Van, akinek a sokszínűség jut eszébe a mindenféle bőrszínű, felekezetű, felekezet nélküli emberek együttéléséről, nekünk inkább valamiféle Erasmus beavató party. Ortodoxok, neológok, ateisták, cionisták, feketék, fehérek, arabok, szőkék, vörösek… első, de talán ötödik látásra is Izrael inkább egy Benetton reklámnak tűnt semmint egy egységes nemzetnek.
… még gimnazistaként megütött egy rendőr. Ok nélkül. Barátaimmal sétáltunk egy buli felé – ittasak voltunk, az igaz, de semmi rosszat nem követtünk el. Akkor döntöttem el, hogy nem maradok Magyarországon. Nem akartam olyan országban élni, ahol ok nélkül megüthet a hatalom. Legalább oka lett volna rá. Oh, és az „Exodus” Leon Uristól. Épp akkor olvastam el. Ez a kettő és a lehetőségem, hogy alijázhatok több mint elég volt, hogy Izraelben folytassam az életem.
Írja le Ritter Sándor, aki a ’60-as évek elejét Budapesten töltötte, ahonnan rögtön egy Tel-Aviv melletti kibucba, majd egy évtized alatt öt élet-halál háborúba került. Többször is megsérült, de nem bánta meg, hogy kitelepült. Ahogy ő fogalmazott, a kibucok hangulata átsegítette a honvágyon, a háborús, egzisztenciális és egyéb félelmein: „kicsit olyan hangulata volt, mint gyerekkoromban a magyar falunak.”
De mi is az a kibuc?
Dióhéjban összefoglalva egy posztapokaliptikus világra való zsidó orvosság. Egy gyakorlatilag teljesen önellátó olyan kommuna, amely vállt vállnak vetve a mindennapokat: termel, feldolgoz, együtt nevet, együtt alszik. Egykoron ezekből a különleges falvakból épült fel Izrael. Ugyan az első kibucot 1880 körülire datálják, de igazán a második világháború után sokasodtak meg. Ma is rengeteg van, de a legtöbb helyét átvette egy város, például Tel-Aviv is egy kibucból nőtte ki magát.
Életem legboldogabb szakasza volt, amikor 1948. május 14-én megérkeztünk Izraelbe. Ünnepeltek minket, integettek, talán még tűzijáték is volt. Csak később tudtam meg, hogy az nem nekünk szólt. Aznap alakult meg hivatalosan Izrael állam. Pár évet aztán ahogy mindenki, mi is egy kibucban laktunk és csak később álltunk tovább.
Meséli Lustig Éva, akit férjével Józseffel együtt miután ’45 tavaszán beszippantott a cionista mozgalom, kihajóztak Izraelbe. Családot alapítottak, vagy ahogy Éva néni fogalmaz „hazát és családot alapítottunk.” Nyugdíjas éveik végére aztán megérett bennük a régóta dédelgetett gondolat, hogy a magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumát megnyissák észak-Izraelben, Safedben. Amely azóta is működik.
Sokszor azt érzem, hogy a fiataloknak már a könyökükön jön ki a holokauszt, bármilyen elképesztő… persze vannak kivételek. Ám, mi folytatjuk a munkát. Olyan anyagokat gyűjtöttünk össze az elmúlt fél évszázadban, amelyek sehol máshol nincsenek meg. A sors iróniája, hogy mégis egy amerikai, magyar-zsidó házaspártól kellett megtudnom, hogy a szüleim mikor és hogyan haltak meg. Évtizedekkel rá, hogy hazatértem…
A múzeum teljesen önkéntes alapon szerveződve őrzi és gyűjti a Kárpát-Medence felbecsülhetetlen leletanyagát családok, sorsok és emberek ezreiről. A II. világháború végnapjaiban, de leginkább a sikertelen magyar puccskísérletet (1944.03.18.) követően gyakorlatilag a teljes vidéki zsidóságot internálták, majd megsemmisítő táborba vagy munkaszolgálatra vitték. Ebből kifolyólag Éváékhoz hasonlóan, akik túlélték a holokauszt borzalmait, többnyire árvák maradtak.
… az öcsémmel szerencsések vagyunk, hogy túléltük, pedig mi Pesten éltünk. A vidékiek nem voltak ilyen szerencsések. Voltak nem annyira számottevő kivételek, mint akik például a híres, hírhedt Kasztner-vonaton Svájcba vittek, de erről nem szeretnék beszélni. Ez a téma Izraelben még ma is politizálásnak számít.
Túl a kíváncsi turistákon, a családfakutatókon, mindazoknak felbecsülhetetlenül értékes, amit a Lustig család Safedben végbevitt, akik szembe mernek nézni a pokollal, amit nem is olyan régen emberek emberekkel tettek. Csodálatra méltó, ahogy a 94 éves Éva néni könnyes szemébe örkényi humor kavarodik és még mindig türelmesen mesél – valószínűleg 1234-edszer. Pedig ez nem egy mese, ez a megmenekülésük története. Egy nagyon is hús-vér történet, amitől egyre jobban távolodik a jelen, és félő, hogy túlélők hiányában az emberiség ismét tamáskodó aranyhallá válik.
Ahogy a pesti gettó felszabadulásának végóráiban vakolatot majszoló Lustig Éva küzdött az éhhalál ellen, miközben öccsével hullák szortírozását kényszerítették rájuk, elgondolkoztunk. Az ember sose tanul? Hiszen a második világháború óta az emberiség mindent összevetve egy hónapot sem bírt ki fegyveres vérontás nélkül. Nézzünk körbe és valahol biztosan látunk egy konfliktust, vagy annak csíráját. Nekünk, magyaroknak 1956 óta szerencsénk van, pedig az sem volt túl régen.
Azt gondolnánk, hogy ilyen gettókörülmények közt embernek megmaradni is embertelen feladat, hát még gyermeknek. Pedig Éváéknak sikerült. Az alatt az egy órában, amíg az interjút készítettük Roberto Benigni szemén át láttuk a világot és hálát adtunk az Istennek, hogy Európában nem a mi generációnknak kellett azokat az éveket megélni.
Éppen a sok borzalom miatt, ami a zsidókkal történt gondolom azt, hogy ki kell békülnünk az arabokkal amilyen hamar csak lehet. Talán mert magyar is vagyok és tudom milyen az, amikor nem értenek meg, de én érzem az igazam… Na, ezt most itt nem látják. Persze van egy-két hippi, aki háborúk ellen tüntetget, de az igazi változást Izraelben egyáltalán nem látom.
Sándor, miután egy bevetésen, a Sínai-félszigeten súlyosan megsérült, kicsit nyugalmasabb munkát keresett magának. Így lett a rendőrség drogellenes küzdelmének egyik vezetője a ’70-es évek Izraeljében. Mondhatnánk, hogy csöbörből vödörbe esett, de még ez is egy nyugdíjas állásnak számított például a jom kippuri háborúhoz képest.
Öt háborúban harcoltam, de ezért az Izraelért ma már nem harcolnék. Honvágyam van-e? Hogyne lenne! Megbántam-e? Nem tudom, de az biztos, hogy a mai Izrael nem érdemli meg azokat, akik ezt az országot létrehozták és megvédték.
Az idősebbek közül sokan érzik úgy, hogy az utóbbi évek alija rendszere felhígította az amúgy is sokszínű Izraelt, eltávolodva annak eszmeiségétől. A kibucban vállt vállnak vetve országot építő mentalitás már csak elvétve található meg. Ráadásul a társadalom nem csak a korfa alapján távolodik el saját magától, hanem egyéb vallási és etnikai alapon is.
Alapból az ország legalább 30%-a muszlim – az újszülöttek körében évek óta nem a Dávid a legnépszerűbb név, hanem a Mohammed. Az elviekben zsidó lakosság nagy része pedig vagy egyáltalán nem vallásos, vagy épp ellenkezőleg – nagyon is az. Így például a zsidó ortodoxián belül is konzervatívnak számító már 1891 körül – a mai napig létező Somrej Hahamot-on keresztül – alijázó Mea Searim magyar zsidói nem sok kapcsolatot ápolnak például a cionistákkal.
Mi az az alijázás?
A mai Izrael közel 10 milliós lakosságából százezren magyar származásúak – 90%-uk az izraeli kormány által támogatott kivándorlási programon („alija”) keresztül kerültek a Közel-Kelet ütközőállamába. Utazásuk alatt történő beszélgetéseink során megtapasztaltunk egy létező, ámbár számunkra újszerű megszólítást: „Oleh Chadas”, vagyis „újonc” – olyan Izraelbe visszatérő kiskorú, aki 14 éves kora előtt elhagyta Izraelt, miközben szüleit kísérte, vagy egy olyan személy, aki külföldön csatlakozott valamelyik szülőjéhez. A bevándorlók számos támogatást kapnak, kezdve az anyagi segítségtől, a repülőjegyek kifizetésén át, az okmányok mihamarabbi megszerzéséig, az egyetlen feltétel valamilyen zsidó származást igazoló okirat, dokumentum. Persze vannak kivételek.
Én például nem alijáztam. Nem is vagyok zsidó. Egyszerűen a férjem miatt költöztem ki. Éltünk otthon és szerintem még fogunk is, de ahol a szerelem, ott van az otthonom.
Meséli Dorina férjével, Shay-jal az oldalán Tel-Aviv belvárosában. Szerelmük egy budapesti moziból indult és rengeteg nehézségen kellett átvergődjenek együtt, hogy most végre nyugodt időket élhessenek. Alija nélkül ugyanis nem egyszerű Izraelben élni, sőt.
… a legnehezebb elhagyni Izraelt. Közúton konkrétan lehetetlen, így a Ben Gurion reptér az egyetlen lehetőség – vagy hajó. Ezért talán érthető, hogy az ellenőrzések során a bugyinkba is belenéznek – és ezt néha szó szerint kell venni. Ma már dörzsöltebb vagyok, pont annyival megyek ki hamarabb a reptérre, hogy a gépet még ne késsem le, így nincs annyi idejük motozni. Ez persze csak addig volt igaz, amíg nem volt egy vagyon hazarepülni. Most nem tudom majd, mi lesz…
Vannak Izraelnek nagyon erős vonásai, főleg közel-keleti viszonylatban – szervezettség, infrastruktúra, magas fizetések –, de a közbiztonsági problémákból fakadó börtön-érzet nem tartozik közéjük, ahogy az irreálisan magas árak sem. Amíg a 3000 forintos félliteres ásványvizet kortyolgatjuk, azon kapjuk magunkat, hogy még Dorináék segítségével sem találjuk meg a legmagyarabb dolgot Izraelben, az Új Keletet. Az egyetlen magyar nyelvű nyomtatott újság, amelyet először még 1918-ban adtak ki Kolozsváron, nem élte túl a covidot. Ugyan teljesen nem szűnt meg, megrendelésre elérhető, de az újságstandokról sok-sok évtized után eltűnt.
Bánatunkat Izrael legjobb magyar éttermének kínálatába fojtottuk, kb. a félig kóser – marhapöribe és gulyásba. Hála Szegedi Lászlónak még mindig nem tört meg az az évtizedes hagyomány, hogy errefelé is lehet igazán jó magyar ételt enni. És tényleg! Az összes Hungarikumokkal a világ körül évadban megkóstolt magyar étel közül a tel-avivi Tulip étterem áll a képzeletbeli dobogónk legtetején.
Telis-tele magyar emlékekkel.
Izraelben nagy étvágyukról, temperamentumukról és rendkívül jó humorukról ismerték, ismerik a magyarokat – nem beszélve az utánozhatatlan akcentusról. Ennek megfelelően igen sok híres embert adtak az országnak, a teljesség igénye nélkül:
- Mishol Ági, világhírű költő;
- Kishont Ferenc, író, humorista;
- Miller Adir, Izrael ma élő legismertebb humoristája;
- Gold Dani, a Vaskupola megálmodója;
- Kasztner Rezső, újságíró és ügyvéd;
- Szenes Hanna, Izrael Állam egyik első nemzeti hőse;
- Teddi Kollek, Jeruzsálem híres polgármestere.
Az embereken túl természetesen az épített környezetben is találunk számos hungarikummal felérő kincset, a Közel-Kelet legmagyarabb államává varázsolva ez által Izraelt, a Herzl-hegytől egészen a názáreti Angyali üdvözlet bazilikáig, ahol Moldován István mozaikja várja a turisták millióit.
Többre is kíváncsiak vagytok? Sőt még az is érdekelne mit mondott a fiatal Szanyi Dorottya, aki az érettségi, majd alijázása után rögtön megjárta az izraeli hadsereget? Vagy esetleg érdekes lehet a magyarul beszélő palesztin patikus Dr. Mahmoud, aki a fallal körülvett Ciszjordániában él? Ugyan idén sem felejtjük el a hagyománnyá vált összefoglalóinkat, amiket közösségi médiafelületeinken (*alább) megtaláltok, de az a rossz hírünk van, hogy azzal még várnotok kell 2024 januárjáig.
Ráadásul ezzel az útinaplóval búcsúzunk most tőletek, talán nem örökre és lesz még Hungarikumokkal a világ körül, de az az igazság, hogy a világ dolgai jelenleg épp nem arrafelé mutatnak. Mindazonáltal hálával tartozunk Nektek, hogy ennyi helyről közvetíthettük éveken át a magyar lábnyomokat és mindazok életét, gondolatait, akik megőrzik Nekünk azokat.
Köszönjük, hogy velünk voltatok ennyi éven át.
*A közösségi médiában már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! Instagram profilunkon jópofa sztorikat találtok, ahol elkalauzolunk titeket a forgatások kulisszái mögé. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):
Facebook
Instagram
TikTok
YouTube
Web
