A Mandineren megjelent cikkünket alább közöljük.
Az egész stáb izgatottan várta afganisztáni küldetésünket. Nem, nem mintha szeretnénk a veszélyt. Eljutni egy olyan helyre, ami az elmúlt évtizedekben hírhedtté vált az ott dúló harcokról, nem mindennapi történés az ember életében, akár vágyik rá, akár nem.
Sokat hallunk Afganisztánról, de ismerve a jelenlegi médiamorált, elég erős szűrőn keresztül érkeznek meg a hírek a nagyvilágból, és ha épp nem robbantja fel magát egy 12 éves kisgyerek egy esküvőn, vagy nem mészárolnak halomra ártatlan civileket egy bevásárlóközpontban, akkor semmi, de semmi más nem jut el a nézőkhöz. Azonban korábbi utazásainkból okulva már jól tudtuk,
sokkal több rejlik egy adott kultúrában vagy országban, mint amennyit tudni vélünk róla.
Ezért küldetésünknek éreztük, hogy megtapasztalhassuk Afganisztán valódi arcát, és egy reális képet tudjunk róla mutatni soron következő epizódunkban.
Bőrönddel a Barátság hídon
Az Amu-Darja folyó felett átsétálni az üzbég-afgán Barátság hídon egyszerre volt hátborzongató és kellemes érzés. Akarva-akaratlanul eszébe jut az embernek, hogy egy olyan országba érkezik meg, ahol megállás nélkül harcok dúlnak, és ez folyamatosan emberéleteket követel. Természetesen mi sem érkeztünk felkészületlenül az országba. Tudva azt, hogy az emberrablás még most is GDP-ben mérhető üzletág, ráadásul a tálib kezek mindenhová elérhetnek, így olyan személyekkel akartuk felvenni a kapcsolatot, akik biztonsággal el tudnak minket szállítani a határtól 75 kilométerre fekvő Masar-e Sharif városába. Ilyen személyeket találni nem egyszerű. Kizárólag közeli ismerősökön keresztül és hosszas előkészületekkel sikerült, máshogy nem is ajánljuk – nekünk még így se ajánlották.
Az afgán határon meglepően kedvesek voltak velünk. Ezt annak is be tudtuk, hogy
kedvesen cigizgetve húztuk át a gurulós bőröndjeinket a negyvenvalahány fokban a hídon
– miközben csak úgy pattogzottak le a dekadens kerekek és alkatrészek a csomagokról. Bár rendesen kikérdeztek minket a határon, hogy kik vagyunk, mit akarunk és milyen afgán barátaink vannak, de látni lehetett rajtuk: „Afganisztánt csak saját felelősségre, de ha már itt vagytok, szájé…”. A Masar-e Sharifba vezető úton két ellenőrző pont is volt, ahol gépfegyveres katonák néztek be az autóba és vizsgálták meg, hogy mennyire vagyunk gyanúsak. Márti a fejkendőjével olyannyira beolvadt a környezetbe, hogy rá se nagyon hederítettek, nem úgy, mint Danira. Minden helyi ismerősünk elmondta, hogy ő lehet a gyenge pont a stábból, mert egyáltalán nem néz ki afgánnak. Pedig hozzátették, hogy a Pansír-völgyben élnek szőkés, kékszemű emberek – ők a legenda szerint Nagy Sándor katonáinak a leszármazottai. Dani persze közülük is kilógna, mert „túl szögletes fejű”.
A helyiek figyelmeztettek, hogy kizárólag akkor szálljunk ki az autóból, amikor ők mondják, és akkor is természetesen viselkedjünk, mi mégis kísértettük a sorsunkat. Nem tartottuk ugyanis valószínűnek, hogy többször az életben megláthatjuk a Kék Mecsetet. Sok turistával manapság nem találkoznak a helyiek. Sőt, valószínűleg előbb látnak szellemet, mint turistát. Majd’ kiesett a szemük a helyéről, teljesen mint Jim Carreynek a Maszk c. filmben, úgy bámultak minket, Masar-e Sharif belvárosában, az iszlám világ egyik legszebb építészeti alkotásánál.
Masar-e Sharif Kék Mecsetje
Magyar honvédek
A Camp Marmal NATO-bázis a Kék Mecsettől körülbelül fél óra távolságra volt. A német parancsnokság alatt működő, kisváros léptékű erőd szinte soha nem fogad civileket, velünk mégis kivételt tettek. Bár hozzátették, hogy nagyon furcsa érzés volt nekik fegyvertelen civileket a többszörösen biztosított kapukon kívül várni.
Megérkezésünk után eligazításon vettünk részt, ahol ismertették velünk az ottlétünkre vonatkozó végrehajtási tervet, amely felölelte a reggelitől vacsoráig terjedő időszakot, napokra lebontva. Egyúttal rögtön az elején
azt is aláírtuk, hogy amennyiben bármi történne velük, ezzel kapcsolatban minden felelősség minket terhel.
Nem sokkal ezután megismerhettük végre a katonáinkat. Pontos adatokkal a műsorban sem szolgálhatunk majd, így óvva a közel 150 magyar katona életét, de az interjúinkból sokat megtudhatunk a Magyar Honvédség afgán missziójáról. Dr. Boldizsár Gábor ezredes és Pálinkás Tibor alezredes betekintést engedett nekünk a katonák mindennapjaiba, abba az életbe, amit a folyamatos hőségben teljes menetfelszerelésben távol a családjuktól töltenek egy olyan országban, ahol mindennaposak a robbantások és a fegyveres összetűzések. Baranyai Katalin főtörzsőrmester e körülmények között mesélt arról, milyen érzés nőként Afganisztánban szolgálni.
Hősök fala
Hallgatva az elmondottakat mindannyiunkban megfogalmazódott a gondolat, hogy mennyire keveset tudunk a katonáinkról, pedig mennyivel többet kellene. Otthon nem is tudják az emberek, hogy mennyire sokat jelentene nekik, ha mi magyarként is olyan büszkék lennénk a kint szolgáló katonáinkra, mint amennyire az amerikaiak a sajátjaikra. Vajon volna otthon akár egy tucat ember, aki ismeretlenül küldene karácsonykor a Honvédelmi Minisztériumnak ajándékcsomagot, hogy kijuttassa Afganisztánba a katonáknak a fa alá?
A Hősök falánál aztán végleg összeszorult a szívünk. Minden év azon napján, amikor elhunyt egy szolgálatot teljesítő katona, a bázison megemlékeznek az elesettről. Hét magyar katona névtáblája van ezen a falon. Haláluk megrendítő, egy hétköznapi ember számára felfoghatatlan. Ott állva, történetüket hallgatva egyre csak az jut eszünkbe tudnak erről otthon az emberek? Teher. Nem csak fizikai teher a hőségben ott lenni, hanem lelki is, hiszen
ők nap mint nap a saját életüket kockáztatják magyarként.
Egy olyan háborúban, amelyhez nekünk, magyaroknak közvetlenül semmi közünk. Azért, hogy segítsenek egy stabil Afganisztán létrejöttében, hogy ezzel szerte a világban emberek ezreinek az életét megmentsék.
Talán sokunkban felmerül, hogy „persze, propaganda és minket is beszippantott az amerikai hadigépezet”. De sokkal többről van itt szó, mint az Egyesült Államok „bosszúhadjáratáról”. Honvédjeink elsősorban küldetéstudatból vesznek részt az afganisztáni misszióban. Akik mégis kalandot keresve jelentkeztek erre a küldetésre, ők is hamar megértették, mit is jelent eltökélten küzdeni egy olyan ügyért, ami nem szorosan az övék. Hallgatva Boldizsár Gábor ezredes úr beszámolóját a jelenlegi helyzetről, és hogy tulajdonképpen kik is a magyar katonák Afganisztánban, számunkra is világossá vált, hogy ez nem csupán egy katonai akció, hanem összefogás és segítségnyújtás is egyben a magyar oldalról. Abdul Wadood dandár parancsnokhelyettes úrtól pedig választ kaptunk arra is, hogy miért is van Afganisztánnak igazán szüksége kívülállók segítségére.
Afgán, magyar két jó barát
Olyan oldalukról ismertük meg katonáinkat, amelyet sehol sem láthattunk eddig, de nem volt megállás. Másnap az északi régió afgán parancsnokhelyetteséhez kísértük el Pálinkás Tibor alezredest tanácsadásra a táboron kívülre. Ahhoz, hogy a NATO-bázist elhagyjuk, részletes tervre van szükség, megfelelő harci járművekre, és a személyi biztonságot garantáló fegyveres katonai jelenlétre. A tárgyalásra érkező hat személyt, köztük minket is, fejenként két grúz fegyveres katona biztosította hat harci járművel, továbbá járművenként további három-három katona felelt a biztonságért. Tehát
egy afgán parancsnokhelyettes és hat magyar személy biztonságos találkozójához további 30 fegyveres katona kellett.
Ekkor sikerült megértenünk azt is, hogy miért neveztek minket orbitálisan nagy hülye … vakmerően bátornak. Hiszen, a határ és a bázis között nyúló, mintegy 75 kilométeres utat egy kisbusszal és nyugdíjas kísérőkkel tettük meg.
A NATO-táborban mindemellett gondosan oda kellett figyelnünk, hogy a felvételeink során semmilyen védelmi és kommunikációs rendszert ne rögzítsünk. Mivel a légijárművek közlekedési útvonalának is titkosítva kell maradnia, egyik felvételünk a kukában végezte, amikor egy helikopter beúszott a háttérbe. Meglátogathattuk a rekreációs helyiségeket is, a felvétel azonban itt is tiltott volt. A katonák moráljának fenntartására és jólétének megőrzése érdekében biztosítva van mindenféle kikapcsolódásra alkalmas létesítmény: konditerem, teqball asztal, pizzéria, pub, ahol összesen napi két kis dobozos sör engedélyezett. De vannak itt boltok, fodrászszalon, sőt még afgán portékáktól roskadásig pakolt piac is. Egyszóval, ez egy város. Párhuzamosan él és lélegzik Mazar-e Shariffel.
Estére egy búcsúztatót szerveztek nekünk, ahová néptánccal és babgulyással vártak minket. Ahogy ott álltunk és figyeltük a kalocsai mintás fal előtt mezőségit táncoló honvédeket, otthon éreztük magunkat, a sivatagi hőség ellenére is. Abban a pár percben mindannyian – a katonák és mi is – éreztük, értettük, hogy mit is jelent magyarnak lenni. A szolgálatteljesítés mellet még erre is volt energiájuk. Le a kalappal előttetek. Köszönjük!
Kabul és Stein Aurél
A NATO-bázis után úgy gondoltuk, hogy lélekben fel voltunk készülve Kabulra. A reptérről első utunk Stein Aurél sírjához vezetett, akinek végső nyughelye a British Cemetery-ben – közkeletűbb nevén „a keresztény temetőben” – található, ahova egyébként csak külföldiek mehetnek be, afgánoknak szigorúan tilos. Helyi kísérőnk kifejezetten feszült volt, amikor megérkeztünk, mert a mostani kabuli helyzetben hat turistával, fényképezőgépekkel, táskákkal egy keresztény temető előtt állva, a radikális iszlám melegágyában, mindennapi robbantások, országgyűlési választások és háború közepette, valljuk be, nem éppen egy életbiztosítás megjelenni. A szerencse azonban ismét a mi oldalunkon állt. Le tudtuk írni ezeket a sorokat is és megemlékezhettünk a „magyar Indiana Jonesról” a sírjánál.
Amikor beléptünk az öreg fakapun,
egy gyönyörű, szépen rendezett temető és kert fogadott minket, ami azonnal elfeledtette velünk, hogy Kabulban vagyunk.
A temető gondnoka tudta, kiről beszélünk, így hamar megleltük a sírt, hogy lerójuk tiszteletünket és megemlékezzünk egy nemes magyarról, akit katonáinkhoz hasonlóan kis híján elfeledtünk, pedig élete és munkássága még ma is bestseller a nyugati világban.
Ezután elindultunk a szállásunkra. Az odavezető fél órás úton nagyjából száz katonával találkoztunk, legalábbis addig számoltuk. Egyértelműen látható volt az óriási katonai jelenlét és a pillanatra sem csökkenő feszültség a levegőben. Hiszen bármelyik pillanatban felrobbanhat egy autó vagy támadást indíthatnak egy épület ellen.
Afganisztán azonban nem csak a félelemből és a terrorból áll.
Az afgánok (közel 50 népcsoportot takar ez az összefoglaló elnevezés) híresen kedves emberek, a vendégszeretet jogát még az ellenségüktől sem tagadják meg. Szerencsénkre mi is megtapasztalhattuk többször is ezt az út során. Utolsó esténken egy családdal volt alkalmunk interjút készíteni, akik őszintén beszéltek velünk. Több akciófilmbe illő és lélekbe markoló történetet meséltek nekünk, amiket szeretnénk veletek is megosztani a műsorunkban.
