Tavaly a tanzániai-kenyai határon ünnepeltük meg augusztus 20-át a Serengeti peremén. Most úgy gondoltuk, emelni kell a téten, így Márti előhúzott a múltjából egy szuperképességet és sztoikus nyugalommal tanított meg Daninak egy kis szatmáriba öltött csárdást. Talán nem is minket, hanem a stábot kellett volna fölvenni, mikor először előadtuk az alig egy perces produkciót, hiszen ők maguk sem hitték el, hogy egy manali pincében 2 óra alatt értékelhető táncmozdulatokat lehet kicsalni Daniból pálinka nélkül. Pedig így lett.

Nem nagyon volt időnk azonban győzelmi tort ülni abban a penészes pincében, mert másnap megint hajnalban kellett kelnünk – bár a hajnali kettő talán még nem is számít hajnalnak. A lényeg a szokásos… Kitartó olvasóink már most megtippelhetik a következő pár sort: Vajon sikerült eljutnunk aznap Manliból a 478 km-re fekvő Lehbe, hogy aztán végre Kőrösi Csoma Sándor kolostorában meglátogathassuk a Csoma’s Room magyar alapítvány önkénteseit?

A: :DDDDDDDDDDDDDDD

B: Nem

C: A

A hajnali ébredésnek megvan az az előnye, hogy mindenki olyan zsémbes, mint a legfélelmetesebb nagymamák. Ilyenkor minden szóra figyelni kell. Különösen, ha az eredetileg 14 órásra tervezett út rögtön az első huszadik kilométernél akadályba ütközik. Első ránézésre úgy tűnt, az utat újra lezárták. Két katona törölgette a csipát a szeméből és mondogatott valamit hindiül, aminek az volt a lényege, hogy igen, az út tényleg zárva van; 6-kor talán indulhatunk tovább. Hajnali 4 körül jártunk. A nap is még fordított ekkortájt a párnáján. A koromsötétben a katonákon kívül talán csak egy tucat autó várakozott velünk együtt, hogy tovább mehessenek északnak. Nem volt jobb ötletünk, mindenki megpróbált aludni, amíg ki nem nyitják azt az átkozott kaput, amire Manaliban megesküdtek, hogy nyitva van – hogyne tették volna, máskülönben nem fizettük volna be az útdíjat.

Mire felkeltünk, már a nap is narancssárgán hunyorgott, sőt társaságunk is akadt, méghozzá fél India személyében. Turisták, helyi lakosok, de katonák is. Mi ugye a jelenleg járható egyetlen kasmíri úton próbálkoztunk bejutni a Himalája szívébe, Ladakhba, oda, ahol több mint 200 éve Kőrösi lefordította a tibeti nyelvet angolra. Ez a tény már önmagában megnehezítette a dolgunkat, a vérzivataros monszun pedig gyakorlatilag el is lehetetlenítette. Otthon, ha leesik egy kis eső, minden híradó transzba esik, így nem volt összehasonlítási alapunk, hogy melyik bibliai méretű özönvíz számít itt megszokottnak, de a helyiek is megnyugtattak, hogy ez nekik is rendkívüli. „Olyan helyeken is szakadt az eső a hegyekben, ahol azelőtt 10 éve még csak nem is szemerkélt.”

Sok mindent lehet mondani az indiaiakról, de azt nem, hogy ne találnák fel magukat. Mire feljött a nap, teljes terülj-terülj asztalkámat varázsoltak a boltosok. Volt meleg étel, kávé, tea, de még cigit, sőt frissen sült naan-t is lehetett venni a sátrakból kialakított bazárok rejtekéből. Az emberek kiszálltak az autóikból és beszélgettek. Volt valami furcsa bája 3500 méter magasan a Himalája meredek lankáin ennek a nem mindennapi traumának a részese lenni. Sétálgatva a több tíz kilométeresre duzzadt autósorok között kiderült, hogy volt olyan, aki vitamint vitt a terhes feleségének, de olyan is, aki az édesanyja 100. szülinapjára igyekezett már 3 napja. Elszégyelltük kissé magunkat. Amíg mi „csupán” forgatni szeretnénk, addig mások a mindennapi életüket próbálnák élni e lehetetlen körülmények közt.

Már majdnem 1 kilométert haladtunk előre, mikor elértük a következő rendőrségi checkpointot. Ekkor már az idegösszeroppanás csikizte tarkóinkat, pedig még fogalmunk sem volt arról, hogy ez az érzelmi játék 6 órán keresztül folytatja szágáját. Beletekerve a várakozás családiasra sikerült óráiba, csak a lényeget soroljuk fel. Az előttünk és mögöttünk állókkal címet cseréltünk, miközben egy-egy dinamit robbanása tette izgalmassá az araszolást.

Ja, jó. Ez igaz, minek gondolkozunk feleslegesen európai fejjel, mikor Indiában vagyunk. Nem szabad. Az ember vagy gyomorfekélyt kap, vagy folyamatosan azt érzi, hogy töményt kell innia. Indiában, ha három nap felvinni 2 kiló dinamitot egy hegyre, akkor az három nap. Eközben operatőrünknek eszébe jutott egy történet, amely hátborzongatóan illet arra, amin már napok óta keresztülmegyünk:

Nekünk az elmúlt pár napban történtek azt sugallták, hogy lehet mégsem jó ötlet elmenni Zanglába. Beszakadt egy híd előttünk, miközben a környék elmúlt éveinek legnagyobb monszunja tombolt, két hegyomlás vitte el az utat, a végén pedig egy sárlavina, majd ez a nap. Harmadik és utolsó nekifutásunk hajnali kettőtől sötétedésig tartott, amikor még mindig csak 417 km-re voltunk Leh-től és 22-re attól, ahová legalább a múltkor eljutottunk (Koksar). Ha nem akartunk a sziklaperemen kígyózó autósorban éjszakázni, nem volt más választásunk, vissza kellett fordulnunk ismét Manaliba.

Érthető okokból nagyon csalódott volt a csapat. Kőrösi zanglai kolostorát nem tudjuk meglátogatni és így a Csoma’s Room önkénteseivel sem tudunk találkozni. Pedig rengeteget terveztük, szerveztük a túrát az elmúlt évben. Ráadásul az a tény sem volt túl nyugtató, hogy ahogy amíg mi Kasmírba, úgy ők Kasmírból nem tudnak eljutni. Tehát az igazi csapdában a magyar önkéntesek találták magukat, mi legalább visszafordulhattunk. Az önkéntesek számára nem maradt más opció, mint Lehből Új-Delhibe repülni. Úgy tudjuk, hogy mostanra már mindenki meg tudta oldani a hazaútját és biztonságban is van.

Ez a pár nap mindannyiunkat megviselt. Testileg és lelkileg is kimerültünk. Márti ezért nagyon szerette volna, ha foglalkozunk kicsit magunkkal is és nem csak a sebeinket nyalogatjuk. Így történt, hogy rávette Danit: jógázzanak a szabadban egy kicsit.

Dani hajlékonysága, mint egy zsák krumplié, de ennek ellenére egészen zökkenőmentesen sikerült eljutni a Himalája lankáihoz egy profi oktatóval, aki rögtönzött bevezetés után nem mindennapi órát csalt a csapat lelkébe. Szerencsénkre az eső sem esett, így a tantrikus mozdulatok a nem mindennapi tájon tényleg azt a hatást érték el, amit Márti megálmodott. Lehet, hogy Dani első, de biztosan nem utolsó óráján próbálgatta a fejenállást; pesti jóga termek rettegjetek!

A stábnak nagyon égett a talpa attól, hogy végül nem jutottunk el Ladakhba és még csak nem is túráztunk egy kicsit sem. Ráadásul mindenki nagyon izgatott volt, hogy a sok autóban ücsörgés, aszfalton lődörgés, esőben cigizés fejezete lezárult, és ami a legfontosabb, nincs több egyterűben nyomorgás sem. Újra teljesítőképessé váltunk és ez mindenkit felvillanyozott. „Csináljunk már valamit!”

Így esett, hogy Márti rámutatott egy 4000 méteres kis hegycsúcsra. A „kis” pedig azért fontos mértékegység esetünkben, mert a szomszédos csúcsok mind 6000 méter körül tolakodtak. Legyen. Bemelegítettük a túrabakancsokat és kitűztük a másnap reggeli indulást. Aztán reggel láttuk, hogy megint esik az a drága eső. Szerencsére nem estünk kétségbe, gyorsan utánajártunk, mivel is állunk szemben. Még jó, hogy van egy norvég időjós app, ami pontosabban mondja meg a várható időt, mint a Truman Showban a rendező. Hamar kiderült így, hogy délig elzárják az égi csapokat. Amint elállt az eső, autóba pattantunk és már mentünk is.

Nemhogy elállt, de egyik pillanatról a másikra ragyogó napsütés támadt. Ebben a verőfényben volt alkalmunk megtámadni a Kilimandzsáró csúcstámadásra emlékeztető emelkedőt. Páran már rutinosan vettük a levegőt, és törtünk az Uhuru-csúcs felé, legalábbis fejben. Az idő azért sokkal kedvezőbb volt. Mínusz 30 fok helyett kellemes 15 fok körüli időben másztunk és az sem volt elhanyagolható részlet, hogy nem a Kilimandzsáró jege fagyoskodott a lábunk alatt, hanem zöldellő, dús növényzet. Mégis ezekkel a nagyszerű afrikai emlékekkel hajtottunk felfelé, félig könnyes szemmel. Közben csak az járt a fejünkben, hogy ha már nem értünk el a vágyott hágóhoz, 6000 méter magasba, az „igazi” Himalájára, legalább fél napot akkor is egy „kis” csúcs megtámadásával töltünk.

Milyen szerencsénk volt azzal a délelőtti esővel? A fű ugyan kicsit csúszósabb volt és sárosak is lettünk, de mindent erőfeszítést megért a végeredmény. Hiszen ennyi szenvedés után nem illett volna bele a képbe egy laza túra. Néhány magashegyi bukfenc után azonban a délutáni napsütés olyan hangulatot kölcsönzött a füves-sziklás látványának, hogy jópárunknak a Jurassic Park jutott eszébe. Dinoszauruszok ugyan nem üldöztek minket, de azért megkergetve éreztük magunkat, amikor felértünk a csúcsra. Olyan látvány volt ez, ami elnémított mindannyiunkat. Kár, hogy forgatnunk is kellett…

A látványból felocsúdva mindenki egy emberként állt fel és indult rutinosan dolgára. Újra forogtak a kamerák, és rögzített a hangcucc. A végeredményt majd megtekinthetitek januártól a TV2-n, így számunkra a lényeg a 30%-os lejtőn való lemenetel. Mivel Márti nem az indiai kéktúra útvonalára bökött, hanem egy elhagyatott hegycsúcsra, így jobb híján a saját ösvényünket kutattuk lefelé. Ennek köszönhetően a stáb minden tagja rendesen megsimogatta a földet minden porcikájával a nedves füves talajon. Legrosszabbul talán Dani járt. Úgy csúszott meg lefele menet, hogy egy kisebb szakadékhoz érve jobbnak látta a súlypontját gyorsan ellentétes oldalra helyezni, amitől egy szabálytalan, de látványos tripla Lutz-ot rögtönzött 4000 méteren. A műkorcsolyából ismert mozdulatot szerencsére Dani és az alatta botorkálók is túlélték.

Leérve hálát adtunk a délelőtti esőnek, hogy az estébe kergetett minket. Leültünk és a völgy látványán merengtünk, ahol a lemenő nap fénye pásztázott mindent. Azon gondolkodtunk, hogy is jutottunk el ide 70 nap alatt Teheránból. Éreztük, hogy lassan vége az útnak, de hálásak voltunk, hogy pár ételmérgezést leszámítva épen és egészségesen indulhatunk vissza Új-Delhibe.

Ahogy szürkült ki a táj és hagytuk el az érintetlen természetet, úgy változott meg minden. Olyan volt, mintha az elmúlt két hét legszebb álma hirtelen torz lidércnyomásba csapna át. Közeledtünk ismét a város felé. A rövidke, ám annál hangosabb dudaszók már a hegyi úton visszhangoztak. Egy teherautó bűzös szmoghintója száguldott át rajtunk, s a levegő mintha soha többet nem akart volna kitisztulni. Újra a sarkodon lépkedő járókelők sűrűje adta az akadályt, nem az emelkedő a hegyekbe. Hazafelé kanyarogva egy-egy tehén vagy kóbor állat szabotálta az utunkat, de ebben itt nincsen semmi meglepő. Mindenesetre vettük a jelet, még igenis itt vagyunk, nem dőlhetünk hátra.

Ha kíváncsiak vagytok az utolsó útinaplóinkra, jövő héten is tartsatok velünk.

Messze bizony és az időjárás sem segítette előre haladásunkat. Folyamatosan kanyargó hegyi utakon róttuk a kilométereket. Vagyis csak szerettük volna. Az esőnek köszönhetően földcsuszamlások torlaszolták el percenként a néhol éppen csak egy autónyi széles szerpentint. Jobbról fenyegetően tornyosuló, rogyadozó sziklafalak kísértek minket. Balról, a lélegzetelállítóan gyönyörű zöldellő hegyi látkép és a több száz méteres szakadék dobolt a térdén, hogy hátha bezuhanunk a tejködbe. A háttérzenét, a kasznin kopogó, szűnni nem akaró esőzés szolgáltatta.

A feszültség csak fokozódott, amikor időről időre feltorlódott kocsisorokba ütköztünk, amiket a Manaliba visszamenekülő motorok és tehenek szőttek át. A környéken fokozott katonai jelenlét se segített a helyzetünkön. A szűk hegyi utakon folyamatosan szemből érkező csapatszállítók követelték ugyanis maguknak az utat. Amikor végre ellavíroztunk egymás mellett, pár kilométer után az út közepén éktelenkedő emberi nagyságú sziklába, vagy jóformán ugratónak is beférő földcsuszamlásba botlottunk. Egyik akadályt a másik után vettük, majd következett az igazi fekete leves.

Előszedtük hát minden felszerelésünket és nekivágtunk a sötétségnek. A teherautók között kacskaringózva éppen csak bőrig áztunk minden cuccunkkal, mikor elértük a települést. Egy nyitott platós terepjáró várt minket. Micsoda megkönnyebbülés! Legalább többünknek is alkalma nyílt kipróbálni, milyen a koromsötét éjszakában egy 4×4-es platóján zötykölődni és szíverősítővel menekülni a hideg eső elől. Ha ez nem is volt bakancslistás, akkor is megérte. Útközben ugyan elrugdostunk egy pár mázsás követ, ami az utunkra esett, de ezt leszámítva egészen eseménytelenül telt el az a tízperces sétakocsikázás a monszunban.

• Nem kell aggódni, nem csak a faluban ment el az áram. Az egész völgy sötét. Innen egészen Jispáig.
• Dehogy aggódunk.
• Jó, mert térerő sincs.

Egy darabig dörömbölnünk kellett, mire egy kedves idős házaspár kinyitotta az ajtót a fogadónak nevezett házban. Kedélyesen invitáltak be minket a minden luxust nélkülöző kis menedékbe. Pedig érkezésünkkor tudták meg, hogy hat magyarral együtt alszanak ma. Úgy tűnt, nekik nem okozott meglepetést az ítéletidő, bár hozzátették még errefelé is ritka, hogy augusztusban havazzon. Mint később megtudtuk, errefelé „gyakran” megesik, hogy a külvilágtól teljesen elzárva, elektromosság és összeköttetés nélkül maradnak napokig.

Amíg csapatunk egyik része az elázott csomagjainkat teregette, addig páran visszasiettünk a még autóban maradt felszerelésekért. Akkor még úgy tűnt, a beomlott híd, ami elvágta az előre vezető utat, nem lesz alkalmas a közlekedésre az elkövetkező napokban. Lehetőségek hiányában, megpróbáltunk inkább a pihenésre összpontosítani. Tehetetlenek voltunk, minden a másnapi időjáráson múlt. Ha az eső eláll, akkor elkezdik rendbe tenni az utakat, ha nem, akkor részesei lehetünk egy emberkísérletnek: mi történik nagyjából 5000 emberrel egy 20 kilométeres völgyszakaszon, 3500 méter magasan a Himaláján áram, étel és benzin nélkül. Szerencsére ekkor még a kis fűtés nélküli szobákban található 200 éves takarókra koncentráltunk, nem pedig a holnapra.

Csapda

Reggelre az eső ugyan nem állt el, de alábbhagyott. Cserébe viszont megfagyott az egész táj. A hajnali ködös, deres kilátás egészen elvarázsolt minket. Jó híreket viszont nem kaptunk. Ha valahogy sikerül is átverekedni magunkat az omladozó hídon, pár kilométerre egy újabb földcsuszamlás állja el az utat. Mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy jutott szállás és étel. Nem úgy, mint az autóban éjszakázó százaknak.

A lencséből és curryből készített reggeli után a csapat egy része nekiindult a havas, deres tájnak, hogy internet hiányában infókat gyűjtsön a katonáktól. Alig értünk ki a faluból, de máris láttuk, hogy az ítéletidő még azt az utat is elvágta a külvilágtól, ahová este relatíve könnyen eljutottunk. Néhol csak kövek estek az útra, de több helyen a földet is kimosta az út alól az eső. Sétálva is kihívás volt eljutni a katonákhoz, nemhogy autóval. Bárhová néztünk, melegedő embereket és omladozó, földes, köves tájat láttunk vízben hemperegni.

 

Mondták falubeliek. Hinni se volt időnk nekik, annyira siettünk, hogy megtudjuk végre, mi lesz velünk. A hídhoz érve kiderült, hogy elkezdték toldozgatni-foldozgatni, így pár órán belül újra megindul rajta a forgalom és visszakaphatjuk az autóinkat. Halleluja.

A toldozgatás-foldozgatást ez alkalommal szó szerint kell érteni. Tehát köveket dobáltak a megcsúszott pillér és az üresen tátongó lyuk közé, miközben a víz úgy zúgott le az egyre szűkülő résen, mint egy gyorsvonat. Nem adtunk rá túl sok esélyt, hogy elbírja a forgalmat a híd, ám szerencsére tévedtünk. Úgy remegett ugyan, mint a zselé a Jurassic Parkban, de a híd azóta se szakadt le. Mi is átértünk.

Sárlavina

Mire visszaszaladtunk a jó hírrel, már a fél falu kapálta a törmelékeket az útról, így volt némi remény, hogy a táskáinkat nem a hátunkon kell a szemerkélő esőben két kilométeren át cipelni. A házi bácsink fel is ajánlkozott nagylelkűen így pik-pakk – értsd: 3 óra múlva – a hídon átkecmergő autóinkban voltunk, hogy folytathassuk az utunkat Leh felé. Oda, ahova annak idején Körösi Csoma Sándor is tartott, mikor találkozott William Moorcroftal. Annak a találkozásnak akkor az lett a vége, hogy Zangla falucskában lefordította elsőként a tibeti nyelvet angolra. A mi találkozásunk a vidékkel egyelőre egy-két tüdőgyulladást vizionál.

Már majdnem öt perce úton voltunk, mikor az autónk úgy csúszott ki a szűk úton, mintha driftelni vágyna. Pedig csak a sárban merültek el a gumik. Persze ezt is túléltük és nem csúsztunk be a szakadékba, hiába múlott centiken. Aztán egy kanyarral odébb nem láttuk magát kanyart, mert egy hegyi patakból Tiszává nőtt rettenet elvitte az utat. Úgy zúgott lefelé, hogy a két oldalán csak pislogtak a katonák és a kamionosok is. Ennek ellenére a sofőrünk kérdés nélkül rongyolt bele a vízbe. Alig 4 métert haladtunk. Fennakadtunk az első nagyobb kövön. Se előre se hátra. A víz pedig az ajtó aljáig ért és egyre csak lökdösött le minket a szakadékba.

Ez nem lesz jó! Ez nagyon nem lesz jó. Jobb híján kiugrottunk mezítláb a két fokos vízbe, hogy megtoljuk az autót, de semmi. Még csak meg se moccant az autó. Egy kőre akadt fel, ordította egyikünk a ricsajban. Legalább 15 percen keresztül próbáltuk megmozdítani az autót, de semmi. Ezalatt az idő alatt lilára fagyott a szánk és senki se segített. Pedig több tucat ember nézte végig a haláltusánkat „kólával és popcornnal.” Végül megérkezett egy tibeti egy 4×4-es dzsippel, jobb híján megkértük, hogy jöjjön nekünk. Ez végre működött.

Mikor átevickéltünk a tomboló patakon, a szakadék szélén gondoltuk, végre minden rendben lesz. Kitaláljátok, hogy nem, ugye?

Odaszaladt hozzánk egy rendőr, hogy miért vagyunk itt. Mert egy katona megadta az engedélyt egy faluval lejjebb, azért. Ja az más. De erre akkor se mehettek, mert 3 kilométerrel lejjebb egy sárlavina vitte el az utat.

• És azt nem lehet elkotorni?
• Nem.
• Nincsenek markolóitok?
• De vannak.
• Akkor meg miért nem használjátok?
• Mert esik az eső.
• De ez a kibaszott Himalája, itt mindig esik az eső?
• Nem mindig. Egy hete például nem esett.

Biztos, ami biztos, azért lesétáltunk megcsodálni ezt a sárlavinát, hátha csak kitalálták. Útközben találkoztunk négy idősebb új-zélandi hölggyel, akik már másfél napja az autójukban ragadtak. Tőlük tudtuk meg, hogy a sár egyre csak terjed, de a megáradt patakon se engedik őket át, pedig már nagyon fáznak. Mikor elértük a sárlavinát, mit láttunk? Hát nem két markolót? De pontosan azt. Óh és a mellettük cigiző két sofőrt, akik hosszasan panaszolták, hogy esik az eső… Pár perc üvöltözés után hetykén hátat fordítottak nekünk és felültek a markolóba. Elégedettség töltötte el a… VÁRJ! Az a rossz irány! Merre mentek?

Visszamentek a patakhoz, hogy kikotorják a köveket

Ekkor mind rágyújtottunk. Nagyot sóhajtottunk és fölnéztünk a folyamatosan szakadó esőbe. „Ezt tényleg nem hisszük el.” Persze, ha a dolgok jó oldalát nézzük, visszamehetünk legalább a szállásunkra. Így is lett. Összekucorodtunk a ház összes takarója alatt és megittuk, ami whiskeynk még volt, majd elaludtunk. Dühösen, fáradtan.

Másnap? Semmi extra: az eső esik, az utak zárva, a lábujjaink halványlilák. Nincs a völgyben semmi változás. A hónap dolgozói azóta is a markoló mellett cigiznek, a katonák pedig már név szerint köszönnek, mikor elmegyünk a környék egyetlen „éttermébe”, ahol finomat és meleget lehet enni. Ekkor a vezetőnk egyszer csak betoppan a hét hírével: vissza lehet menni Manaliban, megnyitották az utat a hegyen át. Éljen! Akkor menjünk, de gyorsan.

Manali 2.0

Nem gondoltuk volna, hogy így fogunk örülni ennek a kis himalájai városkának még egyszer az életben, de a forró víz és a száraz ruhák galamb szájából kiejtett olajfaággal értek fel egy bizonyos bárka tatján…. de nem adjuk fel, akkor is eljutunk Zanglába, ahol a Csoma’s Room magyar alapítvány önkéntesei jelenleg is vannak. Ezért holnap ismét neki vágunk a szikláknak, folyóknak és sárlavináknak.

Kövessetek minket, mert ha újra jelentkezünk, az azt jelenti, hogy sikerült. Eljutottunk Zanglába, Kőrösi kolostorába.