Kategória: Utinapló

Már San Joséban sopánkodtak: „most nem annyira biztonságos arrafelé menni” Ám mi erősködtünk, hogy Venezuela után ez nekünk meg se kottyan. A tamáskodók ilyenkor persze rendre ránk is hagyták minden tudományunkat. Bár azért volt, aki hozzátette:

„Nicaraguában az elnök felesége az alelnök. Csak úgy mondom, mert idáig még Venezuela sem jutott el.”

Na jó. Egy pont a Griffendélnek. Hajnalban, egész pontosan éjfél után percekkel üvölt az ébresztőnk. Kávé. Csomagolás. Taxi. És már megyünk is ki a reptérre, hogy a Somozák, Sandinisták és Kontrák országában megénekeljük azt a kevés magyar hagyatékot, ami van. Márpedig van.

Itt még minden rendben, úgy tűnik.

Haraszthy Ágoston, majd fia, Géza ugyanis már a 19. században letette a névjegyünket. Bár Ágoston emlékezete főképp az USA nyugati felén él élénkebben – pl. ő volt San Diego első sheriffje – Géza fia igazi nicaraguai nemzeti hőssé lépett elő. Miután unionistaként részt vett az amerikai polgárháborúban, a nicaraguai polgárháborúban a lovasság főparancsnokaként ezredesi rangban ment vissza a családi birtokra „pihenni”.

Corinto.

Nicaragua legfőbb kikötője mellett vett tekintélyes cukornádültetvényeket még Haraszthy Ágoston, hogy rumgyártásba fogjon, ám tisztázatlan körülmények közt eltűnt – valószínűleg egy krokodil ragadta el. Mindenesetre Géza folytatta Édesapja munkásságát.

Ilyen előzmények után azt gondolnánk, hogy Nicaragua a szívébe zárta a magyarokat, ám a történelem kegyetlen forgatókönyvíró. Az USA úgy keverte a híres Monroe-doktrína után a paklit – miszerint „Amerika az amerikaiaké” –, hogy hol báb kormányát ültette Managua „trónjára”, hol épp az ellene föllázadók csücsültek ott. Magyarán szélsőséges diktatúrák követték egymást, csak épp más barátjaként.

Lépésről lépésre, de hova…?

Hadat üzentek Budapestnek.

Bizony a második világháborúba ugyan egy katonát sem küldtek, ám az USA farvizén az összes – évtizedek óta Nicaraguában élő, vagy ott születő – német vagyonát elkobozták, vagy táborokba zárták. Később pedig Romániától, Olaszországon át Magyarországig mindenkinek hadat üzentek.

Talán ezért is szúrta ki a nicaraguai belügy ötünket az utasok listáján – feltűnőek ezek a magyar nevek. Hiába nem kell magyar állampolgárnak vízum és hiába küldtük meg negatív PCR tesztjeinket, illetve a papírjainkat időben, nem engedtek be. „Miért?” Kérdeztük álmosan, de idegesen a szerencsétlen légitársaság képviselőjét. Jó magyar szokás szerint épp azon töltöttük ki a fáradt dühös gőzünket, aki segíteni próbált volna.

A semmi közepén.

„Gyertek vissza délután, hátha addigra kaptok engedélyt.”

Hát jó. Kávé. Taxi. Szállás. Alvás. Közben már a magyar külügynek is írtunk Mexikóban, hogy segítsenek, mert elakadtunk a latin logikában. Pár órával később jött a válasz, hogy engedély megadva, mehetünk is vissza a reptérre: juhuu. Végülis az nem egy utolsó szempont, hogy megmentsünk pár hónapnyi értékes munkát. Nemde?

Dani idegből eszik.

Becsekkoltunk. Csomagok lemérlegelve. Már megkezdődik a beszállás. Sorban állunk. Egyikünk már sétál is be a gépbe, amikor megint jön egy rémült szemű légi utaskísérő: „10 perce jött a válasz Managuából. Valamiért visszavonták az engedélyt.”

Nicaragua vs HVK*: 2-1.

Ádi nem hiszi el.

Ilyenkor nincsen mit tenni. Ennyi idő alatt egy fél-diktatúrában magát az elnököt kéne fölhívni, hogy engedjen be minket veszélyes vadorzókat. Így nem maradt más lehetőségünk, mint beletörődni a helyzetbe. Volt, akinek kevesebb, és volt, akinek több ideig tartott a fiaskó feldolgozása, hiszen még Türkmenisztán, India, vagy épp Kína is beengedett minket egy-két testüreg motozás árán, ám Nicaragua nem. Talán Managua fél. Sajnáljuk, talán majd legközelebb.

Miki sem hiszi el.

*a Hungarikumokkal a világ körül rövidítése, amit a forgató stábunkkal szoktunk használni

Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.

Puszi & Pacsi

E heti zenénk a lenyűgöző… szóval hát, Nicaraguából származik, vagyis… na, leginkább ezzel tudnánk kifejezni érzelmeinket a Nicaraguai utunkkal kapcsolatban.

Mondjuk, hogy mennyire biztonságos az relatív, tőlük például lába kélve elmászott a drónunk már az első hajnalon, de ne legyünk ilyen negatívak. San José, a főváros fényeit megpillantva többünknek Budaörs látképe jutott eszébe az M1-M7 bevezetőről – bár itt közel félmillióan élnek, illetve 1172 méteren terül el a Kordillerák egy nagyobb völgyében. Apropó földrajz.

„Sose értem azokat, akik San Joséban élnek, én próbáltam – nem jó hely. Costa Ricában annyi csodálatos tengerparti rész van, kinek kell akkor San José.”

Bakó Janira hallgatva neki is indultunk a Csendes-óceánnak. Választhattuk volna a parti utat, de mi nem azt tettük. Mi a jó kis hegyes 3000 méteren kanyargó szerpentineket választottuk. Mentségünkre legyen mondva, hogy Janival megbeszéltünk egy köztes megállót: egy messze-földön híres kávéültetvényt.

A Bányai László-szál.

Biztos mindenki ismeri a kávés Unicumot – nem? Sebaj. Majd most. Bányai László a ’80-as évek végén pattant meg a kommunista Magyarországról és meg sem állt az Egyesült Államokig, ám egy idő után azt is kinőtte és Costa Ricába tette át a bázisát.

A fővárostól nem messze, Naranjo de Alajuelaban, az egyik legősibb kávéültetvények közül vett magának egy darabkával és igazi pionírként megkezdte Costa Rica legfőbb tevékenységét. A kávétermesztésbe pedig annyira belejött, hogy még a legrégebbi magyar cég, az Unicum számára is maradt energiája: Így készül a Chocapic, a kávés Unicum.

„Aaa. Lazlo! I know him. The crazy hungarian guy.”

Mondták a helyiek kedves mosollyal egy-két anekdota közt. László igazi jelenséggé nőtte ki magát hamisíthatatlan magyar akcentusával és hatalmas szívével. Ám sajnos László bármennyire is szerette volna, nem tudott velünk lenni, segítségét azonban innen is köszönjük!

Szerencsére Bakó Jani azonban bemutatta nekünk Ricardót és családját. Pontosabban mutatta volna, ha azon a bizonyos parti úton megyünk. Ugyanis, aki figyelt anno föci órán, az tudja, hogy a trópusokon két féle időjárás létezik: az esős és a száraz. Nekünk sikerült az esős évszak kellős közepén megérkeznünk. Jó buli volt.

A cliffhanger.

„A táj egészen elképesztően szép, dzsungel itt, dzsungel ott, a messze távolban pedig már látszik az óceán is.” – mondtuk a hegytetején, majd elkezdtünk ereszkedni Ricardoék ültetvényei felé. Még egy hercegkúti szüreteléshez is átgondolja az ember, hogy milyen kanyarokat vegyen be, nem hogy 3000 méteren.
Alaska és Siberia települések közt aztán a megkezdett ereszkedésünk kritikus ponthoz érkezett. Leért a 4×4 alja és a sóderes, kavicsos út az eddigi 10%-os emelkedőről 40%-osra változott. Mindeközben természetanyánk lágy szemerkélő esőt küldött ránk. Egy darabig ügyesen evickéltünk lefelé, míg nem elfogyott az út.

„No. No. No. No hay manera Señor.”

Mondta az út legvégén éldegélő néni. Hála a jó Istennek hallgattunk rá, bár egyikünk azért lecsekkolta az útnak álcázott lejtőt. Ám hamar rá kellett jöjjünk, ha ott tovább megyünk, vagy meghalunk, vagy csak simán árokba borulunk. Ugyanis az út egyszerűen leszakadt a semmibe. Így győzött a józan ész és visszafordultunk.

Zsebkendőnyi területen megfordulni, szakadékba nem beesni – pipa. Fölmenni pár púpos útdarabkán – pipa. A szappanná ázott csúszós 40%-os emelkedőn kanyarral a tetején visszacsúszni métereket és alig fél méterrel megállni egy sziklafal előtt – az is pipa.

„Ez nem fog összejönni!”

Egy napra rá, hogy a drónunk egy taxiban mást választott gazdájának, Almási Miklós kiejtette e mondatot a száján. Mindünkben megállt a levegő. Hogy miért? Miki mászott már le a világ második legnagyobb kanyonjába – egy drónért – vezettünk éjszakákba menően gyerekkatonák közt Fekete-Afrikában, voltunk komptöröttek, kapott el minket sárlavina, megjártuk Afganisztánt kíséret nélkül, de most mondta először, hogy ez nem fog összejönni.

Így hívtuk Bakó Jancsit, hogy varázsoljon. Persze öröm az ürömben, hogy egyáltalán volt még netünk, illetve egy kevésbé lejtős szakaszunk, ahol a kocsi kicsit megpihenhetett, amíg a megmentősereg megérkezett. Malmoztunk, számoltuk a számunkra ismeretlen madarakat, aztán nem volt mese, jött az a bizonyos esősévszak. Pontosabban egy felhő leszállt közénk és mind egy nagy kollektív párává váltunk.

Ricardó és Estebán.

Ha vannak rendes emberek, akkor bizonyára ez a két ember lehetett az osztályfőnökük. Mint annak idején a földrész első spanyoljai, machetével a kezükben jelentek meg autószörnnyel a lábuk között, ingben, kalapban. És persze ott volt a mosolygós strandpapucsos Bakó Jani is Magyaralmásról. Nem épp így képzeltük el az első találkozást.

Két acélkötés rögzítés közben megtudtuk, hogy Ricardo épp kislánya szülinapjáról sietett el, mikor megtudta, hogy segítenie kell. Öccse Estebán pedig friss házasként valószínűleg szintén nem arra vágyott, hogy vadidegen magyarokat toljon fel a hegyen – az akkor már szakadó esőben.

Szerencse, te hol vagy?

Ekkor úgy esett, hogy mindent bevetve föl tudunk majd kecmeregni vontatókötélen valahogy a kanyargós utakon, de nem szpojlerezünk többet. Legyen elég annyi, hogy Janival és Ricardóval előrementünk, hogy a szülinap ne csússzon tovább. Egyúttal meg is lestük, hogyan születik a kávé.

Az állunk leesett, amikor Budapesten edzett ízlelőbimbónk valami édeskés szeder hibrid gyümölcsöt kóstoltak, a kávébab korai állapotában. Mondhatni elég sok lépcsős folyamat az, hogy a magaslati levegő bokorcsírái a poharunkban ránk mosolyogjon minden reggel.

Megmutassam a pörkölést?

Mivel a legtöbb kávé-művelő magának pörköli a kávét, nem ám pörkölve veszi. Így Jani megengedte, hogy belessünk kollégája, a környék legjobb bajszával rendelkező baristája, José rejtelmeibe. Jani eközben már melegített, hogy a saját specialitását is megmutathassa a stábnak.

Ki nem találnánk, a Böiler pólóban életigenlően mosolygó Janiról, hogy ő bizony élelmiszermérnököket meghazudtoló módon főzi Costa Rica egyik legjobb sörét. Pedig, de. Jani és Csiki, – Jani koraérett kiskutyája – aztán körbesétáltatott minket a Barú folyó és a Csendes-óceán torkolatától délre. Rég láttunk ennyi pálmafát kapaszkodni a nyugati széltől.

„Ez egy kifejezetten szörfös hely, bár most nem olyan nagyok a hullámok.”

Nem olyan nagyok? Ha a két-három méter nem elég nagy, mekkora lehet teljes páncélzatban? Ám sajnos ezt nem volt időnk kivárni, másnap vissza kellett csorognunk San Joséba, ezúttal azonban nem bíztuk a véletlenre és a parti utat választottuk. Jó döntés volt.

A paradicsomi partokról a fővárosba visszaérve némelyikünk mély depresszióba esett. A felborított kukásdoboz építészeti stílusára emlékeztető San Josét eddig minden főváros überelte, ahol az utóbbi években jártunk. Ám így is tettünk pár sétát, hátha találunk egy-egy klassz helyet. Egy kedves „Tico” – így becézik magukat a costa ricaiak – megmutatta nekünk a kedvenc piacát. Köszönet érte innen is! Nélküle nem láthattunk volna lajhár méretű yuccákat.

Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.

Puszi és pacsi…

E heti zenénk a csodálatos Costa Ricából származik. Most egy igazán friss és üde dalocskát hoztunk Nektek!, menő klippel. Fogadjátok sok szeretettel!

Cocofunka – Coleccionista