Kategória: Utinapló

Szomjas gyerekkatonák, nyomasztó folyami átkelések, édenkerti tengerpartok és nyüzsgő bazárok: Mozambikon és Tanzánián át döcög tovább expedíciónk.

Sokféle érzéssel, nézéssel, és sorssal találkoztunk. A patakban ujjnyi vastag kosztól megszabadulni igyekvő gyerekek mellett asszonyok mosták kézzel a ruhákat.

Az „idilli” képet csak a mindenfelé rohangáló kecskék sora törte meg. Egyszóval hihetetlen mértékű a szegénység, és a polgárháború okozta sebek még mindig nem gyógyultak be. Lassan esett le, hogy eltévedhettünk, mert, ahogy a mondás is tartja: „nem láttak még fehér embert” errefelé. Amikor aztán betonútra érkeztünk próbáltuk behozni a körülbelül félnapos lemaradásunkat. Fogytán volt a benzin, a víz, de a türelmünk is. A táv alig felénél jártunk, de máris koromsötét volt.

Elértük az első katonai ellenőrző pontot Niassa és Cape Verde tartományok határánál. Láttunk már ilyet, Kalasnyikovval sétáló, terepszínű ruhába öltözött szigorú szempárok. Ami különlegessé tette a mozambiki esete(ke)t, hogy a katonák többnyire a 18. életévüket se töltötték be, és egytől egyig kértek tőlünk valamit. Nem ám pénzt. Hanem vizet.

Continue reading „Eltévedni Afrikában – Mozambiki nyomortól a zanzibári édenkertig – Miki&Dani beszámolók V.” →

„Nem lassítasz? Az ott három elefánt előttünk.”

Namíbiából Botswanába, leánykori nevén Becsuánaföldre vezetett az utunk. Alig több mint kétmillióan laknak ebben az országban, tehát annyian, mint Budapesten és környékén.

Szélesebb körben kevésbé ismert, de Botswana Afrika talán legjobban működő demokráciájának számít Mennyire jól működő? Az egyetlen olyan ország volt, ahol a korrupció árnyékával sem találkoztunk – bár igaz, 1965 óta ugyanaz a párt van hatalmon.

Egy felmérés szerint Botswana nem csak Afrika legkevésbé korrupt országa. A valós helyzet felmérésére alig öt nap persze nem volt elég. És az idilli állapotok azt sem jelentették, hogy a rendőrök ne álltak volna ott minden fatövében. Laminált katalógusból mutatták a büntetés mértékét, majd összegét.

Jó sok pénzt hagytunk ott is.

A Magyarországnál ötször nagyobb területen – Namíbiához hasonlóan – el lehet autózni 200, 300 kilométert anélkül, hogy akár egy embert is látnánk. Szamarakat és páviáncsaládokat annál többet látunk: délibáb helyett is jelzik, hogy még nem álmodunk.

Alföldi gyerekként sokszor jutott eszembe a tájról a Hortobágy végtelen síksága, ám ahogy közeledtünk az Okavango deltájához, kizöldült a táj. Azt hiszem, nem árulunk el nagy titkot, de a térség nem bővelkedik hungarikumokban. Összesen pár magyar emberről volt tudomásunk a fővárosban, Gaborone-ban, de az utunk nem arra vezetett. Kicsit bántuk, hogy nem terveztünk hosszabb időre itt, hiszen a legkellemesebb csalódást Botswana okozta az összes ország közül, amiben jártunk.

„Transz-Kalahári.” Nem tudtuk, csak sejtettük, de ezzel a táblával vette számunkra kezdetét az „igazi-Afrika”. Mindenki dőljön hátra, igen mozgalmas fejezet elé nézünk. Csapatunk a soron következő epizódban három országon átívelő utazásra invitálja a nézőket.

A teljes beszámolót IDE kattintva olvashatjátok.