India, egy külön világ a világban – Hungarikumokkal a világ körül 7.

Admin

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

India alaposan kirúgta a pöttyöst. Nem ám a Gangesz túlpartjára vagy a Himalájáig, felrúgta egészen a Holdig.

Képzeljünk el egy olyan kontinensnyi országot, ami a tökéletes ellentéte Európának

és mindannak, amit valaha olvastunk vagy láttunk eddig Indiáról. Persze ki ne tudná, hogy a tehenek szent állatok a hindu vallásban, de arról már nem szólt a fáma, hogy a sztráda közepén csatangolnak gazdátlanul és néha meg is fejik őket ott a kamionok között. Afrika után úgy éreztük, hogy higiénia terén már nem lehet újat mutatni nekünk, aztán jött a csapból csepergő barnás víz, amiket két ujjpercnyi csótányok figyeltek egy szállodai szoba sarkából. És persze a monszun. Ha itt esik, akkor nagyon esik. Nagyjából olyan, mintha a Balaton teljes vízkészletét ráborítanák Budapestre három óra leforgása alatt. Ilyenkor minden úszik.

„India – meglepődni és megdöbbeni a vallási sokszínűség gyűrűjében”

Tehát a spirituális, hippik által lenge gatyában, mezítláb megénekelt India még várat magára. Úgy tűnik, India olyan szerelem, ami nem üstökösként érkezik, hanem legfeljebb a börzsönyi kisvasút visszafogottságával. Időnk van, több mint három hetet barangolunk Kőrösi Csoma Sándor nyomdokában, így bőven lesz alkalmunk beleszeretni az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjébe. Addig azonban leírjuk, amit látunk – akkor is, ha az nem rózsaszín és füstölőszagú, hanem barnás-fekete és nagyon büdös.

Mindig elmondjuk, hogy még ha felületes képet is adunk a világról, de legalább őszintét. India pedig egyelőre óriási zakóra áll a 3. évad országai terén – nyolc országból a nyolcadik a képzeletbeli versenyünkben. Hogy miért? Azt megtudhatjátok a hetedik részből.

Kínából Indiába Kazahsztánon át a legrövidebb

Legutóbb már elpanaszoltuk, hogy Pakisztán még mindig vizsgálja a vízumkérelmünket, így rögtönöznünk kellett, hogy átjussunk Indiába és megkoronázzuk az évadot Kőrösi zanglai kolostorával. A legjobb megoldás Hong Kongon keresztül lett volna, de a tüntetések miatt nem erőltettük. Volt egy járat Kirgizisztánon keresztül is, de ott is éppen állt a bál. Így végül Almatiból, Kazahsztán felől érkeztünk meg Új-Delhibe, India 20 milliós fővárosába, hogy nekivágjunk Kasmírnak, ahol jelenleg szintén pattanásig feszült a helyzet, de erről majd később.

Búcsút intettünk hát a kínai diktatúrának, hogy a világ legnagyobb demokráciájába érkezhessünk. Nagyon nem szerettük volna (újra) megszegni a szabályunkat, vagyis hogy nem csak földön közlekedünk, de Afganisztán után (újra) vis maior helyzet adódott. Bánatunkat ezért vodkába fojtottuk. Nem mintha lett volna más választásunk. Öt órát kellett üldögélnünk hajnal 2 és 7 között Almati repterén. Mivel az alvás gyakorlatilag esélytelen volt a zsúfolt terminálban, így csapdahelyzetben találtuk magunkat, de szerencsére épségben megérkeztünk Új-Delhibe…

Új-Delhi, a világ közepe

További 5 óra repülés várt ránk, és ki lehet találni, hogy a vodkázás után mindenki milyen mélyen aludt: „like a baby cow” – ahogy a stewardessek mondták. Legalább összejött 48 órán belül 5 óra életmentő alvás.

Amint megérkeztünk Új-Delhibe,

megütött minket a 86 százalékos páratartalom és a minden irányból tóduló ember- és állattömeg.

A reptérről jövet egy markoló haladt a háromsávos sztráda középső sávjában, amelyet balról tehenek kerülgettek. Jobbról pedig csak korlátozottan lehetett haladni, mert egy vasdrótboglya imbolygott ki a markoló kanalából, ráadásul a robogók is csak azon az egy sávon közlekedtek, amin mi. Eközben minden jármű úgy dudált, mintha pénzt kapna érte. Lehet, hogy a négytagú család csecsemője ezért visította még a dudákat is túl a mellettünk pilinszkázó robogók egyikén. Ez volt a nyitójelenet Új-Delhiben.

Volt a stábból, aki még nem látott ennyi tuk-tukot, vagyis háromkerekű Cinquecento-Csepel bicikli szerelemgyereket, így pesti ámulattal nézte őket – úgy 10 percig, aztán már nem. Amíg mi a dugóban dudálgattunk a másik 20 millió embernek, addig ugyanis a fürge tuk-tukok úgy robogtak fel-alá, mint a gekkók a szállodánkban, ahol a csótányok is csak a sarkokba merészkedtek. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk: Delhiben az ötcsillagos szállodák és a „minden más” közt maximum az Airbnb jelenti az átmenetet, így másnap át is tettük a székhelyünket. Nem tartott sokáig, csak még 2 óra dugóban dudálgatásba, pedig mindössze 5,6 kilométerre volt a másik helyszín.

A kaotikus Jetson-családbeli Delhiben gyakorlatilag egy KRESZ-szabályt tartanak be: a jobbkéz-szabályt, ami itt balkéz-szabály. A brit uralom hagyatéka, hogy még ma is jobbkormányos autókat vezetnek, tovább bonyolítva ezzel is az életet.

– Én nem tudnék Európában vezetni?
– Ha itt tudsz, akkor Budapesten is tudnál.
– Nálatok annyi a szabály, nem bírnám megjegyezni.
– Nálatok nincs szabály?
– Van, csak senki se tartja be.

Az egyik magyar szakos hallgatóval beszélgettünk a Delhi Egyetemen. Ez volt az első pillanat, amikor már derengett:

van élet a nyugati élet közlekedési berögződésein kívül.

Attól még, hogy nekünk 120-as a vérnyomásunk az állandósult Laokoón-autócsoportoktól, még nem jelenti azt, hogy ne működne az óriási területű város mindennapja. Épp az ilyen „apróságok” miatt sokszínű még mindig a világunk, globalizáció ide vagy oda. Ráadásul egy hét alatt két karambolt láttunk összesen, tehát kijelenthetjük, hogy India tökéletes ellentéte annak, amit az Uráltól nyugatra megszoktunk.

Köves Margit és Sági Péter

Ezek után különösen kíváncsiak lettünk, hogy milyen lehet magyarként itt élni. Hogy választ kapjunk, elindultunk – az év legnagyobb esőzése közepette – a Delhi Egyetemre. Utunk során láttunk autót, ami a város egy mélyebb pontján állt a dugóban és a víz már a kerekeit is ellepte. Ezek után meglátni Köves Margitot olyan érzés volt, mint megérkezni a Delhi Egyetemre Delhiben a monszun kellős közepén bőrig ázva és találkozni Köves Margittal. Felemelő és csodálatos érzés volt. Köves Margit 35 éve tanít a Szláv és Finnugor Tanszéken magyar nyelvet és irodalmat. A professzor asszony büszkén mesélt munkásságáról és a megannyi hindire lefordított magyar könyvről, valamint versről. Arany-, Esterházy- és Háy-rajongók, kapcsoljatok majd a TV2-re februárban! Sági Péter személyében nem kevésbé érdekes embert ismerhettünk meg. Kevés magyar indológus volt, van és lesz, aki 30 éves korára anyanyelvi szinten beszél hindiül és szankszritul. Ráadásul úgy ismeri Indiát, mint az erasmusos diákok Amszterdamot. Így jobban belegondolva csak belőlük leforgathattunk volna egy teljes epizódot.

Onnan tudtuk, hogy Köves Margit és Sági Péter munkássága az indiaiak számára is túlmutat a diplomatikusan fogalmazva, „középszeren”, ahogy a diákok beszéltek róluk. Épp interjú közben történt, hogy Daninak odasúgta az egyik német szakos diák: „I fuc.in love this lady! She is the best!” Később a magyar szakos hallgatók elárulták, hogy többük is Magyarországra vágyik továbbtanulni, élni, világot látni. Lehetséges, hogy nem is kell náluk jobb nagykövet Magyarországnak?

A szürreális Agra

A Mogul Birodalom régi fővárosa,

a Taj Mahal székhelyéül szolgáló közel másfél milliós település India legnagyobb turistalátványossága.

Megszűntek a tankcsapdákat megszégyenítő szemétdombok, és az autóból kiszállva sem vágott mellbe az orrfacsaró ürülékszag.

Azért a dudaszó maradt és továbbra sem adnánk át a legtisztább városnak járó díjat, de Delhi után végre fellélegezhettünk.

Taj Mahal, az igazi túlélő: kevés épületet akartak annyiszor elpusztítani, megrongálni, mint a világ hét új csodája közt számon tartott Taj Mahalt. Lord Bentinck például egyszer azzal a remek ötlettel állt elő, hogy az épületről lefejteti önkényesen a fehér márványtömböket, hogy Angliában majd értékesíteni tudja azokat. Ezen zseniális terve csak azért hiúsult meg, mert a pár kilométerrel odébb található Vörös Erőd márványtömbjeit korábban végül nem sikerült eladnia. Mielőtt azt hinnénk, nem, nem vitette vissza India egyik legfőbb nemzeti büszkeségébe és legfontosabb erődjébe a márványlapokat. Angliában hagyta azokat.

A Taj Mahal egyébként tényleg megéri a rácsodálkozást. India arca, a mind a négy oldalán tökéletes szimmetrikus mauzóleum valóban leülteti az embert egy padra. Különösen akkor, ha megismerkedik a történetével. A Taj ugyanis a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes története egyben. Egy mogul sah, Shah Jahan építtette 1631-ben szeretett feleségének, Mumtáz Mahal emlékére, aki gyermekszülés közben hunyt el. Szerelme tragikus halála után a sah úgy döntött, minden követ meg fog mozgatni, hogy Mumtáz Mahal emlékét megőrizze. Sikerült, szerelmük mementóját több ezren látogatják meg minden nap.

A sokszínű India

Ez volt a második olyan pillanat, amikor India elgondolkodtatott minket. Indiában 1,3 milliárd ember él, amiből nagyjából 200 millió muszlim. Ahhoz képest, hogy Erdélyben 1,5 millió magyarnak is olykor nehéz megélnie kisebbségként mindennapjait, Indiában ez valahogy mégis jobban működik. A sok probléma ellenére a muszlimok, szikhek, buddhisták, katolikusok és a több mint 40 különböző nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek közel 70 éve békésen élnek egymással egymás mellett – kisebb nagyobb összezörrenésekkel. Az országra oly jellemző vallási sokszínűséget itt Agrában, egy ékszerboltban is megtaláltuk.

Muszlim és hindu emberekkel beszélgethettünk arról, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem

a vallási együttélésben.

Neeraj és Imran, a hindu és muszlim vallás követői kissé egymásra licitálva, ám annál békésebben osztották meg velünk vallásuk mibenlétét. Büszkék vallásukra, és ugyan sok mindenben különböznek, például az egyik több-, a másik egyistenhitre épül, valamint étkezési szokásaik is gyökeresen eltérnek. Ám egyvalamiben egyetértenek: az egymással való békés együttélés mindkettő vallás legfőbb üzenete. Talán van mit tanulnunk tőlük.

Ezt követően egy hindu templomba is ellátogattunk. Amikor beléptünk, mi is megkongattuk a szentély harangját, hogy a pozitív energia beáramoljon, a negatív pedig ki. A templom vezetőjétől azt is megtudtuk, hogy mi is a jelentősége azoknak a bizonyos pontszerű festéseknek, amiket a hindu vallásúak viselnek. Távozásunk előtt Daniék is átestek a hindu beavatáson és bizony az ő homlokukra is felkerült a „jel”.

Ahogy Iránban a nemzeti kisebbségek meg tudták oldani a békés együttélést és az örményektől be tudtunk szerezni bort, úgy itt is sikerült marhához jutnunk. Az már ugyan más kérdés, hogy nem ez India legnagyobb gasztronómiai remekműve, de a demokrácia itt is működik, ami nagyon jó hír.

Amritszár a szikhek fővárosa

Amritszár felé közeledve egyre több turbános emberre lettünk figyelmesek: ők a szikhek. A világ egyik legérdekesebb vallása, amelynek követői főképp Pandzsábban élnek, de Pakisztán és India szétválásakor rengetegen vándoroltak ki Kanadába és az USA-ba is. Hogy választ kapjunk a kérdéseinkre, egy világi és egyben vallási vezetővel készítettünk interjút a szikhek szent Aranytemplomában, amely szintén csodálatok látványosság. A szigetre épített aranyozott bronztemplom egész nap várja a zarándokokat, miközben a templom mellett a világ legnagyobb ingyenkonyháját üzemeltetik a híveknek és a nem híveknek egyaránt.

Aki ide látogat, semmiképpen se rúgjon bele előtte pár nappal egy ágy lábába, ugyanis bármilyen seb is van az illető lábán, az rosszul fog járni, mivel a templomban és környékén csak és kizárólag mezítláb lehet közlekedni. (Szegény hangmérnökünk bárcsak tudta volna ezt!)

A szikh vallás három alapköve az eltökélt, kemény munka, az egyistenhit és a szükséget szenvedőkkel való osztozkodás.

Ugyan a világ egyik legfiatalabb vallásáról beszélünk, mégis több mint 25 millió követője van világszerte – noha ennek jelentős része Indiában él.

India és Pakisztán egyetlen határátkelője

Wagah városa egy 1947-es határrevízió következtében kettészakadt: egyik része Indiában, másik pedig Pakisztánban található. A határon naponta egy, maximum két buszjárat megy át és jön vissza. Kocsival szinte lehetetlen átmenni, leginkább a gyalogos átkelés lehetséges, de az is csak szigorúan napnyugta előtt. Utána ugyanis bezárják a határt. Ünnepélyesen!

Pakisztán és India az évek során annyira tökélyre fejlesztette egymás iránti utálatát, hogy arra szavak sincsenek.

Ennek az érzelmi játéknak a sine qua nonja az ún. „border ceremony”, amit 1952 óta minden nap megtartanak nagyjából 25 ezer ember előtt. Bár maga a ceremónia kezdetben a határ mindkét oldalán megtalálható zászlók leengedéséről szólt lényegében, 2019. augusztus 12-re a ceremónia már két órásra duzzadt. Énekelnek, táncolnak, felvonulnak. Játsszák az ovis játékot is, miszerint a pakisztáni vagy az indiai közönség bír tovább egy hangon énekelni egy darab dallamot egy darab szuszra.

Manapság már sok a turista, ezért a pakisztániak például fél lábon táncoló katonát is bevetnek, az indiaiak pedig az ún. labrador osztagot – szegény túlsúlyos drogszagoló kutyát két órán át nem engedik leülni. A csúcspont azonban a határ(vas)kapuk kinyitása, majd becsukása. Ekkor veszi kezdetét a határrendészek kakaskodó masírozása, ami szavakkal valóban leírhatatlan élmény.

Kína ismeretlen oldala: ujgurok és transzvesztiták – Hungarikumokkal a világ körül 6.

Admin

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

Ha Kínára gondolunk, akkor a cuki pandák, az emberekkel zsúfolt high-tech metropoliszok, Sanghaj, Peking és Hongkong jutnak eszünkbe; esetleg a szecsuáni konyhára vagy a Nagy Falra asszociálunk. A világ egyik legszebb és legrégebbi országa, Konfuciusszal, a puskaporral és persze a kommunizmussal együtt. Annyi mindent adott a világnak, hogy felsorolni sem tudjuk. Azonban

Kínának van egy nagyon sötét oldala is: olyan világ ez, amit hét lakat alatt igyekeznek rejtegetni.

Ha Tibetet mondanánk, bizonyára többen tudnák miről is van szó, de van egy nép, ami a tibetinél is többet szenvedett és mégis, a világ alig tud róluk valamit. Pedig egyetlen rokonuknak a magyarokat tartják. Viharos történelmük azonban még mindig nem söpörte le őket a térképről. Muszlimként a kínai kommunizmusban, európai vonásokkal a kínai nép részeként úgy próbálnak fennmaradni és megőrizni kultúrájukat, hogy gyakorlatilag csak magukra számíthatnak. Ők az ujgurok.

Határátkelés

Idegtépő részletek Kirgizisztánból, Kínába I.:

Amilyen könnyű volt bejutni Kirgizisztánba, olyan nehéz volt elmenni innen. Odaérve a kínai-kirgiz határra szembesültünk ugyanis azzal, hogy nem engednek csak úgy át… Egy ellenőrzőponton állták utunkat a kirgiz katonák, ami a tényleges határtól még 15 kilométerre volt, de rendkívül előzékenyen felajánlották, hogy autóinkat hátrahagyva gyalog tovább mehetünk, és ha szerencsénk van, még sötétedés előtt elérjük célunkat. Aztán kiderült, hogy itt reggelente vagy inkább hajnalonta ugyan megáll egy busz, de most már nem közlekedik. Nagy tanakodás után

kiderült, hogy létezik egy amolyan „átkelési díj”.

Opciók hiányában kicsengettük a 30 dolláros rögtönzött vámot, majd nekivágtunk végre a hegymenetnek. Azonban hiába győzedelmeskedtünk, az újabb utunkba kerülő határőr közölte a sorompónál, hogy már húsz perce tart az ebédszünet és igazából már akkor is késő lett volna, ha „időben” ideérünk.

Idegtépő részletek II.:

„Égett a napmelegtől a kopár szík sarja” – idéztünk magunkban Arany János Toldiját, de itt nem voltak tikkadt szöcskenyájak, helyette csak egy tikkadt HVK-stáb. Mi viszont nem legelésztünk, csak több mint két órán keresztül aszalódtunk a kamionok tenyérnyi árnyékában. Jobb híján a földön ülve olvasgattunk és találgattuk, mi várhat még ránk. Az ebédidőt 20 perccel előbb kezdték a katonák, de egy másodperccel sem fejezték be hamarabb. A jóllakott parancsnok előbb megérdeklődte, mifélék volnánk, aztán mikor meghallotta, hogy „vengría”, személyesen gondoskodott arról, hogy a Kína felé tartó kamionokra felférjünk a cuccainkkal. Nyomatékosan „kérte” ideiglenes sofőrjeinket, hogy ne merjenek ezért sápot szedni. Újabb köszönet!

Xinjiang: Kína északnyugati régiója

Idegtépő részletek III.

A rendőrségi ellenőrzőpontok útvesztőjében

Gyors útlevél-ellenőrzést követően végigmasíroztunk a majdnem száz méter hosszú, szögesdróttal elkerített betonúton, hogy a végén újból átadjuk az utazási papírjainkat. Ahogy már megszoktuk, itt is kézzel-lábbal mutogathattunk a barátságos kínai határőröknek, akik szintén nagyon segítőkésznek bizonyultak, és az út szélén rostokoló kisbusz sofőrjét is erre biztatták. A pufók kínai sofőr ellenállását hamar leverték a katonák, így hipp-hopp a kínai határkomplexum átvilágító egységénél találtuk magunkat. Több órás késéssel ugyan, de sikerült megérkeznünk a találkozóra, szerencsénkre a vezetőnk nem adta fel a várakozást.

Szokatlanul mosolyogtak ránk a határőrök. Már-már túlságosan is. Kedvesen beirányítottak minket egy váróterembe, de ami ezt követően történt csak azoknak ajánljuk, akik Kínáról eddig nem csak a pandasimogatós felvételeket látták. A mosolygós arcok előbb

felszólítottak minket, hogy legyünk olyan kedvesek és telefonjainkat adjuk át átvilágításra.

Két külön erre a célra fenntartott határőr mindenféle előzetes kérelem nélkül elkezdte a telefonok fotóit „átvizsgálni.” Különösebb gond nélkül haladt a procedúra, amíg meg nem találták a NATO-bázison készült fényképeket néhány fegyverről, és a fél stábról, amint taktikai felszerelésben pózol. Kezdődött hát a magyarázkodás, hogy honnan vannak ezek a NATO-s képek. Ti katonák vagytok? Akkor újságírók vagytok, nem? Akkor minek a kamera? Ez hangot rögzít? És mi ez a videó a forgatásról? Ezen a képen mi történik?

Azt fontos kihangsúlyozni, hogy a pandamacik országa a világ egyik legdurvább diktatúrája is egyben. Hiába a kedves és aranyos közemberek világa, a rendszer mindenen rajta tartja a kezét. Így szó nélkül fogták a telefonokat és elvitték egy szobába átmásolni azok tartalmát – reméljük, hogy csak ennyi történt.

Kashgar, a régi főváros

Minden reggel olyan szürke volt, mintha hamuval szórnák tele a levegőt. Kinéztünk az ablakon és azon gondolkodtunk, hogy vajon miért nem látszik semmi, se az ég kékjéből, se a fák zöldjéből. A néhány angolul beszélő járókelő, akik szóba mertek egyáltalán állni velünk,

mondták, hogy ez bizony előfordul: „a szmogba homokvihar keveredett tegnapelőtt”.

Kashgar ugyanis a sivatag mellett fekszik; ezért is nevezték évszázadokon át oázisvárosnak, ami a Selyemút egyik legfőbb állomása volt.

A kínaiak és az ujgurok között tapintható a feszültség. Emiatt tapasztalható ez a nagyon erős rendőri jelenlét úton-útfélen. Ha csak bemegyünk egy bevásárlóközpontba vagy egy bankba, átvilágítják a táskáinkat; az utcákon térfigyelő kamerák fordulnak utánunk. Itt nem viccelnek. Az, hogy ennyire kordában tartják az ujgurokat, és így figyelik minden lépésüket, hátborzongató. Magyarként számunkra ez az érzés egyszerűen ismeretlen.

Érdekesség, hogy „Kashgarként” szinte sehová nem láttuk kiírva a város nevét. Kashiként viszont annál többször. Ennek az az oka, hogy az ujgurok hívják Kashgarnak, és a kínaiak Kashinak. Az ujgurok mellé ide han kínaiakat telepítettek be pontosan azért, hogy az ujgurok ne élvezzék autonómiájukat, hiába hívják ezt a részt Kínában Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területnek.

„Annyira senki sem lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.”

Most először tévedtünk olyan környékre, amiben rendkívül bizonytalanul éreztük magunkat.

Magunk se számítottunk arra, amit láttunk és éreztünk. Ujgurisztán, vagy ahogy a kínaiak hívják: Xinjiang (magyarul Hszincsiang) nagyon kegyetlen tud lenni. Malawitól Kambodzsán át egészen Afganisztánig megfordultunk már, de Nyugat-Kína egészen elképesztő, mégis úgy éreztük, hogy Stein Aurél hagyatékáról és az ujgur-magyar rokonságról kötelességünk valamilyen képet adni.

„Ha nem erre futna a történelmi selyemút, valószínűleg egy turistát sem engednének ide.” Ujgurisztánban városonként ki vannak jelölve a hotelek, ahol a kínaiaktól eltérő turisták megszállhatnak; itt meg is figyelhetik őket. Ilyen körülmények között egy utcai pillanatképet sem könnyű felvenni. Időnként átszűrődik egy-egy hír a nyugati sajtón át, hogy Kína jelenleg „átneveli” az ujgurokat, hogy elsajátíthassák a kínai identitást és nyelvismeretet. Erről nyílván még csak beszélni se lehet: több mint fél tucat interjúnkat mondták le, mert nem mertek kockáztatni; féltik a családjuk életét.

Akik pedig a diktatúra árnyékában, egy tál leves mellett mégis beszélgettek velünk pár mondatot, úgy remegtek, hogy elszégyelltük magunkat.

Közös ujgur-magyar vonások

A mai napig megtalálható az ujgur ruházaton a kalocsai hímzésből ismert tulipán-motívum, de több közös szavunk is van. Ezen kívül az ujgur Dapanji a magyar csirkepaprikásra emlékeztet egy kis gyömbérrel, chilivel és rengeteg fokhagymával fűszerezve.

Minden rossz ellenére Kashgarba megérkezni felüdülés volt mindannyiunk számára. Végre egy olyan városban lehettünk, ahol az ételkínálat is más volt. A zsírban tocsogó ételeket a kínai csípős variációk váltották fel. Az új ételek mellett sok új bolt is megjelent, így ki-ki megvehette magának azt, amit akart. Márti például új bőröndöt keresett, ugyanis a kirgiz-kínai határon a rengeteg ki- és bepakolás miatt bőröndje öngyilkosságot követett el.

Dunhuang

Mozambiktól Vietnámon át Türkmenisztánig eddig minden ország megadta a vízumot, egyetlen kivétel akadt: Pakisztán. Szerettük volna Lahore-ig követni Stein „megszokott” útját, ám Pakisztánban még mindig „döntenek” az áprilisban beadott kérelmünkről.

Így a HVK három évada során először úgy alakult, hogy rögtönöznünk kellett a megtervezett útvonalat. Kis csapatunk ezért kettévált. Kashgarból Ürümcsibe még együtt érkeztünk, ám Márti vezetésével az egyik csapat Ürümcsiben maradt, míg a másik csapat Danival rögtön nyugatnak fordult Dunhuangba, az Ezer Buddha barlangtemplomokhoz (Mogao Cave). Stein Aurél 1907 márciusában érkezett Lóczy Lajos és Széchenyi Béla korábbi ásatásai nyomán Dunhuangba, ahol egy kereskedőtől hallott valami egészen furcsát, de nem spojlerezünk inkább.

Ürümcsi: a felhőkarcolók árnyékában

Ürümcsibe érve a népesség még nagyobbra nőtt, az utakon száguldó autók és a járókelők is hangosabbá váltak. A csendesebb, nyugodtabb pamíri kirándulásunk után

nem csoda, hogy ennyire mellbe vágott minket a hirtelen érkezett környezetváltás.

Minden szokatlansága ellenére azonban keblünkre öleltük a civilizációt, ami már sokunknak úgy hiányzott. Hiába, a stáb nagy része városi nép.

Először próbálsz ellenállni és rossz néven veszed, ha valaki rálép a sarkadra, neked megy vagy beáll eléd a sorba. Kikéred magadnak, de semmi. Legfeljebb egy mosoly vagy biccentés a válasz. A következő lépésben realizálod, hogy ez a norma és nyoma sincs rosszindulatnak, csupán a hely adottságából fakadóan ez errefelé egyszerűen így szokás. Később felveszed a ritmust és hirtelen minden könnyebb lesz. Ezzel a mentalitással szeltük át a várost és a felhőkarcolók közt kanyargó forgalmas utcákat, hogy felfedezzük Ürümcsi értékeit.

Karaoke nem, melegek és transzvesztiták igen

A szállásunkra visszatérve ránk esteledett. Izgatottan kutatni kezdtük, merre vigyen az utunk. A kínai „Google Maps” beszerzése után csalódottan tapasztaltuk, hogy a 3 milliós Ürümcsiben 4-5 bár és egy nevesincs klub áll összesen rendelkezésünkre. Kis információszerzés után kiderült, hogy a térségben kormányzati szinten záratták be a szórakozóhelyeket. Azért minket sem kellet félteni, addig kutattunk, amíg csak kellett. Első állomásunk egy hatemeletes szocreál épülettömb volt. Csupán a bejárat előtt egymást támogató fiatalok csapatából derült ki, hogy itt van valami élet. Gyorsan elindultunk feléjük, hogy aztán a hatemeletnyi karaoke komplexumból azonnal sarkon is forduljunk. Nem vagyunk nagy énekesek és ezen a felvizezett kínai sörök sem változtattak.

Következő állomásunk egy pár sarokkal odébb ordító pincelejáró volt, ahonnan hangos éljenzés és egy érces hang mikrofonos konferálása hallatszódott. Gyanús volt. A pulttól elfordulva megakadt a szemünk egy kisestélyibe öltözött hölgyön, akihez az érces hang tartozott. Sikerült a diktatúra árnyékában megbújó Ürümcsi meleg- és transzvesztita közösségének találkozóhelyébe botlanunk.

Ritkán mondhatja el magáról valaki otthon, hogy Ürümcsiben egy melegbárban Tina Turnert énekeltek neki

pislogás nélkül, szemtől szemben. Hazafelé azért még volt szerencsénk egy születésnapot ünneplő ujgur társasággal szkanderbajnokságba keveredni és a freestyle-rap csatájukat zsűrizni. Nem is olyan rossz hely ez az Ürümcsi – csak nem szabad a politikára gondolni.

Másnap indulnunk kellett tovább Indiába.