Kategória: Rólunk írták

Egy kis csapat beutazza a világot, hogy felkutassa és filmen megörökítse a magyar emlékeket. Közöttük egy fiatal házaspár, Kurucz Dániel és Kurucz-Nagy Szonya, a Hungarikumokkal a világ körül című tévésorozat alkotói. Kalandjaikról, szép és nehéz tapasztalataikról beszélgettünk Tusványoson, ahová magukkal hozták féléves kisfiukat, Farkast is.

Jogi végzettségűek vagytok mind a ketten, ezért nem azt várnánk tőletek, hogy magyar emlékeket derítsetek fel más országokban és földrészeken, és az élményeitekről filmet és blogot is készítsetek. Hogyan léptetek erre az útra?

Szonya: Gyerekként, amikor a többiek babáztak, én inkább térképeket nézegettem. Danival az első találkozásunkon rögtön szóba kerültek az utazások, hogy ki hova szeretne éppen eljutni. Én akkoriban Bolíviába terveztem utat, Dani pedig a Déli-sarkra, de pont akkor kezdődött a Covid-járvány. Rögtön tudtuk, hogy az utazás szeretete jó alapja lehet a kapcsolatunknak. Én így csöppentem bele a Hungarikumokkal a világ körül forgatásába.

Dani: Tudatos véletlen volt. Egy barátommal 2017 januárjában végre valóra akartuk váltani régi tervünket, hogy meglátogatjuk a Sanghajban élő húgát, de ő épp hazajött, így okafogyottá vált az utazás. Aztán elmondtam ezt a nagybátyámnak, Kurucz Péternek, aki tévés személyiség, és ő javasolta, hogy „Dani, utazzatok és vegyétek föl”. Ebből az egy mondatból lett aztán nyolc évad a TV2-n, és kinőtt belőle sok barátság és a szerelem (Szonya kuncog). Eljutottunk Moszkvától Bangkokig – sosem repülve, mindig földön utazva –, és megkerestük azokat a magyar emlékeket, amelyek kevésbé ismertek. Ahogy teltek-múltak az évek, mi is fejlődtünk, egyre kevésbé vagyunk bloggerek, most már két kamerával és drónnal forgatunk. Szóval ez már más, mint az elején.

Miért pont hungarikumokat, magyar nyomokat kerestek? Felkereshetnétek mondjuk a világ legszebb vízeséseit…

Dani: Számunkra ez magától értetődő. Mi azért megyünk oda, mert a világ legszebb vízesését, a venezuelai Angel-vízesést négy külföldi személy „tette fel a térképre”, hogy turisztikai célpont lehessen, közülük az egyik Simon Róbert volt, egy ’56-os menekült. Ő turistacsoportokat vezetett erre a vidékre, a gyerekei pedig éttermet nyitottak és magyaros ételeket főztek a dzsungel közepén. Minket ezek a dolgok érdekelnek.

Szonya: 

Szeretnénk bemutatni a nagyvilágnak azokat az érdekességeit, amiket mi, magyarok teremtettünk, hozzánk kötődnek. Ezen a területen az úttörők közé tartozunk.

A ti munkátok értékmentés, mert lehet, hogy tíz év múlva már nem találnátok ott ezeket a magyar embereket és emlékeket. Jól gondolom?

Szonya: Abszolút. Az elmúlt hét-nyolc év legszomorúbb percei azok voltak, amikor a szórványmagyarságot felkutatva azzal szembesültünk, hogy pár év, és már nem lesznek ott. Pont idejében érkeztünk, hogy megörökítsük és meg tudjuk mutatni őket.

Dani: Nem könnyű szomorú tényeket vidáman, svejki humorral feldolgozni, ahogy ezt mi próbáljuk. Moszkvában például hol találsz magyar emlékeket leginkább? A Kreml falánál, az 1917 utáni nagy kommunisták emlékművei között. Azoknak az embereknek a kezéhez vér tapad – mégis, ezeket a magyar emlékeket is objektíven be kell mutatnunk. Ezért maradtak benne az adásban a Zsil völgyében, Petrozsényben szolgáló lelkésznő szavai is, aki azt mondta, ő már gyakorlatilag csak a villanyt leoltani ment oda Csíkból, annyira kevesen vannak a gyülekezet tagjai, a fiatalok mind elköltöztek… A műsorainkkal szórakoztatni szeretnénk, de a felelősségtudatunk azt diktálja, hogy ismereteket is terjesszünk, értékeket közvetítsünk, ám leginkább történeteket akarunk mesélni. Mi a történetek rabjai vagyunk.

Szonya: Én azt tapasztaltam, hogy minden kinti magyar, bármilyen okból hagyta is el a szülőhazáját, olyan nosztalgikus szeretettel és pátosszal beszélt róla, hogy le sem lehetett volna tagadni, mennyire kötődik hozzá.

Dani: Az a generáció, aki a rendszerváltozás előtt ment ki bármilyen okból, a magyarságát általában sokkal jobban megőrizte, mint aki utána hagyta el az országot. Kaptunk dühös üzeneteket is magyaroktól, hogy mit magyarkodunk, nehogy már azt propagáljuk, hogy valaki nem olvad be az új hazájába!

Szerintünk minden magyar számára érték kellene, hogy legyen azoknak az embereknek az erőfeszítése, akik továbbadják a következő generációnak a magyar identitást és nyelvtudást.

Mert nem könnyű még a nagy hagyományú New Brunswick-i magyar közösség tagjának se lenni, mert az USA folyamatos fluktuációra épülő társadalmi adottságai miatt – az egész ország mintha arra lenne kitalálva, hogy állandóan költözzön, és ne nagyon legyenek gyökerei – a New Brunswick-i magyar negyedben most latinok és feketék élnek, viszont ott maradt a Mindszenty-templom és -szobor, a Magyar Múzeum. Ha valaki azt akarja, hogy magyarul beszéljen a gyereke, 3–4 órát autózik oda-vissza minden hétvégén – és sokan megteszik. Ez olyan áldozat, ami tiszteletre méltó.