Kategória: Utinapló

Székely-japán szerelem

A Nagoya mellett található Seto egy csendes kisváros, nem sok minden történik ott, nekünk mégis különösen érdekes helyszín volt. Itt üzemelteti ugyanis Natúr Büfé nevű étkezdéjét Ocuka Nami és Lázár Attila.

Zárójel kinyit. Épp hozzájuk tartottunk metróval, amikor a végállomáson odajött hozzánk egy férfi csellóval a hátán. Már korábban kiszúrtuk magunknak, ugyanis a japán tömött metrókon, nem egy megszokott jelenség egy cselló – de persze más hangszer sem. Szóval odajött és megkérdezte, hogy ugye Magyarországról jöttünk? Hallotta, ahogy beszélgetünk, és felismerte a nyelvet.

Attiláék szinte minden alapanyagot maguk termesztenek földjeiken: a zöldségektől és fűszerektől kezdve a rizsen át a búzáig, melyből friss, ropogós héjú kenyeret sütnek. Mielőtt azt hinnénk, hogy mélyen a hegyek közt van a „farm” a messzi-messzi Japán vadonban, ott ahol anno Tom Cruise nyalogatta sebeit, sajnos ki kell, hogy ábrándítsuk az olvasót. Japánban szó szerint minden megművelhető parcellát használnak, ha épp nem beépítik, vagy másra használnak, esetleg nemzeti parkot alakítanak ki belőle. Itt olyan nem létezik, hogy a földet „elfelejtik” bevetni, ha az arra való. Így esett, hogy Attiláék parcellájának jelentős része egy sztráda alatt egy kis patak mellett és egy magyar szemmel hegynek nevezhető vonulat közt található.

Vissza menühöz: 99%-ban igazi magyar ínyencségeket tartalmaz – néha egy kis japános beütéssel. A Büfé azonban nem mindig a setoi kult​urális központ tágas helyiségében állt. Attila megmutatta nekünk azt a kis, egy garázsnál éppen csak hogy nagyobb zugot a közeli piac egyik szegletében, ahol az egész évekkel azelőtt elkezdődött. Annak, aki rég nem járt már otthon, biztosan összeszorul a szíve, ahogy Attila mutatja a lenti részt telis-tele magyar népművészeti termékekkel, a fenti részt pedig fokhagymával és egyéb szárított fűszernövényekkel.

„Attilát összehasonlítani az átlag japánnal nagyon nehéz.”

Nami és Attila egyébként nem egy szokványos páros: Nami tipikus japán visszafogottsága és Attila székely virtusa olyan kontrasztban áll egymással, ahogyan a rizs és a pityókakrumpli. De talán pont ettől működik olyan jól a kapcsolatuk. Attila bőbeszédűsége mellett azért néha Namit is sikerült szóra bírnunk, még ha nem is volt olyan könnyű dolgunk. De természetesen nem hazudtolta meg magát. Talán nem is japánhoz illő viselkedés lett volna, ha nem „felejtett volna el” szólni nekünk, hogy pont az interjú napján ünnepelte születésnapját ő is és cimbalmos barátjuk is. De még nem volt veszve semmi, idejében kiderültek a dolgok és együtt ünnepelhettük a szülinaposokat.

Tömegközlekedés Japánban

Utunk Jokohama felé vitt tovább, ahova a híres japán gyorsvasúttal, a Sinkanszennel mentünk. Nem csak azért, mert „ki kellett próbálni”, hanem mert nagyobb távokra nincs is nagyon más megoldás. Japánban az autóbérlés nem egy sétagalopp, és más közösségi közlekedések sem működnek hosszabb távokon.

A nagy esőzés miatt viszont megborult a japán pontosság – igen, ilyen is előfordul, és nem mondott le a japán miniszter, mint a viccben. Nagyjából egy órát késett a vonatunk, ami így leírva talán nem tűnik különösnek, de a kinti viszonyokhoz mérve ez tényleg nem mindennapos. Cserébe az emberek higgadt közönnyel viselték, egy rossz szó nélkül.

Miután a tájfuntól vizes pályán is 200 km/h-val hasítva megérkeztünk Jokohamába, Dani végre befejezte Kiss Sándor könyvét. Szükség volt rá, mert a magyar-japán lábnyomok jelentős része Jokohamához köthető. Mellesleg a sebességet egyáltalán nem lehet érezni a vonaton ülve (de még állva sem), az egyetlen árulkodó jel – a sebességjelző monitorokon kívül – az, hogy a megszokottnál gyorsabban suhan el a táj mellettünk. Ha még emlékeztek az 1. évadunkra, Kínában is épp hasonlót írtunk nektek.

Érdekesség, hogy Japánban csak a Sinkanszenen elfogadott enni – az ülések háttámlájában van is beépített lehajtható asztal, mint a repülőkön vagy nálunk a vonatokon – a rövidebb távokat megtevő vonatokon, buszokon és metrókon viszont nem. Sőt amikor a stáb egy tagja erről mit sem tudván elmajszolt egy onigirit a nagoyai metrón, és úgy néztek rá, mint aki körözött bűnöző, mi meg nem értettük a dolgot.

Az Oszakától 43 kilométerre fekvő Kiotó egykor több mint ezeréven keresztül volt Japán fővárosa, ennek megfelelően az egyfőre jutó mondásokban is a képzeletbeli japán dobogó csúcsán áll. A címben szereplő patetikusan túlzó mondás után lássuk a legelterjedtebbet:

„Kyō de manabi, Ōsaka de kasegu.” Vagyis: „Kyotóban tanulj, Oszakában keress pénzt.”

Igaz manapság a közigazgatás helyett inkább a kultúráé a főszerep Oszakában. Abból olyannyira nincs hiány, hogy itt található Japán legismertebb sintó szentélye a Fusimi Inari-nagyszentély. A sintó ősi japán vallás, mely a Krisztus előtti első évezredben alakult ki. Leghíresebb része talán a több ezer torii kapuból álló sétaútvonal, mely felvezet egészen az Inari-hegy legtetejére.

A vörösre festett kapukat beteljesült vagy beteljesülni vágyott kívánságokért adományozott összegekből állítják, mely szokás az Edo-korig nyúlik vissza. A szentély Inarinak épült, aki többek között a rizs és a mezőgazdaság kamija, vagyis ezeknek spirituális megtestesülése, a sintó vallásban ugyanis nincsenek istenek. Inari hírnökei a rókák, így az Inari-szentélyek elengedhetetlen részei a kőből faragott rókaszobrok.

Bozóky Dezső, az első magyar turista

Egy rókaszobor-pár ül például a Fusimi Inari-szentély imacsarnokának bejárata előtt, melyről az egyik első magyar Japán-utazó, Bozóky Dezső igen híres fotográfiáját készítette. Az egykori hajóorvos történetét Dénes Mirjam, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum japán gyűjteményének kurátora részletesen meséli el a második epizódban. Köszönet érte.

Kinézetre Kiotó sokkal tradicionálisabb, mint Oszaka, szinte csak régi típusú házak és épületek vannak.

Ám addigra Japán kapitulált (augusztus 15-én), így szerencsére a város megmenekült. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az USA valószínűleg Kitakjúsú városát bombázta volna, bár Kiótó valóban szerepelt a „halál-listán”, de Henry L. Stimson, az USA hadügyminisztere személyesen húzta ki onnan.

Ha valaki immerzívebb élményre vágyik, beöltözhet tradicionális ruhába és úgy járhatja végig a város utcáit – mondjuk ezt épp Miskolcon is meg lehet tenni, kisebb távolság, cserébe furcsábban néznek ránk, Kiotóban ez a mindennapok része.

A híres Arashimaya bambuszerdő viszont úgy hat, mint a nyugati világ tökéletes Instagram-posztjaihoz kitalált hibátlan háttér, hiszen nem sokkal több az erdő, mint amit az ismert képeken már oly sokszor láttunk, ráadásul távol van minden más látnivalótól. Helyette ajánljuk a Kodaiji buddhista templomot és meseszép kertjét, melyet önmagában is érdemes megnézni, de a mellette található kis bambuszliget nagyon hasonló élményt nyújt, mint Arashimaya.