A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.
Ha Kínára gondolunk, akkor a cuki pandák, az emberekkel zsúfolt high-tech metropoliszok, Sanghaj, Peking és Hongkong jutnak eszünkbe; esetleg a szecsuáni konyhára vagy a Nagy Falra asszociálunk. A világ egyik legszebb és legrégebbi országa, Konfuciusszal, a puskaporral és persze a kommunizmussal együtt. Annyi mindent adott a világnak, hogy felsorolni sem tudjuk. Azonban
Kínának van egy nagyon sötét oldala is: olyan világ ez, amit hét lakat alatt igyekeznek rejtegetni.
Ha Tibetet mondanánk, bizonyára többen tudnák miről is van szó, de van egy nép, ami a tibetinél is többet szenvedett és mégis, a világ alig tud róluk valamit. Pedig egyetlen rokonuknak a magyarokat tartják. Viharos történelmük azonban még mindig nem söpörte le őket a térképről. Muszlimként a kínai kommunizmusban, európai vonásokkal a kínai nép részeként úgy próbálnak fennmaradni és megőrizni kultúrájukat, hogy gyakorlatilag csak magukra számíthatnak. Ők az ujgurok.
Határátkelés
Idegtépő részletek Kirgizisztánból, Kínába I.:
Amilyen könnyű volt bejutni Kirgizisztánba, olyan nehéz volt elmenni innen. Odaérve a kínai-kirgiz határra szembesültünk ugyanis azzal, hogy nem engednek csak úgy át… Egy ellenőrzőponton állták utunkat a kirgiz katonák, ami a tényleges határtól még 15 kilométerre volt, de rendkívül előzékenyen felajánlották, hogy autóinkat hátrahagyva gyalog tovább mehetünk, és ha szerencsénk van, még sötétedés előtt elérjük célunkat. Aztán kiderült, hogy itt reggelente vagy inkább hajnalonta ugyan megáll egy busz, de most már nem közlekedik. Nagy tanakodás után
kiderült, hogy létezik egy amolyan „átkelési díj”.
Opciók hiányában kicsengettük a 30 dolláros rögtönzött vámot, majd nekivágtunk végre a hegymenetnek. Azonban hiába győzedelmeskedtünk, az újabb utunkba kerülő határőr közölte a sorompónál, hogy már húsz perce tart az ebédszünet és igazából már akkor is késő lett volna, ha „időben” ideérünk.
Idegtépő részletek II.:
„Égett a napmelegtől a kopár szík sarja” – idéztünk magunkban Arany János Toldiját, de itt nem voltak tikkadt szöcskenyájak, helyette csak egy tikkadt HVK-stáb. Mi viszont nem legelésztünk, csak több mint két órán keresztül aszalódtunk a kamionok tenyérnyi árnyékában. Jobb híján a földön ülve olvasgattunk és találgattuk, mi várhat még ránk. Az ebédidőt 20 perccel előbb kezdték a katonák, de egy másodperccel sem fejezték be hamarabb. A jóllakott parancsnok előbb megérdeklődte, mifélék volnánk, aztán mikor meghallotta, hogy „vengría”, személyesen gondoskodott arról, hogy a Kína felé tartó kamionokra felférjünk a cuccainkkal. Nyomatékosan „kérte” ideiglenes sofőrjeinket, hogy ne merjenek ezért sápot szedni. Újabb köszönet!
Xinjiang: Kína északnyugati régiója
Idegtépő részletek III.
A rendőrségi ellenőrzőpontok útvesztőjében
Gyors útlevél-ellenőrzést követően végigmasíroztunk a majdnem száz méter hosszú, szögesdróttal elkerített betonúton, hogy a végén újból átadjuk az utazási papírjainkat. Ahogy már megszoktuk, itt is kézzel-lábbal mutogathattunk a barátságos kínai határőröknek, akik szintén nagyon segítőkésznek bizonyultak, és az út szélén rostokoló kisbusz sofőrjét is erre biztatták. A pufók kínai sofőr ellenállását hamar leverték a katonák, így hipp-hopp a kínai határkomplexum átvilágító egységénél találtuk magunkat. Több órás késéssel ugyan, de sikerült megérkeznünk a találkozóra, szerencsénkre a vezetőnk nem adta fel a várakozást.
Szokatlanul mosolyogtak ránk a határőrök. Már-már túlságosan is. Kedvesen beirányítottak minket egy váróterembe, de ami ezt követően történt csak azoknak ajánljuk, akik Kínáról eddig nem csak a pandasimogatós felvételeket látták. A mosolygós arcok előbb
felszólítottak minket, hogy legyünk olyan kedvesek és telefonjainkat adjuk át átvilágításra.
Két külön erre a célra fenntartott határőr mindenféle előzetes kérelem nélkül elkezdte a telefonok fotóit „átvizsgálni.” Különösebb gond nélkül haladt a procedúra, amíg meg nem találták a NATO-bázison készült fényképeket néhány fegyverről, és a fél stábról, amint taktikai felszerelésben pózol. Kezdődött hát a magyarázkodás, hogy honnan vannak ezek a NATO-s képek. Ti katonák vagytok? Akkor újságírók vagytok, nem? Akkor minek a kamera? Ez hangot rögzít? És mi ez a videó a forgatásról? Ezen a képen mi történik?
Azt fontos kihangsúlyozni, hogy a pandamacik országa a világ egyik legdurvább diktatúrája is egyben. Hiába a kedves és aranyos közemberek világa, a rendszer mindenen rajta tartja a kezét. Így szó nélkül fogták a telefonokat és elvitték egy szobába átmásolni azok tartalmát – reméljük, hogy csak ennyi történt.
Kashgar, a régi főváros
Minden reggel olyan szürke volt, mintha hamuval szórnák tele a levegőt. Kinéztünk az ablakon és azon gondolkodtunk, hogy vajon miért nem látszik semmi, se az ég kékjéből, se a fák zöldjéből. A néhány angolul beszélő járókelő, akik szóba mertek egyáltalán állni velünk,
mondták, hogy ez bizony előfordul: „a szmogba homokvihar keveredett tegnapelőtt”.
Kashgar ugyanis a sivatag mellett fekszik; ezért is nevezték évszázadokon át oázisvárosnak, ami a Selyemút egyik legfőbb állomása volt.
A kínaiak és az ujgurok között tapintható a feszültség. Emiatt tapasztalható ez a nagyon erős rendőri jelenlét úton-útfélen. Ha csak bemegyünk egy bevásárlóközpontba vagy egy bankba, átvilágítják a táskáinkat; az utcákon térfigyelő kamerák fordulnak utánunk. Itt nem viccelnek. Az, hogy ennyire kordában tartják az ujgurokat, és így figyelik minden lépésüket, hátborzongató. Magyarként számunkra ez az érzés egyszerűen ismeretlen.
Érdekesség, hogy „Kashgarként” szinte sehová nem láttuk kiírva a város nevét. Kashiként viszont annál többször. Ennek az az oka, hogy az ujgurok hívják Kashgarnak, és a kínaiak Kashinak. Az ujgurok mellé ide han kínaiakat telepítettek be pontosan azért, hogy az ujgurok ne élvezzék autonómiájukat, hiába hívják ezt a részt Kínában Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területnek.
„Annyira senki sem lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.”
Most először tévedtünk olyan környékre, amiben rendkívül bizonytalanul éreztük magunkat.
Magunk se számítottunk arra, amit láttunk és éreztünk. Ujgurisztán, vagy ahogy a kínaiak hívják: Xinjiang (magyarul Hszincsiang) nagyon kegyetlen tud lenni. Malawitól Kambodzsán át egészen Afganisztánig megfordultunk már, de Nyugat-Kína egészen elképesztő, mégis úgy éreztük, hogy Stein Aurél hagyatékáról és az ujgur-magyar rokonságról kötelességünk valamilyen képet adni.
„Ha nem erre futna a történelmi selyemút, valószínűleg egy turistát sem engednének ide.” Ujgurisztánban városonként ki vannak jelölve a hotelek, ahol a kínaiaktól eltérő turisták megszállhatnak; itt meg is figyelhetik őket. Ilyen körülmények között egy utcai pillanatképet sem könnyű felvenni. Időnként átszűrődik egy-egy hír a nyugati sajtón át, hogy Kína jelenleg „átneveli” az ujgurokat, hogy elsajátíthassák a kínai identitást és nyelvismeretet. Erről nyílván még csak beszélni se lehet: több mint fél tucat interjúnkat mondták le, mert nem mertek kockáztatni; féltik a családjuk életét.
Akik pedig a diktatúra árnyékában, egy tál leves mellett mégis beszélgettek velünk pár mondatot, úgy remegtek, hogy elszégyelltük magunkat.
Közös ujgur-magyar vonások
A mai napig megtalálható az ujgur ruházaton a kalocsai hímzésből ismert tulipán-motívum, de több közös szavunk is van. Ezen kívül az ujgur Dapanji a magyar csirkepaprikásra emlékeztet egy kis gyömbérrel, chilivel és rengeteg fokhagymával fűszerezve.
Minden rossz ellenére Kashgarba megérkezni felüdülés volt mindannyiunk számára. Végre egy olyan városban lehettünk, ahol az ételkínálat is más volt. A zsírban tocsogó ételeket a kínai csípős variációk váltották fel. Az új ételek mellett sok új bolt is megjelent, így ki-ki megvehette magának azt, amit akart. Márti például új bőröndöt keresett, ugyanis a kirgiz-kínai határon a rengeteg ki- és bepakolás miatt bőröndje öngyilkosságot követett el.
Dunhuang
Mozambiktól Vietnámon át Türkmenisztánig eddig minden ország megadta a vízumot, egyetlen kivétel akadt: Pakisztán. Szerettük volna Lahore-ig követni Stein „megszokott” útját, ám Pakisztánban még mindig „döntenek” az áprilisban beadott kérelmünkről.
Így a HVK három évada során először úgy alakult, hogy rögtönöznünk kellett a megtervezett útvonalat. Kis csapatunk ezért kettévált. Kashgarból Ürümcsibe még együtt érkeztünk, ám Márti vezetésével az egyik csapat Ürümcsiben maradt, míg a másik csapat Danival rögtön nyugatnak fordult Dunhuangba, az Ezer Buddha barlangtemplomokhoz (Mogao Cave). Stein Aurél 1907 márciusában érkezett Lóczy Lajos és Széchenyi Béla korábbi ásatásai nyomán Dunhuangba, ahol egy kereskedőtől hallott valami egészen furcsát, de nem spojlerezünk inkább.
Ürümcsi: a felhőkarcolók árnyékában
Ürümcsibe érve a népesség még nagyobbra nőtt, az utakon száguldó autók és a járókelők is hangosabbá váltak. A csendesebb, nyugodtabb pamíri kirándulásunk után
nem csoda, hogy ennyire mellbe vágott minket a hirtelen érkezett környezetváltás.
Minden szokatlansága ellenére azonban keblünkre öleltük a civilizációt, ami már sokunknak úgy hiányzott. Hiába, a stáb nagy része városi nép.
Először próbálsz ellenállni és rossz néven veszed, ha valaki rálép a sarkadra, neked megy vagy beáll eléd a sorba. Kikéred magadnak, de semmi. Legfeljebb egy mosoly vagy biccentés a válasz. A következő lépésben realizálod, hogy ez a norma és nyoma sincs rosszindulatnak, csupán a hely adottságából fakadóan ez errefelé egyszerűen így szokás. Később felveszed a ritmust és hirtelen minden könnyebb lesz. Ezzel a mentalitással szeltük át a várost és a felhőkarcolók közt kanyargó forgalmas utcákat, hogy felfedezzük Ürümcsi értékeit.
Karaoke nem, melegek és transzvesztiták igen
A szállásunkra visszatérve ránk esteledett. Izgatottan kutatni kezdtük, merre vigyen az utunk. A kínai „Google Maps” beszerzése után csalódottan tapasztaltuk, hogy a 3 milliós Ürümcsiben 4-5 bár és egy nevesincs klub áll összesen rendelkezésünkre. Kis információszerzés után kiderült, hogy a térségben kormányzati szinten záratták be a szórakozóhelyeket. Azért minket sem kellet félteni, addig kutattunk, amíg csak kellett. Első állomásunk egy hatemeletes szocreál épülettömb volt. Csupán a bejárat előtt egymást támogató fiatalok csapatából derült ki, hogy itt van valami élet. Gyorsan elindultunk feléjük, hogy aztán a hatemeletnyi karaoke komplexumból azonnal sarkon is forduljunk. Nem vagyunk nagy énekesek és ezen a felvizezett kínai sörök sem változtattak.
Következő állomásunk egy pár sarokkal odébb ordító pincelejáró volt, ahonnan hangos éljenzés és egy érces hang mikrofonos konferálása hallatszódott. Gyanús volt. A pulttól elfordulva megakadt a szemünk egy kisestélyibe öltözött hölgyön, akihez az érces hang tartozott. Sikerült a diktatúra árnyékában megbújó Ürümcsi meleg- és transzvesztita közösségének találkozóhelyébe botlanunk.
Ritkán mondhatja el magáról valaki otthon, hogy Ürümcsiben egy melegbárban Tina Turnert énekeltek neki
pislogás nélkül, szemtől szemben. Hazafelé azért még volt szerencsénk egy születésnapot ünneplő ujgur társasággal szkanderbajnokságba keveredni és a freestyle-rap csatájukat zsűrizni. Nem is olyan rossz hely ez az Ürümcsi – csak nem szabad a politikára gondolni.
Másnap indulnunk kellett tovább Indiába.