Kategória: Rólunk írták

Veszélyeztetettek a magyar közösségek – akár az ázsiai elefánt vagy a bengáli tigris.

Van abban valami félelmetes, hogy 2020-ban át kellett gondolnom: vajon adhatom-e ezt a címet a cikknek? Vagy ezzel már egy hátrafele nyilazó, „turbómagyar”, de legalábbis valami „nackó” borzalom leszek? Pedig ez is a valóság, ráadásul a mi valóságunk. Tudjátok, a miénk, magyaroké.

Száz év magyar magány

A Hungarikumokkal a világ körül 4. évadát 2020-ban Trianon 100. évfordulójának szenteltük. Pontosabban a Kárpát-medence szórványmagyarságának,

Jobban vigyázunk a másik kioktatására, a Netflix-előfizetésünkre. Jobban vigyázunk européernek, píszínek vagy BLM-szimpatizánsnak lenni, mint megírni azt a dacos kommentet, ha kell, egy külhoni magyar érdekében, vagy megnézni egy doksifilmet a magyar történelemről.

Mégis, miért?

Akármennyire szívbemarkoló – például – a szlavóniai magyarok története, nyílván az adriai nyaralás előtt vagy után senki se fog Szentlászló felé kanyarodni, hogy Kocsis László ezredes urat kifaggassa, miképp védték meg a falut 1991-ben. De a történelmünk pár százszor már megrázta a pofonfát.

No, nem azoknak, akik távolról drukkolnak már csak nekünk – vagy ellenünk – új otthonukból, hanem azoknak, akik a szülőföldjükön élik meg a mindennapi harcot. A harcot, hogy egyszer újra „tündérkert” lehessünk.

Ezt az eszmét, ami egymás szeretetére, de legalábbis türelemre épít, mindig is volt, aki vallotta, és mindig is lesz. Akkor is lesznek Böjte Csaba atyák, ha a politika ránk telepszik, maximum úgy nagyobb kihívás lesz. Erre mondta még az első évad után rendezőnk, Greksa Gábor, nagyon találóan:

„Vietnám után éreztem a nyugalmat. Amikor hazajöttünk, meg is fogadtam, hogy kedvesebb és türelmesebb leszek. Nem fogok úgy dudálni, ahogy Pesten szokás. Ezt úgy két hétig bírtam.”

Van olyan hely ma a Kárpát-medencében, ahol éppen most tűnik el az ezeréves magyar kultúra, de mi becsukjuk a szemünket. Pedig ők a mieink. Karnyújtásnyira vannak. Amikor ilyen intők nyomasztanak minket a képzeletbeli ellenőrzőnkben, először nem a távoli, idegen emberek jogaiért, a műanyag szívószálakért kellene krokodilkönnyeket ejteni, nem az önfeladást kellene választani Európa egyik legősibb kultúrája helyett. Bár ennek a mentalitásnak sajnos vannak történelmi előzményei.

Egy történet szerint 1990 augusztusában, alig 10 nappal azután, hogy Szaddám Huszein katonái lerohanták Kuvaitot, miközben a George Bush-kabinet próbálta kitalálni, hogyan segíthetné az USA a posztszovjet térség, így Magyarország rendszerváltozását, egyszer csak Antall József lett a Fehér Ház vendége. Antall sok mindent mondhatott volna, de ő inkább „tippeket” adott az öreg Bushnak, hogyan kezelje a kuvaiti válságot.Ez lássuk be, igencsak magyar tulajdonság. Függetlenül attól, hogy miből fakad, de szeretünk mindenkinél okosabbak lenni. Látni az erdőt, de a fát nem. Pedig, ha saját magunkat nem tudjuk megmenteni, úgy miért tudnánk a világot?

Miért lázadjunk?

„Hasznos idiótának” lenni ma egyet jelent a lázadással.

Útkereső milliók rózsaszín illúziója, hogy különlegesek, jobbak legyenek – hiszen egyenesen a világért tesznek valamit, a legtöbb lájkot vagy pozitív kommentet bezsebelő témával. Pedig a világ nem lesz jobb hely, ha elítéljük az elefántos turizmust, de fogcsikorgatva azért csak felülünk néhány szerencsétlen ormányosra, ha mégis odajutunk. És a világ attól sem lesz jobb hely, ha dühös csőnacis budaiak lepik el a Szabadság teret George Floyd halála miatt. Mert Minneapolisban sem lepte el a McNamara Alumni Center előtti parkot a felbőszült tömeg, hogy Ceaușescu falurombolásai ellen vagy ’56 miatt tiltakozzanak. Az vesse rám az első követ, aki ugyanennyire felbőszül, ha az ujgurokról vagy a dél-afrikai fehérekről, a rohingyákról vagy a közel-keleti keresztényekről olvas. Sajnos az ő marketingjük nem olyan jó. Hogy a külhoni magyarokról ne is beszéljünk. Így korunk mozgalmárjai nem is tüntetnek értük.

Száz évvel Trianon után már nem verik a magyart, nem üldöznek minket. Így kikerültünk végre a hírekből. 2020-ban nem világpolitikai téma, hogy minden harmadik magyar embert elszakítottak az országától, a hazájától. Szerencsétlenség a szerencsében, de konfliktusok híján feledésbe merül a történelmünk e szelete. A jelen embere már nem akar emlékezni.

Tehát akkor ennyi? Ez lenne a happy end? Ennyit tudunk kihozni 1000 év után? Békében és mosolyok közt hagyjuk elveszni mindazt, amiért annyian haltak meg? Köztük a nagyszüleink, dédszüleink…

Ébredjünk már fel!

Nem, nem a területekről, a Horthy-nótákról, az irredentizmusról van szó, hanem az emberről. Az emberek alkotta közösségekről, akik mind-mind hordozzák a kultúránkat, a nyelvet és észjárásunkat. Mindazt, amik vagyunk Szlavóniától a Zsil-völgyén át Kárpátaljáig. Ők még nem magyarul beszélő külföldiek, mint mi „Budapestországban”, oly sokan. Ők hús-vér eredeti emberek, akikből nem lesz még egy. Ha elfogynak, nincsen „restart gomb”, azt a játékot nem lehet újra kezdeni. Csak szomorú cikkeket, szobrokat szórhatunk majd saját gyarlóságunk elfeledésére, mert jobbnak láttuk világpolgárnak lenni, mint megmaradni.

Idén volt Trianon 100. évfordulója. Fekete napjaink közül talán ez az, amelyik a leginkább kihat ránk és gúzsba köt a mai napig. Nem is annyira 1920. június 4-e,

És ahogy akkor kihasználta ezt minden rosszakarónk, úgy ma is ki fogja, csak még nem tudjuk – mert a Facebookon nem írták meg.

Egyszer Varga Csaba professzor úr elkezdett mesélni két rabbi vitájáról. Vérre menő csatát folytattak, hogy kinek van igaza a tóra értelmezése kapcsán, mikor egy idősebb, nagyobb tekintélyű rabbi azt mondta nekik: „Mindkettőtöknek igaza van és egyiktőknek sem, mert több igazság is létezik. Ezt jegyezzétek meg!”

Hol vannak ma ezek a rabbik? Mármint a nagy tekintélyűek, a bölcsek? – tehetnénk hozzá hümmögve.

Hogy állunk a kihalással?

De ne kanyarodjunk el a tárgytól, inkább helyezzük kontextusba, hogyan is állunk mi, magyarok 2020-ban. Hogy elérjük a „Wow Thing” hatást, vegyünk alapul pár mindenki által ismert, veszélyeztetett státuszú állatot. A példa kedvéért pedig modellezzük a legpesszimistább becslés szerint az utolsó vadonélő példány várható kipusztulásának idejét – és ezt hasonlítsuk össze néhány magyar közösség várható eltűnésével. Pestiesen mondva: mikor kapcsolják le a lámpát, ha minden így marad:

– Szlavóniában, 2050-ben, amikorra az ázsiai elefánt és akár a borneói orángután is eltűnhet, ha nem teszünk semmit;

– a Zsil völgyében, 2100-ban, amikorra a bengáli tigrisek is eltűnnek;

– ahogy az Al-Dunán is 2100 környékén, épp mikor az utolsó orrszarvú is kipusztul, pedig ez csak 3-4 generációra van tőlünk;

– s végül az olyan biztosnak tűnő bástyák is leomolhatnak, mint Kárpátalja.

Ott 2200 körül „oltja le az utolsó magyar a lámpát” –, ha a nyelvtörvény, háború, elvándorlás és az erőszakos asszimiláció folytatódik. Tehát

mert az ember, ugye nem bír magával, hódítania és pusztítania kell.

Ez persze csak a legpesszimistább becslés, amin talán – talán (talán!) – még lehet fordítani, mind az emberek, mind az állatok kapcsán. Hogy mivel? Elsősorban a hozzáállásunkkal. Hiszen, ahogy a zsidóság vagy akár az örménység évezredes hánykódás után is erős, összetartó közösség, New Yorktól Isztambulig, Jeruzsálemtől Jerevánig, úgy miért ne lehetnénk mi is azok? Egy percig ne gondoljuk, hogy például a zsidó közösségekben ne lenne vita – van olyan hitvitájuk, ami idősebb, mint egy-egy nemzet. Református, katolikus, Tisza–Károlyi, Orbán–Gyurcsány, náluk az ilyen viták is mind-mind megtörténtek, csak épp más nevekkel: neológ-ortodox, Rabin–Peresz…,

A zsidóság már a holokauszt előtt is tudta, hogy „együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”, azóta pedig különösen.

Hová lett belőlünk ez az érzés? Hogy képesek legyünk egységben élni, tenni, vitatkozni, a másikért – legyen az bármilyen politikai beállítottságú – pusztán azért, mert magyar?

A koronavírus tombolása alatt a nyáron nyílt egy kiskapu, ami alatt le tudtuk forgatni a Hungarikumokkal a világ körül 4. évadát. Szerencsénk volt, nem fertőződtünk meg, és az anyag is tartalmasra sikeredett.

Megnézik majd a TV2-n, ahányan megnézik, de igazából azért kockáztattunk 40 napot a világjárvány közepette, hogy januárban és februárban elgondolkodtathassuk az embereket.

és felvállalja, hogy magyarnak lenni is különleges, büszkeség. Hátha akad még, aki hisz a „tündérkertünkben” és harcol is érte.

Hiszen

„Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.”

És egész addig van remény, míg akad egy bolond, aki hisz benne.

forrás: mandiner.hu