves. A Pamírt csak az ország többi részétől elzáró sorompó felől lehet megközelíteni. Ehhez azonban nem elég az a három dokumentum, amit a határon begyűjtöttünk, szükség volt egy negyedikre is. Ezt persze senki sem említette soha egy szóval sem. A sorompó melletti kis bódéból kitóduló katonák több-kevesebb segítőkészséggel próbáltak minket megnyugtatni – tekintve, hogy a visszaforduláson kívül más lehetőségünk úgysem maradt.
Nekik volt AK-juk, nekünk nem.
Remek. Visszapréselhettük magunkat ismét az autóba. Ekkorra már biztossá vált, hogy az engedélyt csak másnap kapjuk meg.
Kimaradt jelenetek
Biztos? Igazából erről sem voltunk meggyőződve, de napoltuk a problémát. Az orosz-angol-magyar activity nem vezetett eredményre. Fel kellett hát vennünk a kapcsolatot bárkivel, aki meg tudja gyorsítani az ügyünket. Internethez pedig szállás kell, mégpedig minél gyorsabban. Ekkorra már igencsak esteledett és még nem volt hol nyugovóra hajtani a hőségben aszalódó fejünket.
Szállás próba 1.:
Amint beértünk a „belvárosba”, máris találtunk egy hotelfeliratot. Satufék. Gyorsan berongyoltunk, hogy az út túloldalán kurjongató helyi munkások útbaigazítása alapján megtaláljuk a bejáratot. Odabent kísérteties csend honolt. Egy szűk lépcsős folyosó végén ott állt az üres recepció. Egy bögre tea még gőzölgött az asztalon, de a kísértetház csak a mi keresgélésünktől volt visszhangos, így hát úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább a szellemhotel recepciósára és továbbállunk.
Szállás próba 2.:
Lenin is megkönnyezte volna a hatalmas szocreál épületet, ami pár kilométerrel odébb integetett. Jobb híján Miki és Dani ide is behatolt. Egy aranyfogú, nézelődni sem tudó néni állta utunkat. Hotelben dolgozóként hamar rájött, hogy mi is lehet ittlétünk célja, így megmutatta a legpompásabb szobát. Az omladozó falú, Kerekes utcai munkásszállóra emlékeztető hodályba belépve azonnal megakadt a szemünk az asztal közepén éktelenkedő használt óvszeren, amit aranyfogú hősnőnk ügyes mozdulattal még időben a földre söpört. Aztán szélesre tárt karral és mosollyal
úgy prezentálta a szobát, mintha egy új autót mutatna be.
Pechjére Miki végignézte a jelenetet.
Szállás próba 3.:
Minden bizakodástól mentesen léptünk be az előzőnél nem kevésbé puccos épületbe. Az első akadályon túllendültünk, amikor megpillantottuk a recepción üldögélő barátságos, birkózó kinézetű fiatalembert. Majd a másodikon is, amikor a szobát átvizsgálva nem találtunk használt gumit. Mondjuk meleg vizet sem. Dehát üsse kavics, negyvenvalahány fok van. A 4 dollárral drágább „deluxe” szobában ugyan volt légkondi, de meleg víz még itt sem. Túl nagy problémát azért ez nem okozott, ugyanis a hőmérséklet kellemes 40 fok körülire hűlt le éjszakánként.
Ki nem maradt jelenetek
Aki még életében szeretne eljutni a Marsra, jöjjön el Tádzsikisztánba, Murghab mellé. A táj csak annyiban különbözik a vörös bolygótól, hogy itt lassan csordogálnak mindenfelé a gleccserpatakok. A vörös és poros semmiben fel-feltűnik néha egy mormota vagy madár, de egyébként anélkül lehet bolyongani hosszú órákat, hogy emberbe botlanánk. Egy-egy 4000 méter feletti hágón állva aztán rádöbbenünk, hogy mi is az értelme az útnak.
Az oxigénszegény szél úgy simogatja meg a tarkónkat, hogy szinte beleszédülünk.
Furcsa érzések fogják el itt az embert, mintha hallaná a színeket és látná a hangokat.
Mintha nem is élne, csak lebegne a sárgás-vörösbarnás fényben. Egy pillanatra úgy kapcsol ki az ember agya, hogy teljesen kizárja a fejéből a hétköznapokat. Nincsenek csekkek, se kötelezettségek, csak az emberi élet legősibb tapasztalatai: az élet és annak körforgása. Ajándéknak érzi az ételt és a vizet.
Ilyen az élet 4500 méteren 5 napig, amit sokan sokféleképpen viseltünk. Fiúként is, de lányként talán még nehezebb volt ezek között az extrém körülmények közt pusztán csak lenni, nemhogy még dolgozni is.
Hóleopárd, avagy a szellemmacska
A hóleopárd a világ legnehezebben megtalálható ragadozója. Nem véletlenül hívják szellemmacskának. Így mire a távcső lencséjéhez értünk, már köddé is vált a hajnali párában. Akaratán kívül is játszott velünk. Közben a Nap is átbukott a 6000 méteres hegyek felett.
A szél néha suttogott valamit, de egyébként semmi sem történt. Egy-egy jak megmutatta magát ugyan, de olyan messze, hogy a sziluettje könnyen egy szamárénak látszott. E jambikus sorok között bandukoltunk még egy keveset, de a szellemek már csak ilyenek. Akkor mutatkoznak, ha ők is akarják. Vezetőnket viselte meg talán a legjobban a dolog, hiszen állítása szerint nem csak Tádzsikisztán, de a Pamír legtöbb szellemacskája itt, Jarty Gumbez körül él.
Kirgiz táj
Kirgizisztán
Csak két napunk jutott Kirgizisztánra: „a nagy jurtázás” volt itteni haditervünk megnevezése, ami ugyan nagy volt, de a benne töltött éjszaka első este elmaradt. Átvészelve a magaslati betegséget és a gyomorrontás mindenféle tüneteit, végül úgy döntöttünk, hogy a szállásadónk kertjében felhúzott körsátrat csak az étkezések lebonyolítására használjuk aznap. A házban napok óta ez volt az első éjszaka, amit végig aludtunk. Bár az is igaz, hogy másnap, a jurtában töltött estében is kellemesen csalódtunk.
Amíg egyik szemünkkel az Erdélyre hasonlító végtelen zöld tájat csodáltuk, addig a másikkal már Kínára figyeltünk.
