Útinapló: India – meglepődni, megdöbbeni

Admin

India alaposan elrúgta a pöttyöst. Nem ám a Gangesz túlpartjára, vagy a Himalájáig; felrúgta egészen a holdig. Képzeljünk el egy olyan kontinensnyi országot, ami a tökéletes ellentéte Európának és mindannak, amit valaha olvastunk, vagy láttunk eddig Indiáról. Persze ki ne tudná, hogy a tehenek szent állatok a hindu vallásban, de arról már nem szólt a fáma, hogy a sztráda közepén csatangolnak gazdátlanul és néha meg is fejik őket ott, a kamionok között. Afrika után úgy éreztük, hogy higiénia terén már nem lehet újat mutatni nekünk, aztán jött a csapból csepergő barnás víz, amiket két ujjpercnyi csótányok figyeltek egy szállodai szoba sarkából. És persze a monszun. Ha itt esik, akkor nagyon esik. Nagyjából olyan, mintha a Balaton teljes vízkészletét ráborítanák Budapestre 3 óra leforgása alatt. Ilyenkor minden úszik. Az emberi, a tehenekhez, a kutyákhoz és az összes élőlényhez valaha tartozó ürülék, kosz és szemét.

Tehát a öves várat magára. Úgy tűnik, India olyan szerelem, ami nem üstökösként vág fejbe, hanem legfeljebb a börzsönyi kisvasút visszafogottságával. Időnk van, több mint három hetet barangolunk Körösi Csoma Sándor nyomdokában, ezalatt lesz alkalmunk beleszeretni az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjébe. Addig azonban leírjuk, amit látunk akkor is, ha az nem rózsaszín és füstölő szagú, hanem barnás fekete és nagyon büdös. Mindig elmondjuk, hogy még ha felületes képet is adunk a világról, az legalább őszinte. India pedig egyelőre óriási zakóra áll a 3. évad országai terén: nyolc országból a nyolcadik a képzeletbeli versenyünkben. Hogy miért?

Kínából Indiába Kazahsztánon át a legrövidebb

Legutóbb már elpanaszoltuk, hogy Pakisztán még mindig vizsgálja a vízumkérelmünket, így rögtönöznünk kellett, hogy átjuthassunk Indiába és megkoronázzuk az évadot Kőrösi zanglai kolostorával. A legjobb megoldás Hongkongon keresztül vezetett volna, de a tüntetések miatt nem erőltettük. Volt egy járat Kirgizisztánon keresztül is, de ott is éppen áll a bál. Így végül Almatiból, Kazahsztán felől érkeztünk meg Új-Delhibe, India 20 milliós fővárosába, hogy nekivágjunk Kasmírnak, ahol jelenleg szintén pattanásig feszült a helyzet, de erről majd később.

Búcsút intettünk hát a pandamacis kínai diktatúrának, hogy a világ legnagyobb demokráciájába érkezhessünk. Nagyon nem szerettük volna (újra) megszegni a szabályunkat, vagyis hogy nem csak földön közlekedünk, azonban Afganisztán után (újra) vis maior helyzet adódott. Bánatunkat ezért vodkába fojtottuk. Nem mintha lett volna más választásunk. 5 órát kellett üldögélnünk hajnal 2 és 7 között Almaty repterén. Mivel az alvás gyakorlatilag esélytelen volt a zsúfolt terminálon, így csapdahelyzetben találtuk magunkat.

Biztosan megemlegeti a reptér, hogy ott jártunk, de nem Márti miatt. Végre meg tudta venni azt a parfümöt, amire már Irán óta áhítozott – ritka, hogy ennyi „szabadidőnk” legyen. A harmadik legjobb kazah vodkától szélesen vigyorgó, hangosan beszélő, mindenkit megkínáló stábtagok hamar belakták a néhány kávézó egyikét rengeteg új ismeretségre szert téve. Dani például összefutott rég nem látott lengyel ismerősével, Lukasszal, aki épp Kirgizisztánból tartott hazafelé. Pici a világ.

Új-Delhi: a világ közepe

További 5 óra repülés várt ránk és ki lehet találni, hogy a vodkázás után mindenki milyen mélyen aludt: „like a baby cow” – ahogy a stewardesek mondták. Legalább összejött 48 órán belül 5 óra életmentő alvás.

Amint megérkeztünk Új-Delhibe megütött minket a 86 százalékos páratartalom és a minden irányból tóduló ember és állat tömeg. A reptérről jövet egy markoló haladt a háromsávos sztráda középső sávjában melyet balról tehenek kerülgettek. Jobbról pedig csak korlátozottan lehetett haladni, mert egy vasdrótboglya imbolygott ki a markoló kanalából, ráadásul a robogók is csak azon az egy sávon közlekedtek, amin mi. Eközben minden jármű úgy dudált, mintha pénzt kapna érte. Lehet, hogy a négytagú család csecsemője ezért visította még a dudákat is túl a mellettünk pilinszkázó robogók egyikén. Ez volt a nyitójelenet Új-Delhiben.

Volt a stábból, aki még nem látott ennyi tuk-tukot, vagyis három kerékű Chinqucento és Csepel bicikli szerelemgyereket, így pesti ámulattal nézte őket – úgy 10 percig. Amíg mi a dugóban dudálgattunk a másik 20 millió embernek, addig a fürge tuk-tukok úgy szaladgáltak fel-alá, mint a gekkók abban a szállodában, ahol a csótányok is csak a sarkokba merészkedtek. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk: Delhiben az ötcsillagos szállodák és a „minden más” közt maximum az Airbnb jelenti az átmenetet, így másnap át is tettük a székhelyünket. Nem tartott sokáig, csupán még 2 órán keresztüli dugóban dudálgatásig, pedig mindössze 5,6 kilóméterre volt a másik helyszín.

A kaotikus Jetstones családbeli Delhiben gyakorlatilag egy kresz szabályt tartanak be: a jobbkéz szabályt, ami itt balkéz szabály. A brit uralom hagyatéka, hogy még ma is jobbkormányos autókat vezetnek, tovább bonyolítva ezzel is az életet.

  • Én nem tudnék Európában vezetni?
  • Ha itt tudsz, akkor Budapesten is tudnál.
  • Nálatok annyi a szabály, nem bírnám megjegyezni.
  • Nálatok nincs szabály?
  • Van, csak senki se tartja be.

Ezt mondta az egyik magyar szakos hallgató a Delhi Egyetemen. Ez volt az első pillanat, mikor már derengett: van élet a nyugati élet berögződésein kívül. Attól még, hogy nekünk 120-as a vérnyomásunk az állandósult laokon-autócsoportoktól még nem jelenti azt, hogy ne működne a két magyarországnyi város mindennapja. Épp az ilyen „apróságok” miatt sokszínű még mindig a világunk, globalizáció ide, vagy oda. Ráadásul egy hét alatt két karambolt láttunk összesen. Tehát kijelenthetjük, hogy India tökéletes ellentéte annak, amit az Uráltól nyugatra megszoktunk.

Köves Margit és Sági Péter

Ezek után különösen kíváncsiak lettünk, hogy milyen lehet magyarként itt élni. Hogy választ kapjunk elindultunk – az év legnagyobb esőzése közepette – a Delhi Egyetemre. Utunk során láttunk autót, ami a város egy mélyebb pontján állt a dugóban és a víz már a kerekeit is ellepte. Ezek után meglátni Köves Margitot olyan volt, mint megérkezni Delhiben a monszun kellős közepén bőrig ázva a Delhi Egyetemre és találkozni Köves Margittal. Felemelő és csodálatos érzés. Épp, mint Köves Margit. 35 éve tanít a Szláv és Finnugor Tanszéken magyar nyelvet és irodalmat. A professzorasszony büszkén mesélt munkásságáról, a megannyi hindire lefordított magyar könyvről, versről. Arany, Esterházy és Háy rajongók kapcsoljatok majd a TV2-re februárban. Sági Péter személyében nem kevésbé érdekes embert ismerhettünk meg. Kevés magyar indológus volt, van és lesz, aki 30 éves korára anyanyelvi szinten beszél hindiül és szankszritul. Ráadásul úgy ismeri Indiát, mint az erasmusos diákok Amsterdamot. Így jobban belegondolva csak belőlük leforgathattunk volna egy teljes epizódot.

Onnan tudtuk, hogy Köves Margit és Sági Péter munkássága az indiaiak számára is túlmutat a diplomatikus középszeren, ahogy a diákok beszéltek róluk. Épp interjú közben történt, hogy Danihoz odasúgta az egyik németszakos diák: „I fuc.in love this Lady! She is the best!” Később a magyar szakos hallgatók elárulták, hogy többük is Magyarországra vágyik, továbbtanulni, élni, világot látni. Lehetséges, hogy nem is kell náluk jobb nagykövet Magyarországnak?

 

Delhi szép arca

Nincs. Nem könnyű Delhiről szépet írni. Még az indiaiak is azt mondták, hogy Delhi egy csúnya és nyomasztó város, ahol nem szabad sokat időzni. Ennek ellenére azért megpróbáltuk a legtöbbet kihozni belőle. Megkerestük az éjszaka is – egészséges mértékben – lüktető „sétálóutcát” (Main Bazaar), ahol másodpercenként gázolnának el a tuk-tukok, ha hagynánk. Aztán a Vörös Erődöt, ami India egyik legfőbb büszkesége, de sajnos útban arrafelé szájtátva kaptunk állkapocsgörcsöt mikor megláttunk valami egészen elképesztően nagy szemétkupacot a város külső részén. A nagyjából Angyalföld külsőn megtalálható szemét lerakóhely, amelyet lakóházak vesznek körül mára akkora, mint a Taj Mahal.

Delhiből Agrába – Reményfolt, hogy India nem csupán zűrzavar

Sokáig nem tudtunk felocsúdni a sokkból, amit a mérhetetlenül kaotikus és koszos környezet gyakorolt ránk a fővárosban. Tavalyi afrikai túránk után azt gondoltuk, mindenre fel vagyunk készülve. Nem érhet minket váratlanul, az a kevés, amit India negatív oldaláról hallottunk. Aztán ahogy teltek a napok, be kellett látnunk, mégsem vagyunk immunisak a kultúrsokk ellen.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi keresni valónk volt itt, vagy, hogy minek jöttünk ide, ha nem bírjuk? Hát bírtuk. És bírni is fogjuk. Küldetéstudatunk ad erőt ahhoz, hogy a nehezebb időszakokat is átvészeljük. Hiszen a világ nem csak szép dolgokból áll. Summa summárum, Delhi nem egy turistaparadicsom. Aki a lelki békét és a spirituális önmegvalósítást keresné Indiában, az messze kerülj el a fővárost és környékét! (Erről majd a következő héten írunk bővebben.) Így tehát adventi várakozással tördeltük az ujjainkat, hogy Agrába mehessünk, végre. Mikor megláttuk a „Delhi” táblát egy szívdobbanásnyira mindenki megkönnyebbült és újra remény költözött a szívünkbe.

A szürreális Agra

A Mogul Birodalom régi fővárosa, a Taj Mahal székhelyéül szolgáló közel másfél milliós település, India legnagyobb turistalátványossága. Megszűntek a tankcsapdákat megszégyenítő szemétdombok, és az autóból kiszállva sem vágott mellbe az orrfacsaró ürülékszag. Azért a dudaszó maradt és továbbra sem adnánk át a legtisztább városnak járó díjat, de Delhi után végre fellélegezhettüknk. Naplementére még aznap besűrítettünk egy kis drónozást, aminek egy rendőri ellenőrzés vetett véget. Strázsáink rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, attól a perctől, hogy meglátták: sajtóvízumunk van. Utánuk azonban egy majomcsapat is szemügyre vett minket, illetve a zajos kis madarunkat. Annyira közeljöttek és annyira sokan, hogy jobbnak láttuk aznapra lerakni a kamerát.

Másnap hajnalban keltünk, hogy a borongós időben képre vihessük a Taj Mahal-t és a napfelkeltét. Több-kevesebb sikerrel. Amíg a csapat egyik fele a világ egyik csodájában forgatott, addig a másik része a Jamuna folyó túlpartjáról filmezte az épületet. Az activity aznap reggel sem maradt el. A túlparti kilátóba bejutni ugyanis nem olyan egyszerű dolog, mint azt hinnénk. Hiába rendelkezünk engedélyekkel, ha egy hivatalosabb ember filmeseszközöket lát beindul a nyáltermelése és pénzt kér, de sokat. Mivel az efféle helyzetekre félretett extrapénzünket már réges-rég feléltük, így kénytelenek voltak a „bunkó magyarokkal” beérni és beengedni minket egyszerű turista áron – ahelyett, hogy kétszeresen fizettessék ki velünk a belépőt. Később elmesélték nekünk kedves helyiek, hogy ne szívjuk a mellünkre, de Indiában a fehér embert az angolokkal azonosítják, akiket a mai napig nem kifejezetten kedvelnek. Erre egyébként megvan minden okuk. A sok rémtörténet közül, amit az angolok az indaiakkal tettek csak egyet mesélünk el.

Taj Mahal, az igazi túlélő

Kevés épületet akartak annyiszor elpusztítani, megrongálni, mint a világ hét új csodája közt számon tartott Taj Mahalt. Lord Bentinck például azzal a remekötlettel állt elő, hogy az épületről lefejteti önkényesen a fehérmárványtömböket azzal a céllal, hogy majd Angliában értékesíti. Ezen zseniális terve csak azért hiúsult meg, mert a pár kilóméterrel odébb található Vörös Erőd márványtömbjeit korábban nem tudta eladni. Mielőtt azt hinnénk nem, nem vitette vissza India egyik legfőbb nemzetibüszkeségébe és legfontosabb erődjébe a márványlapokat. Angliában hagyta azokat.

A Taj Mahal egyébként tényleg megér egy misét. India arca, a mind a négyoldalán tökéletes szimetrikus mauzóleum valóban leülteti az embert egy padra. Különösen, ha megtudja a történetét. A Taj ugyanis a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes története egyben. Egy mogul sah, Shah Jahan építtette 1631-ben szeretett feleségének, Mumtáz Mahal emlékére, aki gyermekszülés közben hunyt el. Szerelme tragikus halála után a Shah úgy döntött minden követ meg fog mozgatni, hogy Mumtáz Mahal emlékét megőrizze. Sikerült, szerelmük mementóját több ezren látogatják meg mindennap.

A sokszínű India

Ez volt a második olyan pillanat, amikor India elgondolkodtatott minket. Indiában 1,3 milliárd ember él, amiből nagyjából 200 millió muszlim. Ahhoz képest, hogy Erdélyben 1,5 millió magyarnak is olykor nehéz megélnie kisebbségként mindennapjait, Indiában ez valahogy mégis jobban működik. A sok probléma ellenére a muszlimok, szikhek, buddhisták, katolikusok és a több mint 40 különböző nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek közel 70 éve békésen élnek egymással egymás mellett – kisebb nagyobb összezörrenésekkel. Az országra oly jellemző vallási sokszínűséget itt Agrában, egy ékszerboltban is megtaláltuk. Muszlim és hindu emberekkel beszélgethettünk arról, ami jól működik és arról, ami nem Indiában. Tény, hogy rosszabbul nem is időzíthettük volna az interjút, hiszen éppen napjainkban vonta vissza a muszlim többségű Kasmír különleges jogállását az indiai kormány. A háború küszöbére sodorva ezzel Indiát a muszlim fundamentalista Pakisztánnal, aki Kasmír jelentős részét már így is megszállva tartja. Talán nem a legjobbkor tervezzük a kasmíri utat?

Amritsár a szikhek fővárosa

Agra után keletnek vettük az irányt Pándzsábba egészen a pakisztáni határig. A 12 órás utat és a 90%-os páratartalmat a sztrádán kolbászoló tehenek és vízi bivalyok tették igazán izgalmassá. Az útmenti pisiléseket pedig a minden irányból felbukkanó majmok. Szó mi szó kezdtünk ráérezni Indiára. Bár életünk talán legszürreálisabb élménye csak ekkor következett. Ludhijána belvárosában a háromsávos sztráda középen tötymörgő buszt mindenki jobbról előzte. Meg is döbbentünk, hogy hirtelen milyen szabálykövető lett mindenki. Aztán megláttuk, hogy a külső sávon fasámlin ül egy kisfiú, aki épp egy vízi bivalyt fej egy vödörbe.

Amritsár felé közeledve egyre több turbános emberre lettünk figyelmesek, ők a szikhek. A világ egyik legérdekesebb vallása, amelynek követői főképp Pándzsábban élnek, de Pakisztán és India szétválásakor rengetegen kerültek Kanadába és az USA-ba is. Hogy választ kapjunk a kérdéseinkre egy vallási vezetővel készítettünk interjút a szikhek szent Aranytemplomában, amely szintén megér egy misét. A szigetre épített aranyozott bronztemplom egész nap várja a zarándokokat miközben a templom mellett a világ legnagyobb ingyen konyháját üzemeltetik a híveknek és a nem-híveknek egyaránt. Aki idelátogat, semmiképpen se rúgjon bele előtte pár nappal egy ágylábába ugyanis bármilyen seb is van az illető lábán a templomban és környékén csak és kizárólag mezítláb lehet közlekedni. Szegény hangmérnökünk bárcsak tudta volna ezt…

India és Pakisztán egyetlen határátkelője

Wagah városa egy 1947-es határrevízió következtében kettészakadt, egyik része Indiában, másik pedig Pakisztánban található. A határon naponta egy maximum két buszjárat megy át és jön vissza. Kocsival szinte lehetetlen átmenni leginkább a gyalogos átkelés lehetséges, de az is csak szigorúan napnyugta előtt. Utána ugyanis bezárják a határt. Ünnepélyesen!

Pakisztán és India az évek során annyira tökélyre fejlesztette egymás utálását, hogy arra szavak sincsenek. Ennek az érzelmi játéknak a sine qua non-ja az ún. „border ceremony”, amit 1952 óta mindennap megtartanak nagyjából 25.000 ember előtt. Bár maga a ceremónia a határ mindkét oldalán megtalálható zászlók leengedéséről szól lényegében, 2019. augusztus 12-re a ceremónia már kétórásra duzzadt. Énekelnek, táncolnak, felvonulnak. Játszák az ovis játékot is, miszerint a pakisztáni, vagy az indiai közönség bír tovább egy hangon énekelni egy darab dallamot, egy darab szuszra. Manapság már sok a turista, ezért a pakisztániak például fél lábon táncoló katonát is bevetnek, az indiaiak pedig az ún. labrador osztagot – szegény túlsúlyos drogszagoló kutyát amúgy két órán át nem engedik leülni. A csúcspont azonban a határ(vas)kapuk kinyitása, majd becsukása. Ekkor veszi kezdetét a határrendészek kakaskodó masírozása, ami szavakkal tényleg leírhatatlan élmény. Hál Istennek felvettük az egészet.

A túlfűtött izgalmak közepette azért jó volt látni mikor két kakaskodó katona egymásra mosolygott majd kezet fogtak – ez volt a harmadik alkalom, hogy megdöbbentünk. Augusztus 14-én lesz Pakisztán, augusztus 15-én pedig India nemzeti ünnepe mi pedig épp most indulunk északnak a Himalájába. Reméljük nem most fog elszabadulni a pokol.

Kövessetek minket…

Útinapló: Kína sötét arca, Ujgurisztán.

Admin
Ha Kínára gondolunk, akkor a cuki, high-tech, panda-szerű emberek, a zsúfolt, de fejlődő Sanghaj, Peking és Hongkong jut eszünkbe; esetleg a szecsuáni konyhára vagy a nagy falra asszociálunk. Ha jobban belegondolunk, elég sok mindent magába foglal Kína. A világ egyik legszebb és legrégebbi országa; Konfuciusszal, a puskaporral, és persze a kommunizmussal együtt. Annyi mindent adott a világnak, hogy felsorolni se tudjuk,
de Kínának van egy nagyon sötét oldala is: olyan világ ez, amit tűzzel-vassal igyekeznek rejtegetni.
Ha Tibetet mondanánk, bizonyára többen tudnák miről is van szó, de van egy nép, ami a tibetinél is többet szenvedett és mégis a világ alig tud róluk valamit. Pedig egyetlen rokonuknak a magyarokat tartják. A hunok leszármazottjaként igazából csak minket – és esetleg a kazahokat, kirgizeket – szeretnek. Viharos történelmük azonban még mindig nem söpörte le őket a térképről. Muszlimként a kínai kommunizmusban, európai vonásokkal a kínai nép részeként úgy próbálnak fennmaradni és megőrizni kultúrájukat, hogy gyakorlatilag csak magukra számíthatnak. Ők az ujgurok.

„Annyira senki se lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.”

Műsorunk, a Hungarikumokkal a világ körül most először tévedt olyan vizekre, amelyen ennyire bizonytalanul érezte magát. Mi nem ítélkezünk és nem szakértünk, csak azt mondjuk el, amit látunk. Semmivel se többet. Pusztán azokat a magyar kulturális ereklyéket keressük, amiket a századok során a világban hátrahagytunk. Magunk se számítottunk arra, amit láttunk és éreztünk, pedig megjártuk Afrika legnagyobb nyomortelepét, a Kibérát, Afganisztánt, Kambodzsát és még sok-sok elgondolkodtató helyet, azonban Ujgurisztán, vagy ahogy a Kínaiak hívják: Xinjiang (magyarul Hszincsiang) mindent visz.
„Ha nem erre futna, a történelmi selyemút valószínűleg egy turistát sem engednének ide”, Nyugat-Kínába. Így is városonként ki vannak jelölve a hotelek, ahol a kínaiaktól eltérő turisták megszállhatnak; itt meg is figyelhetik őket. Ilyen körülmények között egy utcai pillanatképet se könnyű felvenni. Arról persze ne is álmodozzon senki, hogy forgatási engedélyt kap, hiszen Kína jelenleg „átneveli” az ujgurokat, hogy kínai identitást és nyelvismeretet sajátíthassak el. Ennek körülményeiről szerencsére a világsajtó is beszámol, így csak saját tapasztalataink egy szeletét mutatjuk be; a többit januárban láthatjátok a TV2-n.
Fél tucat interjúnkat mondták le, mert nem mertek kockáztatni; féltik a családjukat. Akik pedig a diktatúra árnyékában, egy tál leves mellett mégis beszélgetettek velünk pár mondatot, úgy remegtek, hogy elszégyelltük magunkat.
– Ha valaki Pekingnek nem szimpatikus, egyszerűen csak kitelepítik.
– Ismersz ilyet?
– Szinte csak ilyet ismerek.
– Kasgarban még többségben vannak az ujgurok, de a fővárosban Ürümcsiben már 30%-ban sem vagyunk.
– Ki tud segíteni nektek?
– Senki. Tudod, annyira senki se lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.
Amikor a III. évadot terveztük, Stein Aurél hagyatéka vezetett minket Kasgarba, a régi ujgur fővárosba. Rémálmunkba se gondoltuk, hogy az I. évadból megismert szuperbarátságos cuki, high-tech, panda-szerű emberek lakta Kína ilyen mordori is tud lenni, pedig sajnos az. Már Stein Aurél miatt se lett volna könnyű dolgunk, hiszen őt a mai napig tolvajnak tartják, de erről majd később. Az ujgur-magyar rokonságról azonban úgy gondoltuk, akkor is kötelességünk legalább egy felületes képet adni, ha valamelyik barátságtalan rendőr lesittel minket ezért. Így Pamír után Kínába tettük be bakancsunkat.

Kasgar: a régi főváros.

Minden reggel olyan szürke volt, mintha hamuval szórnák tele a levegőt. Kinéztünk az ablakon és azon gondolkodtunk, hogy vajon miért nem látszik se az ég kékjéből, se a fák zöldjéből semmi. A néhány angolul beszélő járókelő, akik szóba mertek egyáltalán állni velünk, mondták, hogy ez bizony előfordul: „a szmogba homokvihar keveredett tegnapelőtt”. Kasgar ugyanis a sivatag mellett fekszik; ezért is nevezték oázisvárosnak. Ma már erős lenne ez a kifejezés. Hiába a Takla Makán közelsége, egymillió ember nem lakhatna egy oázisvárosban, még egy Rejtő történetben sem.
A kínaiak és az ujgurok között tapintható a feszültség. Valószínűleg emiatt tapasztaljuk ezt a nagyon erős rendőri jelenlétet úton-útfélen. Ha csak bemegyünk egy bevásárlóközpontba, vagy egy bankba, átvilágítják a táskáinkat; az utcákon a térfigyelő kamerák utánunk fordulnak. Ez pontosan olyan, mintha minden percben öngyilkos merénylőre számítanának. Az, hogy ennyire kordában tartják az ujgurokat, és így figyelik minden lépésüket, hátborzongató. Magyarként számunkra ez az érzés egyszerűen ismeretlen.
Érdekesség, hogy „Kasgarként” szinte sehová nem láttuk kiírva a város nevét. Kashiként viszont annál többször. Ennek az az oka, hogy az ujgurok hívják Kasgarnak, és a kínaiak Kashinak. Az ujgurok mellé ide han kínaiakat telepítettek be pontosan azért, hogy az ujgurok ne élvezzék autonómiájukat, hiába hívják ezt a részt Kínában Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területnek.

Közös ujgur-magyar vonások.

A mai napig megtalálható az ujgur ruházaton a kalocsai hímzésből ismert tulipán motívum, de több közös szavunk is van: rák – rák, tanya – tanha, csap – csap, bátor – batur, stb. Ezen kívül az ujgur dapanji csirke a magyar csirkepaprikásra emlékeztet egy kis gyömbérrel, chilivel és rengeteg fokhagymával fűszerezve. Nem hiába emlegetnek minket az ujgurok nyugatra vándorolt rokonukként.
Bárki bármit gondol, Kasgarba megérkezni felüdülés volt mindannyiunk számára. Főleg a #6 beszámolónkban részletezett hosszú út miatt, de nem utolsó sorban azért, mert végre egy olyan városban lehettünk, ahol az ételkínálat is más volt: a zsírban tocsogó ételeket a kínai csípős variációk váltották fel. Olyan csípős ételek voltak ezek, amelyekre otthon méltán mondjuk, hogy kétszer csíp. És ha már kétszer csíp, legalább angol WC-ben teszi, és nem guggolósban. (Nem is volt ételmérgezésünk azóta.) Az új ételek és az angol WC mellett a sokféle bolt is adott volt, így ki-ki megvehette magának azt, amit akart. Márti például új bőröndöt keresett, ugyanis a kirgiz-kínai határon, a rengeteg ki- és bepakolás alkalmával bőröndje öngyilkosságot követett el. Ilyen hosszú úton a ruhák mosása is feladja a leckét. Abban a két hotelben, ahol nem-kínaiként megszállhattunk, nem is volt mosási opció. Márti addig-addig kérdezgette erről a szobalányt – kézzel-lábbal –, hogy az megsajnálta őt és hozott neki egy mély edényt, amibe legalább a kisebb dolgait ki tudta mosni.

Mit szólna mindehhez Stein Aurél?

1900 és 1901 között, amikor Stein itt, a kínai Kelet-Turkesztánban járt, nem nézett szembe ennyi rendőrrel és katonával, pedig akkoriban ért tetőpontjára az ún. „nagy játszma”. Ő akkor ennek a területnek a feltérképezésével, az itt élő népek antropológiájával és nyelvével foglalkozott. Még volt lehetősége arra, hogy felfedezze a vidék sokszínűségét. Kínai expedícióinak központjául – brit állampolgárként – mindig Kasgart választotta, ahol a kasgari brit konzulátus és George Macartney brit konzul vendégszeretetét élvezhette. Mi is ellátogattunk ugyan a korábbi konzulátus épületéhez, ám az épület mára egy félig lepusztult étteremként üzemel. Régi pompáját mindössze a falak belső díszítése sejteti, ugyanakkor a díszítés formáiból jól látható, hogy valaha nem kínaiaké volt ez az épület.
Sir Mark Aurel Stein a magyar embereknek kissé olyan, mint amilyenek az ujgurok: hozzánk tartozik, mégis keveset tudunk róla. Gazdag magyar zsidó családba született és hogy Körösi Csoma Sándor nyomdokaiba lépve a magyarok eredetét kutathassa, kénytelen volt nyugaton szerencsét próbálni. Brit támogatással végül kijutott a mai Pakisztánba és Indiába, hogy expedíciókat vezethessen a feltételezett magyar őshazába és írásbeli bizonyítékokat szerezzen népünk eredetére.
Stein zsenialitása nem csak abban rejlik, hogy több mint 20 nyelven beszélt, sőt nem is abban, hogy aszkéta életet folytatva élte túl a Himalája, a Pamír, vagy a Takla Makán viszontagságait csak azért, hogy életét a kutatásnak szentelhesse. Stein olyan korban élt, amikor már gyakorlatilag mindent felfedeztek a világban, de ő mégis újra fel tudott fedezni városokat, kultúrákat, vagy akár a világ első nyomtatott könyvét.

Dunhuang.

Mozambiktól Vietnámon át Türkmenisztánig eddig minden ország megadta a vízumot, egyetlen kivétel akadt: Pakisztán. Szerettük volna Lahorig követni Stein „megszokott” útját, ám Pakisztánban még mindig „döntenek” az áprilisban beadott kérelmünkről. Így a HVK három évada során először úgy alakult, hogy rögtönöznünk kellett. Kis csapatunk ezért kettévált. Kasgarból Ürümcsibe még együtt érkeztünk, ám Márti vezetésével az egyik csapat Ürümcsiben maradt, míg a másik csapat Danival rögtön nyugatnak fordult Dunhuangba, az Ezer Buddha barlangtemplomokhoz (Mogao Cave). Ezeket az épületeket máig a világ legkülönlegesebb buddhista művészeti galériájaként tartják számon a fennmaradt 492 barlangban található 45 ezer négyzetméternyi falfestményével és több mint 2000 stukkó szobrával.
A korán kelés ellenére kifejezetten jó napnak ígérkezett augusztus 2-a. Egy gyönyörű, szmog nélküli délelőttre érkeztünk meg a Takla Makán keleti sarkánál fekvő Dunhuangban, ahol a selyemút annak idején kettévált. A várost mint helyőrségi központot a Han-dinasztia nagy császára, Wudi alapította Kr. e. 111-ben. Az idők során azonban sokszor cserélt gazdát; Tibethez is tartozott, ezért tudott relatíve épen megmaradni. A negyedik században már virágzó buddhista közösség élt itt. A buddhista kegyhely kialakulásában fontos szerepet játszott az is, hogy az utazók itt imádkoztak, mielőtt nekivágtak a veszélyes útnak Bizáncig. Stein Aurél 1907 márciusában érkezett Lóczy Lajos és Széchenyi Béla korábbi ásatásai nyomán Dunhuangba, ahol egy kereskedőtől hallott „téveteg híreket valami rejtegetett régi kézirathalmazról, melyet állítólag néhány éve fedeztek fel véletlenségből az egyik barlangtemplom mélyében. Az az állítás, hogy a kéziratok között nem-khínaiak is akadnak, természetesen még jobban izgatott, hogy a dolog mibenlétét apróra kipuhatoljam”.

A 17-es barlang.

Dunhuang jelentősége számunkra nem csupán a felbecsülhetetlenül értékes buddhista kegyhelyekben, buddha szobrokban és freskókban rejlett, hanem egy elfalazott titkos szobában. Stein több expedíciót is vezetett a mai Nyugat-Kínába, ahol egész városokat ásott ki a homokból; erről a nem túl olvasmányos Homokba temetett városok című könyvében is ír. Legnagyobb felfedezését mégis az ún. 17-es barlangnak köszönhette Dunhuangban.
1900-ban az Ezer Buddha barlangok önkéntes őre, Wang Yuanlu talált egy elfalazott cellát, mely őrzését életcéljának tekintette. Egy széles folyosón lévő freskó repedését vizsgálva elfalazott üreget talált, ami a földtől a mennyezetig tele volt kézirat-kötegekkel. A felfedezést követően ugyan értesítést és mintát is küldött a körzet elöljárójához, de azt az utasítást kapta, hogy zárja le, és őrizze a kéziratokat rejtő cellát. Amikor Stein megérkezett, Wang már hét éve őrizte a barlangot, mivel eleinte a kínaiakat nem csigázta fel túlzottan a hír.
Ahhoz, hogy láthassa a kéziratokat, nagyon megfontoltan kellett Steinnek eljárnia, ugyanis meg kellett törnie Wang bizalmatlanságát és félelmét. Némi idő és pénz fejében Wang Steinnek mint hívő buddhistának végül kiadott 24 láda kéziratot, valamint 5 ládára való festményt is, melyeket papírkötegek közé rejtettek. Ennek a cselnek köszönhetően derült ki, hogy Wang mit is őrzött igazából.
A kéziratok legnagyobb része kínai, de nagy számban vannak tibeti, és a buddhizmus terjedése, valamint a kultúrák keveredése miatt indiai, iráni és török nyelveken írt munkák is. A vallási szövegek túlnyomó része buddhista, de manicheus, nesztoriánus keresztény, taoista és konfuciánus iratok is fellelhetők, valamint olyan világi tartalmú dokumentumok is, amelyek a város mindennapi életéről adnak képet. Itt helyezték biztonságba a szerződéseket, végrendeleteket, ugyanis Dunhuang közigazgatása levéltárként használta a helyet.
A legkorábbi keltezett dokumentum 406-ból, a legkésőbbi 1002-ből való. A kéziratokon kívül a barlangkönyvtárban találták meg a világ legrégibb nyomtatott könyvét: a 868. május 11-re datált Gyémánt Szútrát. „Főgondom most már csak az volt, hogy amennyit csak lehet, megmentsek szomorú fogságukból” – írta Stein.

Stein Aurél a tolvaj.

Ugyan nem azonnal, de Kína kitiltotta és tolvajnak bélyegezte Steint, pedig ő csupán megmentette ezeket a leleteket az utókornak. Katalogizálta és publikálta Dunhuang ereklyéit, igaz, főképp a British Museum számára, de a Magyar Tudományos Akadémia is kapott az itt megtalált relikviákból.
A mi kalandunk egy 600 fős kínai turistacsoportból álló, több kilométeres kígyózó soron keresztül vezetett el a templomokig, ahol, mint kiderült, nem lehet se táskát bevinni, se fényképezni, nemhogy forgatni. Aki az első évad óta velünk tart az tudja, hogy számunkra a lehetetlen csak egy újabb megoldandó feladatot jelent, ám pechünkre a Kínai Népköztársaság elnökhelyettese is épp augusztus 2-át választotta a 17-es barlang megtekintésének napjául. Ennek ellenére sikerült némi csellel átjutnunk az utolsó kapun is. Danit előreküldtük a barlangba, aki csinált is egy fényképet magára vonva az őrök figyelmét. Ezalatt mi dolgozhattunk. Az eset olyan jól sikerült, hogy hosszú percekig csak a kínai turistacsoportok kísérgettek minket a korom sötét barlangokban; ezalatt Dani igyekezett panaszt tenni a túlbuzgó őrök reakciója miatt.
A végeredmény pár zajos felvétel és a barlangrendszer relatíve magánya lett. Mire Dani panaszt tett, már csak a fegyveres őrök és az elnökhelyettes maradt a barlangnál velünk egyetemben. Nekünk már nem mertek szólni, csak finoman megjegyezték – kifogástalan angolsággal –, hogy a messziben mesterlövészek figyelnek.

A karma az karma.

Pár kiló belélegzett homokkal a tüdőinkben, de összességében boldogan indultunk vissza a reptér felé.  Mivel volt még 3 óránk a becsekkolásig, ki kellett találnunk valamit, amivel elüthetjük az időt. Aztán megjelent egy szó azon a bizonyos reptéri táblán… A szó, ami azzal a hatalommal bír, hogy egy szempillantás alatt tönkre tegyen mindent: DELAYED
Vihar kerekedett tőlünk messze keletre, de a gép, amin mi is utaztunk volna, onnan jött, azonban ilyen időben nem szálhatott fel. Ekkor már egy napja nem aludtunk, de a csalódottságunkat főleg az tetézte, hogy Ürümcsiben a – két darab nem-kínaiak által is lakható – méreg drága hotelünk magányosan árvult nélkülünk. Egyetlen örömünket a nyolcórás várakozásban egy szinte már ijesztően tökélyre fejlesztett masszázsfotel sereg jelentette. Egy szék 10 percenként 420 forintért minden kezdő masszőrt megszégyenítő szaktudással gyúrta végig a végkimerült testünket.
Amikor a légitársaság is belátta, hogy a gép nem fog odaérni, először törölte a járatot, majd új időpontot írt ki érkezésül, de később azt is elhalasztották. A lényeg, hogy egy cigifüstös, büdös kis szobába szállásolták el a járat utasait a gép érkezéséig. Így esett, hogy másfél óra alvás után hajnal 5-re újfent kint voltunk a reptéren; együtt, mint egy nagy boldog család. Együtt élveztük az izzadtság, szájszag és düh hosszú óráit.

Ürümcsi: a felhőkarcolók árnyékában

Ha a Kínában töltött időnk egy versenyre való felkészülés lett volna, akkor Kasgar lett volna a bemelegítés. Kaptunk ízelítőt a hömpölygő tömegből, a sorban álláskor erőszakosan érvényre jutni akarásból, a hangzavarból. Ürümcsibe érve viszont jött a mélyvíz Nyugat-Kínából. A népesség még nagyobbra nőtt, az utakon száguldó autók és a járókelők is hangosabbá váltak. A csendesebb, nyugodtabb pamíri kirándulásunk után nem csoda, hogy ennyire mellbe vágott minket a hirtelen érkezett környezetváltás. Minden szokatlansága ellenére azonban keblünkre öleltük a civilizációt, ami már sokunknak úgy hiányzott. Hiába, a stáb nagy része városi nép.
Először próbálsz ellenállni és rossz néven veszed, ha valaki rálép a sarkadra, neked megy, vagy beáll eléd a sorba. Kikéred magadnak, de semmi. Legfeljebb egy mosoly vagy biccentés a válasz. A következő lépésben realizálod, hogy ez a norma és nyoma sincs rosszindulatnak, csupán a hely adottságából fakadóan ez errefelé egyszerűen így szokás. Később felveszed a ritmust és hirtelen minden könnyebb lesz. Már nem zavarnak a sarkadban toporgók, te is előzöl a sorban és túlkiabálod a melletted állót. Működik. Itt így kell. Már nincs is harag és így sokkal könnyebb. Ezzel a mentalitással szeltük át a várost és a felhőkarcolók közt kanyargó forgalmas utcákat, hogy felfedezzük Ürümcsi értékeit.
Első állomásunk a város közepén magasló Gellért-hegyet idéző domb volt azzal a különbséggel, hogy a Szabadság-szobor helyén itt egy tradicionális építésű torony magasodott a város fölé, körülötte az egész színskálát felvonultató virágoskerttel. Az ide vezető utat egy vidámpark (!) övezte – nem is kell mondani – Márti legnagyobb örömére. A kis hegyi kiruccanásunkat a Grand Bazaar követte.
A folyamatosan fejlődő város ugyan felszelte ezt a régen egybefüggő hatalmas ujgur piacot, azonban forgalmából és a szociális életben betöltött vezető szerepéből még így sem veszített. A labirintusszerű pavilonrengetegben bármit be lehet szerezni. Mindenféle kézműves portéka és tömegtermék is megtalálható itt, de a Kína egész területén előforduló ételeket is megkóstolhattuk. Némelyekhez azért „gyomor” is kellett: volt itt libafej és egészben sült bakkecske is, ami sütés közben a bámészkodókat kémlelte…

Szabadság a vasfüggöny mögött.

A szállásunkra visszatérve ránk esteledett. Az ablakon kitekintve a kivilágított üzleti negyed és a „Gellért-hegy” tárult a szemünk elé. Egész éjjel fényjátékban pompáztak a fák, és Kínára jellemző képeket vetítettek a felhőkarcolók oldalára. Ez a futurisztikus élmény volt a kezdő rúgás, hogy bevessük magunkat Ürümcsi éjszakájába és elfelejtsük egy kicsit Ujgurisztán borzalmait.
Izgatottan kutatni kezdtük, merre vigyen az utunk. A kínai „Google Maps” beszerzése után csalódottan tapasztaltuk, hogy a 3 milliós Ürümcsiben 4-5 bár és egy nevesincs klub áll összesen rendelkezésünkre. Kis információszerzés után kiderült, hogy a térségben kormányzati szinten záratták be a szórakozóhelyeket. Az Ürümcsi-Kasgar-Aksu háromszögben az éjszakák ezért csendesebbek, mint Kína más területein. Azért minket sem kellet félteni, addig kutattunk, amíg csak kellett.

Karaoke nem, melegek igen.

Első állomásunk egy hatemeletes szocreál épülettömb volt. Csupán a bejárat előtt egymást támogató fiatalok csapatából derült ki, hogy itt van valami élet. Gyorsan elindultunk feléjük, hogy aztán a hatemeletnyi karaoke komplexumból azonnal sarkon is forduljunk. Nem vagyunk nagy énekesek és ezen a felvizezett kínai sörök sem változtattak.
Következő állomásunk egy pár sarokkal odébb ordító pincelejáró volt, ahonnan hangos éljenzés és egy érces hang mikrofonos konferálása hallatszódott.
– Kínai stand-up?
– Ezt látnunk kell!
A csigalépcső fordulójában már erősödött a hangzavar. Belépve egy apró pult és roskadásig telt asztalok fogadtak minket egy kis színpad társaságában. Következett a hétről hétre fejlődő activity képességünk kamatoztatása. Ebben már verhetetlenek voltunk, hamar meg is kaptuk söreinket, hamarabb, mint otthon. Gyanús volt. A pulttól elfordulva megakadt a szemünk egy kisestélyibe öltözött hölgyön, akihez az érces hang tartozott. Sikerült a diktatúra árnyékában megbújó Ürümcsi meleg közösségének találkozóhelyébe botlanunk.
Ritkán mondhatja el magáról valaki otthon, hogy Ürümcsiben egy melegbárban Tina Turnert énekeltek neki pislogás nélkül, szemtől-szemben. Azonban hiába dübörögtek a 10 évesnél is régebbi slágerek és hiába volt mindenki nagyon érdeklődő, a lebuj rövidesen bezárt. Hazafelé azért még volt szerencsék egy születésnapot ünneplő ujgur társasággal szkander bajnokságba keveredni és a freestyle-rap csatájukat zsűrizni. Nem is olyan rossz hely ez az Ürümcsi, csak nem szabad a politikára gondolni…
Másnap indulnunk kellett tovább Indiába, de tartsatok velünk, mert egy hét múlva kedden újra jelentkezünk.