Első évadunk indulása előtt az Magyar Nemzet írt rólunk egy kis szösszenetet. Fogadjátok sok szeretettel!
A sorozatban az a jó, hogy tényleg kiderül belőle, milyen volt Ázsiában. Végtelenül szubjektív, ahogy egy videoblognak lennie is kell – a néző tényleg átéli az egész utazást, mintha egy kocsmai asztalnál mesélnék el, csak itt élőben látjuk a sztorit. Talán az őszinteség az, ami szórakoztatóvá teszi: Kurucz meg Horváth úgy csinál show-t ebből az utazásból, hogy közben mintha mégsem a show kedvéért lenne az egész; az csak ráadás. És ez valamilyen értelemben igaz, hiszen el is mesélik, hogy tényleg régóta jó barátok, és régóta terveztek már egy ilyen nagy utat. Valamilyen értelemben inspiráló történet is az övék – biztosan sokan vannak, akiknek ott él valahol a lelkük mélyén egy igazán nagy utazás álma. Jó látni, hogy ezt meg is lehet csinálni.
A történetben a magyar emlékek felkutatásán kívül annyi csavar van, hogy a srácok hungarikumokat visznek magukkal, például gyulai kolbászt és Unicumot. Nyilván szponzoráció is érkezett így a házhoz, de végül is, ha magyar ajándékokról van szó, talán mi is nagyjából ezeket (vagy ezeket is) vittük volna magunkkal, ha távoli országokba utazunk, ahol – mint ahogy mindenütt – valószínűleg az ételnek és az italnak örülnek a legjobban. Ez pláne így lehetett a transzszibériai expresszen, ahol hálókocsiban kotyvasztott zacskós levesek, a megállóhelyeken a helyiektől vásárolt, elmondhatatlanul gyanús élelmiszerek és az étkezőkocsik változó minőségű kínálata közül lehet válogatni, mindezt pedig lelkiismeretesen meg is mutogatják a nézőknek a srácok. Közben napról napra rosszabbul érzik magukat, és úgy is néznek ki. Ez annál feltűnőbb, mert gyorsan pörögnek a napok a filmvásznon, és snittről snittre látszik, hogy a vasúti fogságban hogy borulnak ki egyre jobban a film elején még fitt és virgonc vloggerek. Nem beszélve arról a generációs élményről, hogy „soha nem tudjuk, hány óra van, mert nincs internet”.
A teljes cikket ITT tudjátok elolvasni.
