Aki még életében szeretne eljutni a Marsra, jöjjön el Tádzsikisztánba, Murghab mellé. A táj csak annyiban különbözik a vörös bolygótól, hogy itt lassan csordogálnak mindenfelé a gleccserpatakok. A vörös és poros semmiben fel-feltűnik néha egy mormota, vagy madár, de egyébként anélkül lehet bolyongani hosszú órákat, hogy emberbe botlanánk. Egy-egy 4000 méter feletti hágón állva aztán rádöbbenünk mi is az értelme az útnak.
Az oxigéntől ritka szél úgy simogatja meg a tarkónkat, hogy szinte beleszédülünk. Furcsa érzések fogják el itt az embert, mintha hallaná a színeket és látná a hangokat. Mintha nem is élnénk csak lebegnénk a sárgás-vörös-barna fényben. Egy pillanatra úgy kapcsol ki az ember agya, hogy teljesen kizárja a fejéből a hétköznapokat. Nincsenek csekkek, se kötelezettségek csak az emberi élet legősibb tapasztalatai: az élet és annak körforgása. Ajándéknak érzi az ételt és a vizet.
Ilyen az élet 4500 méteren 5 napig, amit sokan sokféleképpen viseltünk. Fiúként is, de lányként talán még nehezebb volt ezek közt az extrém körülmények közt pusztán csak lenni, nem hogy még dolgozni is.
𝐌𝐚́𝐫𝐭𝐢 𝐧𝐚𝐩𝐥𝐨́𝐣𝐚́𝐛𝐨́𝐥:
Jarty Gumbez feladta nekem a leckét, és nem azért, mert maga a feladat lett volna nehéz: 10 órás út vezetett be egy a Pamír mélyén fekvő tádzsik faluba.
Ha nem kellett volna megállnia a csapatnak annyiszor miattam, akkor nem éreztem volna magam olyan kellemetlenül sem. Ráadásul, estére mikor újra képes voltam enni – és a hasmenésem is elmúlóban volt – sikerült megvacsoráznom a szállásadónk családjánál.
Ez hiba volt: pokoli éjszaka következett, amit már az első falat ételnél megéreztem. Hirtelen egyszerre lett hányingerem, és rohamszerű hasmenésem, a magaslati betegség miatti lázról és fejfájásról már nem is beszélve
Első éjjel 3 órát se aludtam, olyan gyakorta jártam ki a mosdóba.
Apropó mosdó:az angol vécét – ritkaság errefelé – csak a ház alatt futó 70 fokos termálvízből merítve lehet lehúzni, ha a vödröt éppen megtöltötte előtte valaki. Mivel a ház egy szem aggregátora éjszaka nem üzemel, így a koromsötétben visszaverődő hangok alapján lehet csak tájékozódni odabent. Pechemre a hasam egész éjjel háborgott. Felzavarva ezzel a velünk együtt alvó egereket.
Nem tudom, mi volt abban az ételben, de nagyon haragudtam magamra, hogy a megérzésem ellenére, megettem. Pedig csak a főt krumplit ettem ki a vöröses levesből, a káposzta és répa darabok közül… Az, hogy az éjszaka nem kímélt, nem lepett meg. Akkor már a negyedik napja ment a hasam, le is dobtam pár kilót. Azzal vigasztaltam magam, ez nem is baj, hisz legalább csinosodok. Próbáltam felfedezni valahogy a szenvedés jó oldalát.
Holott túl sok jót azért nem találtam benne. Főleg amiatt nem, mert míg egész nap szenvedtem és háztartási kekszen éltem, addig a többiek elmentek hóleopárdot becserkészni a hegyek közé. Ezalatt nekem legfeljebb ahhoz volt erőm, hogy az ágy és a mosdó között ingázzak. Nem túl sok izgalom jutott aznapra, viszont annál több álom. Elképzeltem, milyen jó lenne a többiekkel együtt a hóleopárdokra várni. Épen, egészségesen, a Pamírban.
Estére valamivel jobban lettem, így újfent főtt krumplira adtam a fejemet, ám ezúttal csak magában, leves nélkül. A helyzeten azonban ez sem javított, kezdődött minden elölről. Ezúttal a 3 óra alvásnak felettébb örültem. Talán az egerek is. De másnap már kizárólag kekszen éltem. Már nagyon jól akartam lenni. Elég volt ebből! Nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen rosszul, ráadásul tovább kellett indulnunk.
Utunk nagy része olyan földút volt, amelyet a helyiek tapostak ki az évek során és több patak keresztezi (hidak nélkül), mint bármilyen élőlény. Ilyen körülmények közt nincs más választás, mint összeszorított fogakkal tűrni, amíg meg nem érkezünk.
„𝐀𝐳 𝐨𝐭𝐭 𝐧𝐞𝐦 𝐞𝐠𝐲 𝐟𝐚𝐫𝐤𝐚𝐬?”
Nemcsak Mártit, a stáb fiú tagjait is megviselték az extrém körülmények. Végtére is nem vagyunk egy hegymászó nemzet. Mind éreztük az ütemtelen lüktetést a halántékunkban, a torkunkban. Szédülve bambultunk csak magunk elé.
– 𝐴𝑧 𝑜𝑡𝑡 𝑛𝑒𝑚 𝑒𝑔𝑦 𝑓𝑎𝑟𝑘𝑎𝑠?
– 𝐷𝑒ℎ𝑜𝑔𝑦, 𝑎𝑧 𝑚𝑎𝑥 𝑒𝑔𝑦…
– 𝐷𝑒! 𝐴𝑧 𝑒𝑔𝑦 𝑓𝑎𝑟𝑘𝑎𝑠!
Satufék. Mint a bolondok úgy futottunk a farkas után, de ő nem akart közös fotót, így délibábjaink közt folytattuk az utat. Mire megérkeztünk az afgán-kínai-tádzsik hármashatárhoz Márti állapota még rosszabbra fordult, pedig akkor még nem is evett abból a levesből. Aggódtunk, hogy ha komolyabb orvosi beavatkozást igényelne, akkor a legjobb esélyünk egy helikopter lehetne, hiszen 400 kilométeres körzetben nem volt komolyabb település. Szerencsére „debreceni keményfából” faragták.
Másnap Márti nélkül vágtunk neki a hajnalnak. Vezetőnk és barátja, a falu vadászának tanácsára koromsötétben nyitottuk ki a menedékház ajtaját. Hideg. Hát, hogy hiányoztál! Végre olyan hideg volt, hogy fázhattunk. Furcsa luxus ez errefelé. Ahogy közeledtünk a kiszemelt hegyoldal felé úgy lett újra sárga, vörös és barna minden. Sehol egy kis zöld. Mit esznek itt az állatok? Egymást! Felelte vadászunk miközben a távcsövébe feledkezve pásztázta az ébredező Pamír lankáit. Aztán egyszer csak úgy mutogatott, mintha egy hajó süllyedne.
A hóleopárd a világ legnehezebben megtalálható ragadozója. Nem véletlenül hívják szellemmacskának. Így mire a távcső lencséjéhez értünk már köddé is vált a hajnali párában. Akaratán kívül is játszott velünk. Közben a nap is átbukott a 6000 méteres hegyek felett.
A szél néha suttogott valamit, de amúgy semmi. Egy-egy jak megmutatta magát ugyan, de olyan messze, hogy a sziluettje könnyen egy szamárénak látszott. E jambikus sorok között bandukoltunk még egy keveset, de a szellemek már csak ilyenek. Akkor mutatkoznak, ha ők is akarják. Vezetőnket viselte meg talán a legjobban a dolog, hiszen állítása szerint nem csak Tádzsikisztán, de a Pamír legtöbb szellemacskája itt, Jarty Gumbez körül él.
𝐅𝐚́𝐣 𝐯𝐚𝐥𝐚𝐦𝐢𝐝? 𝐈𝐠𝐲𝐚́𝐥 𝐭𝐞𝐚́𝐭! 𝐔́𝐠𝐲𝐢𝐬 𝐟𝐚́𝐣? 𝐈𝐠𝐲𝐚́𝐥 𝐦𝐞́𝐠 𝐞𝐠𝐲𝐞𝐭.
A Kara-kul tóhoz érve már éreztük a változás szelét. Ahogy ereszkedtünk le egy 4500 magas hágóról és értük el a kellemes 3500 métert úgy kaptuk vissza az érzékszerveinket. A világ egyik legszebb hegyi tava már önmagában megéri az utat. A Pamír színeibe itt vegyül először némi zöld és persze kék. Nem tudtuk eldönteni, hogy a kristálytiszta vízből előbb igyunk, vagy inkább megmártózzunk benne. A környező hegyek gleccserei táplálta tó volt az utolsó állomásunk Kirgizisztán előtt. Ám vezetőnk javaslatára az út előtt ittunk még egy kis teát, hiszen ha fáj valamid, akkor igyál teát! Ha úgyis fáj, igyál még egyet!
𝐊𝐢𝐫𝐠𝐢𝐳𝐢𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐧.
„A nagy jurtázás” volt haditervünk megnevezése, ami ugyan nagy volt, de a benne töltött éjszaka első este elmaradt. Átvészelve a magaslati betegséget és a gyomorrontás mindenféle tüneteit végül úgy döntöttünk, hogy a szállásadónk kertjében felhúzott körsátrat csak az étkezések lebonyolítására használjuk aznap. A házban napok óta ez volt az első éjszaka, amit végig aludtunk. Bár az is igaz, hogy másnap, a jurtában töltött estében is kellemesen csalódtunk. Amíg egyik szemünkkel az Erdélyre hasonlító végtelen zöld tájat csodáltuk, addig a másikkal már Kínára figyeltünk.
Alig tudtuk felfedezni a honfoglaló magyarok által is valaha használt jurtákat máris nyugtalanító híreket kaptunk. A kínai kapcsolatunktól úgy értesültünk, elég délután kettőre megérkeznünk az ő oldalukra. „De azért délig érjetek oda a határátkelőhöz, mert akkor kezdődik az ebédszünetük” Ez volt az ukász, tartottuk is magunkat a menetrendhez, 11-re már fel is tűnt a látóhatáron az első sorompó. A meglepődött strázsák előjöttek kis bódéjukból, hogy aztán megfontolva, és semmit sem elkapkodva odalépjenek hozzánk, hogy közöljék:
„𝐈𝐭𝐭 𝐮́𝐠𝐲 𝐬𝐞𝐦 𝐣𝐮𝐭𝐬𝐳 𝐚́𝐭!” – 𝐈𝐈. 𝐄𝐩𝐢𝐳𝐨́𝐝
„Már megint nem?!”- ezzel a kérdéssel kezdődött a HVK kis csapatának Kasgarig tartó, Frodóékat megszégyenítő kalandozása határátkelőkön és rendőrségi ellenőrzőpontok hadán keresztül. Majd további 13 órán keresztül Irkestamnál Kína legnyugatibb pontján.
𝐻𝑎𝑡𝑎́𝑟𝑎́𝑡𝑘𝑒𝑙𝑒́𝑠 𝐼.:
Az első szomorú tény az volt, hogy a sorompó még nem is a határ volt. Egy ellenőrzőponton állták utunkat a kirgiz katonák, ami a tényleges határtól még 15 kilométerre volt. De rendkívül előzékenyen felajánlották, hogy autóinkat hátrahagyva gyalogszerrel tovább mehetünk, és ha szerencsénk van még sötétedés előtt elérjük célunkat. Aztán közös nyelv híján, a szokásos activity-t követően derült csak ki, itt reggelente, vagy inkább hajnalonta ugyan megáll egy busz, ami a Kínába igyekvőket viszi el a hátra lévő 15 kilométeres hegyi meneten, de aztán már nincs több. Jó magyar szokás szerint nem hagytuk magunkat, csak kötöttük az ebet a karóhoz:
-𝑁𝑒𝑘𝑢̈𝑛𝑘 𝑚𝑎́𝑟𝑝𝑒𝑑𝑖𝑔 𝑒𝑔𝑦 𝑜́𝑟𝑎́𝑛 𝑏𝑒𝑙𝑢̈𝑙 𝑜𝑑𝑎 𝑘𝑒𝑙𝑙 𝑒́𝑟𝑛𝑢̈𝑛𝑘 𝑎 𝑘𝑖́𝑛𝑎𝑖 𝑜𝑙𝑑𝑎𝑙𝑟𝑎!
-𝐻𝑎 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑛𝑐𝑠𝑒́𝑡𝑒𝑘 𝑣𝑎𝑛, 𝑗𝑜̈𝑛 𝑒𝑔𝑦 𝑘𝑎𝑚𝑖𝑜𝑛, 𝑎𝑚𝑖𝑡 𝑙𝑒𝑠𝑡𝑜𝑝𝑝𝑜𝑙ℎ𝑎𝑡𝑡𝑜𝑘.
-𝐷𝑒 𝑚𝑜𝑠𝑡 𝑛𝑎𝑔𝑦𝑜𝑛 𝑢́𝑔𝑦 𝑡𝑢̋𝑛𝑖𝑘, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑛𝑖𝑛𝑐𝑠𝑒𝑛 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑛𝑐𝑠𝑒́𝑛𝑘.
-𝐸𝑙𝑜̋𝑏𝑏-𝑢𝑡𝑜́𝑏𝑏 𝑢́𝑔𝑦𝑖𝑠 𝑗𝑜̈𝑛 𝑒𝑔𝑦…
A játék következő körében csak kibukott a szög a zsákból. Kiderült a sorompón túlra, autóval nemcsak születni lehet. Nagy tanakodás után kiderült, hogy van „átkelési díj”. Opciók hiányában kicsengettük a 30 dolláros rögtönzött vámot, majd már neki is vághattunk a hegymenetnek. Sofőrünket még sosem láttuk így vezetni. Eltökéltség ült az arcán. Le akarta győzni az időt, ami már vészesen ellenünk dolgozott. El is száguldott egy újabb ellenőrző pont mellett, hogy spóroljon nekünk időt. Innen is köszönjük „K”! Még negyed óránk volt hátra, amikor egy kamionsor állta utunkat a határátkelő és közöttünk.
A könnyes búcsú elmaradt, a közel egy kilométeres rohanás a cuccainkkal viszont nem. Az óra továbbra is ketyegett, de mi rendíthetetlenül mentünk csak előre és sikerrel jártunk! Elértük az újabb sorompót, ahol már táblák figyelmeztettek minket, hogy bizony eddig tartott Kirgizisztán. Azonban hiába győzedelmeskedtünk, az újabb utunkba kerülő határőr közölte, hogy már húsz perce tart az ebédszünet és igazából már akkor is késő lett volna, ha „időben” ideérünk.
𝐻𝑎𝑡𝑎́𝑟𝑎́𝑡𝑘𝑒𝑙𝑒́𝑠 𝐼𝐼.:
„Égett a napmelegtől a kopár szík sarja” – idéztünk magunkban a Szodi fiait, de itt nem voltak tikkadt szöcskenyájak, helyette csak egy tikkadt HVK stáb. Mi viszont nem legelésztünk, csak több mint két órán keresztül aszalódtunk a kamionok tenyérnyi árnyékában. Az ebédidőt ugyanis 20 perccel előbb kezdték, de egy másodperccel sem fejezték be hamarabb. Mire az utolsó falat árnyékot is felfalta a nap, látszott a határőrökön, hogy jóllakottak és kipihentek. Ránk ez viszont cseppet sem volt igaz. Jobb híján a földön ülve olvasgattunk és találgattuk mi várhat még ránk? Ezalatt a létező összes iparág képviselője felajánlotta szolgálatait oroszul, kirgizül, vagy épp kínaiul. Se taxit, se új cipőt, se mást nem kértünk. A fáradság jelei bizonyára kiültek az arcunkra, hiszen a kirgiz határőrök hamar kompenzáltak minket. A jóllakott parancsnok, előbb megérdeklődte mifélék volnánk, aztán mikor meghallotta, hogy „vengría” személyesen gondoskodott arról, hogy a Kína felé tartó kamionokra felférjünk a cuccainkkal. Nyomatékosan „kérte” ideiglenes sofőrjeinket, hogy ne merjenek ezért sápot szedni. Újabb köszönet!
Felszerelésünk túlélte a rongyos-kátyús utakon százzal döngölő kamionok ámokfutását, ahogy mi is. A kirgiz határtól végül egy darabban eljutottunk Kínáig ezeken a teherautó-monstrumokon, noha hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy szemernyit sem izgultunk. A távolban temérdek vörös zászló, szöges drót és egy cirádás kapu hirdette a „dicső” Kínai Népköztársaságot. Odaérve a kapu kitárult, és mi beléphettünk. Végre. Elnyertük hát végső jutalmunkat – gondoltuk mi, naívan, bután.
𝐻𝑎𝑡𝑎́𝑟𝑎́𝑡𝑘𝑒𝑙𝑒́𝑠 𝐼𝐼𝐼.: – 𝐴𝑣𝑎𝑔𝑦 𝑎 𝑟𝑒𝑛𝑑𝑜̋𝑟𝑠𝑒́𝑔𝑖 𝑒𝑙𝑙𝑒𝑛𝑜̈𝑟𝑧𝑜̋𝑝𝑜𝑛𝑡𝑜𝑘 𝑢́𝑡𝑣𝑒𝑠𝑧𝑡𝑜̋𝑗𝑒́𝑏𝑒𝑛.
Gyors útlevél-ellenőrzést követően végig masíroztunk a majdnem száz méter hosszú, szögesdróttal elkerített betonúton, hogy a végén újból átadjuk az utazási papírjainkat. Ahogy már megszoktuk, itt is activity-be kezdtünk a barátságos kínai határőrökkel, akik szintén nagyon segítőkésznek bizonyultak és az út szélén rostokoló kisbusz sofőrjét is erre bíztatták. A pufók kínai sofőr ellenállását hamar leverték a katonák, így hipp-hopp a kínai határkomplexum átvilágító egységénél találtuk magunkat. Több órás késéssel ugyan, de sikerült megérkeznünk a találkozóra, szerencsénkre a vezetőnk nem adta fel a várakozást.
Szokatlanul mosolyogtak ránk a határőrök. Már-már túlságosan is. Kedvesen beirányítottak minket egy váróterembe, de ami ezt követően történt csak azoknak ajánljuk, akik Kínáról eddig nem csak és kizárólag a pandasimogatós felvételeket látták. A mosolygós arcok előbb felszólítottak minket, hogy legyünk olyan kedvesek és telefonjainkat adjuk át átvilágításra. Olvastunk erről korábban is, de nem hittük el. Két külön erre a célra fenntartott határőr mindenféle előzetes kérelem nélkül elkezdte a telefonok fotóit „átvizsgálni.” Különösebb gond nélkül haladt a procedúra, amíg meg nem találták a NATO bázison készült, ebben az adott helyzetben kompromitáló fényképeket néhány fegyverről, és a fél stábról amint taktikai felszerelésben pózol.
Korábban is ki kellett magyarázni egy-egy fotót, de azokon főképp alkoholos boldogságban mosolyogtunk. Kezdődött hát a magyarázkodás, miért ezek a NATO-s képek. Újságírók vagytok? Nem? Akkor minek a kamera? Ez hangot rögzít? És mi ez a videó a forgatásról? Ezen a képen mi történik? Ilyen és hasonló kérdések hangzottak el, mire nagy nehezen elhitettük velük, hogy csak a barátainkat látogattuk meg Afganisztánban a barátságos NATO-bázison és amúgy meg kép- és videomegosztó oldalakra készültek az anyagok. Azt fontos kihangsúlyozni, hogy a pandamacik országa a világ egyik legdurvább diktatúrája is egyben. Hiába a kedves és aranyos közemberek, a rendszer mindenen rajta tartja a kezét. Főleg Ujgurisztán régióban. Sokan, nagyon sokan mondták, hogy nem szabad ide jönnünk, mert nagyon veszélyes, mivel a kínaiak épp „átnevelik” a több mint 10 milliós ujgur népet, de erről majd később.
Történetünk szempontjából az a lényeg, hogy átlendültünk a telefonos kálvárián és következhetett a csomagvizsgálat. A stáb két szuvenír üzbég késének kivételével tulajdonképpen vérveszteség nélkül átvészeltük ezt is – szerencsére mást nem koboztak el. Könnyes búcsút vett hát két Gáborunk a pengéktől, és elindultunk a 150 kilométerre lévő bevándorlási osztályra, ahol végre meg is kaptuk a pecséteket útleveleinkbe –, mert, hogy ez persze nem egy épületben, vagy városban található.
𝐇𝐚𝐭𝐚́𝐫𝐚́𝐭𝐤𝐞𝐥𝐞́𝐬 𝐮𝐭𝐚́𝐧𝐢 𝐭𝐨𝐯𝐚́𝐛𝐛𝐢 𝐚́𝐭𝐤𝐞𝐥𝐞́𝐬𝐞𝐤.
Ahogy haladtunk a hegyi nyomvonalon autópályává avanzsáló úton, valami furcsa ködszerű lepel kezdett sűrűsödni. A látótávolság, töredékére csökkent. A vöröses por és szmog tömény keveréke világégés utáni hangulatot kölcsönzött a zötykölődésnek. Mindeközben a rendőrségi ellenőrzések, közben úgy szaporodtak meg, mintha az utolsónak megmaradt birodalom tartaná markában a még életben maradt lakosságot. Útlevél-ellenőrzések, csomagátvilágítások, regisztrációs pontok váltották egymást. Egy ideig számoltuk, de mikor az utolsó palack vizünk is kifogyott, már csak robotként álltunk be újra és újra az átvilágító kapukhoz. Mire elértünk a bevándorlási hivatalba – ahol természetesen újra végig kellett csinálnunk az egész procedúrát -, már teljesen kedvünket vesztettük.
Itt is legalább négy helyen álltunk meg, de legalábbis ennyire emlékszünk a hivatali útvesztőből. Csattant végre a pecsét a kínai vízumon. Most már igazán megjöttünk! De még ugyan ennyi volt hátra KasgarKasgarig. A továbbra is kísérteties ködön átszűrődő fényből arra lehetett következtetni, hogy késő délután lehet, pedig már a 10-et is elütötte az óra mire elhagytuk a Kasgar előtti utolsó hatósági vizitet.
𝐊𝐚𝐬𝐠𝐚𝐫
Szépen lassan lenyugodott a nap mire késő este elértünk a szállodába. Hosszas értetlenkedés és nemtörődöm otrombaság fogadott minket. És persze újabb átvilágítás, hiszen egy kínai hotelben az is van! A soha véget nem érő regisztrációt követően csak ernyedten ledobáltuk cuccainkat, hogy azonnal valamit ehessünk még mielőtt az üzletek bezárnak. A reggelit és néhány csokit leszámítva ugyanis nem ettünk egész nap semmit – ha nem számítjuk a kirgiz oldalon benyelt fejenkénti egy kiló port. Fél órás föl-alá rohangászás és kétségbe esett kutatást követően megtaláltuk az egyetlen még nyitva lévő helyet. Ez lehetett a helyi KFC.
„Ide mindent!” – gondoltuk, és meg is kaptunk bármit, amilyük még volt. Három csirkecomb és két szelet „ne kérdezd, hogy mi ez-t”. Hatunkra ez igen kevésnek bizonyult, Ráadásul Márti nem is ehet húst. Ők a visszavonulást választották, a stáb maradéka pedig szerényen szinte rágás nélkül pusztította el a tápanyagot, amihez hozzájutott hajnal kettő körül…
Félig üres gyomorral, de annál több lelkesedéssel hajtottuk nyugovóra fejünket és bíztunk a következő nap sikerében…
