Mexikó, a kamu sztereotípiák földje – Hungarikumokkal a világ körül 5/6.

Számos közhelyet fel tudunk sorolni, ha Mexikóra gondolunk – de vajon mi igaz belőlük és mi nem? Folytatódik a közép-amerikai utazás, ezúttal a 130 milliós óriásország rejtelmei nyomába eredve!

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

 

Kedves olvasónk, aki hétről hétre, sőt évről évre megajándékozol minket figyelmeddel, most drágán megszerzett tapasztalatainkkal kedveskedünk neked a csodálatos Mexikóról. Ugyan az utazási irodák prospektusaitól a hollywoodi filmeken keresztül

azt érezhetjük, mindent tudunk az USA déli és Guatemala északi szomszédjáról,

de nem valószínű, hogy ténylegesen így is van. Terápiás jelleggel most csukjuk be a szemünket és soroljunk fel hat dolgot, ami eszünkbe jut Mexikóról. A stábbal a következőkre jutottunk:

– Csípősen esznek minden ételt,
– Tequila,
– Chihuahua,
– Drogkartellek,
– Mariachi zene,
– Csodálatos strandok.

1. „Csak nyáron ilyen a tenger” – mondta a balatonfüredi Rimay Dalma, akinek két nap kalauzolás után már tényleg mindent is elhiszünk. A válasza pedig arra összpontosult, hogy miért érezzük ezer szippantókocsi bukéját a Maja Riviéra ékkövén, a világ top 5 legjobb strandja közt számon tartott Playa del Carmenen.

A világ legnagyobb algavirágzása zajlik minden évben a Nyugat-Afrika és a Mexikói-öböl közti óceánterületen. A szippantókocsiszag pedig a barna hínárpépben lakozik, amiben több millió alga teteme bűzölög. Ám ez a szag csak a nyári időszakban jellemző, télen mindez eltűnik. Szóval így állunk a csodálatos strandokkal. Tanulság: inkább télen csobbanjunk errefelé, vagy kérdezzük meg például Dalmát, merre kíméli meg a hínárpép a partokat.

2. „Bárcsak több mariachi lenne. Ehelyett szól a latin pop”

Talán ezért is örülnek meg annyira a mexikóiak, amikor egy díszes inges mariachi gitáros és/vagy zenekar jelenik meg az utcákon. Gyermeki mosolyuk jól tükrözi az idő múlását. Hiszen hiába szeretnék, a piac már a minden csapból folyó latin pop nótáit eregeti magából.

„Régióról régióra változik a mexikói kultúra, nem olyan egységes, mint hinnénk, de vannak olyan összekötő kapcsok is, mint például a mariachi zene.”

A mariachi zene kulturális értékét jól mutatja, hogy bőven túlélte más országok tradicionális zenéit és népzenéit – meséli nekünk Murgács Oresztész, Mexikó egyik legismertebb hipnoterapeutája és felesége Sol, aki történetesen profi táncos. Egy képzeletbeli skálán, amelyen a Despacito van az egyik végen, a másikon pedig Korda Gyuri,

a mariachi olyan buborékot hozott létre magának, amit egyelőre az idő vasfoga sem tudott megtépni.

Bár próbálkozik.

3. Hollywoodi valóság?

Ahogyan már megszokhattuk, a hollywoodi filmekben Mexikó így jelenik meg: drogkartellek, bandaháborúk. Egyetlen egy emberrel sem találkoztunk a mostani évadban, aki olvasná a „híreket”. Ha így tenne, magára zárná az ajtót – ami két méter vastag páncél –, és harci kutyákkal venné körül magát. Bodnár Pál, aki Mexikó talán leghíresebb bűvésze, fogalmazta meg ezt a legjobban nekünk:„ami fontos, azt beszerzem valahonnan, de a körítés a hírek mellé lassan 10 éve nem érdekel.”

Milyen igaza van. Ha fölcsapjuk az internetet, Mexikó csak egy fokkal jobb hely az erőszakos bűncselekményeket tekintve, mint Venezuela. Ömlik a csapból, hogy kartellháborúúú, kartellháborúúú. Tanulság: ne csapjuk fel az internetet. Épp elég tudni, hogy a 120 milliós lakosú ország északnyugati részén, főképp Sinaloa és Jalisco drogkirályai harcolnak az USA egyre növekvő igényeiért. Bár az tény, hogy e harcokban évente közel 35 ezer ember hal meg.

Tanulság: droggal nem érdemes bizniszelni.

„Volt itt egy francia étteremtulaj, nem bírt magával és elkezdett drogot árulni. Le is lőtték. Senki sem érti, ha jól ment az üzlet miért kellett ezt tennie.”

Akiktől viszont érdemes tartani a távolságot, azok a rendőrök. Mexikó magyarjai egybehangzóan javasolják, hogy tartsunk magunknál legalább 100 pesót – ennyi ugyanis az univerzális tarifa. Szóval a valóság sokkal kevésbé félelmetes és kevésbé mutat posztapokaliptikus képet, mint gondolnánk. Magyarán: „ha nem keresed a bajt, nem is találod meg”.

4. „Imádják a kutyákat.”

És tényleg egy 10 másodperces time lapse videóban legalább három kutyát felfedezünk, ám ritka köztük a mexikói. Igaz összesen két kutyaféle származik az aztékok és a maják országából, ám egyikük épp a chihuahua. Szegény mexikói meztelen kutyába nem botlottunk bele, annál inkább az otthon is slágernek számító sicuba, huskyba, vagy épp tacskóba.

Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy Mexikó egy igazi kutyaimádó nemzet.

5. „Soha ne mondd, hogy kaktuszból készül” – kéri tőlünk Magasdi István, Cancún legjobb masszőre. Okkal teszi ezt, mert mexikói apósa Veracruzból hasonló sértésnek éli meg, mint mi, ha az Unicumot lejagermeisterezik. Tudniillik a Mezcal és a tequila egy-egy mexikói őshonos ital, aminek alapösszetevője a kék agávé – az italok pedig az agávé erjesztésével és lepárlásával készülnek. Az már egy más kérdés, hogy egy európai szemének a kék agávé igencsak kaktuszszerűen néz ki, pedig tényleg más a kettő.

Erős túlzás lenne azt mondani, hogy a rum, vodka, whiskey ne lenne erős versenyben errefelé. Ugyanakkor mindannyiunk számára üdítő felfedezés volt, hogy

a lehetetlen rituálékat mellőzve is lehet élvezni a tequilát, magában.

Lágy, selymes íz, nem így ismertük meg otthon az agávénedűket. Apropó titok. Ha tényleg finomat szeretnénk kóstolni, kezdjük a Don Juannal, megéri. Ahogy a jobb mezcalok is. Füstös ízük olykor jobban hasonlít egy ír whiskeyhez, mint a nagy tesóhoz.

6. „Tabasco szósz?”

Talán a legnagyobb kamu, amivel találkoztunk az ún. tabasco paprika. Segített nekünk eligazodni a scoville-skálán Vörös Lóri. Mellesleg Lóri élete is, Oresztészéhez hasonlóan könyvbe illő, de az majd csak vasárnap derül ki, hogyan jutott el a cirkuszi akrobatikától egészen a természetfotózásig.

Lényeg a lényeg, a tabasco szószt a Rio Grandétól délre egyáltalán nem használják. Ennek pedig számos magyarázata van. Egyrészt amerikai, másrészt itt a sarki bódéknak is legalább kétféle valamirevaló salsaszósza van. Ha pedig igazán csípős szószra vágynak, akkor a habanero paprikából készült, pokolian csípős szószt használják. Ám az az igazság, hogy annyira nem is használják.

Több mexikóival is beszélgettünk, aki egyáltalán nem szereti a csípős ételeket.

Azt hinnénk, ezért örök szobafogságot kapnak, pedig nem. Tájegységenként egyébként is eltérő, hogy ki mennyire eszik csípősen, hol melyik paprika terem meg: serrano, jalapeno, puya, poblano, stb… Ám egy biztos, Szegeden bármelyik csárdában hamarabb szökik könny a szemünkbe, mint egy átlag mexikói étel esetén, ha nem tesszük rá a salsát, vagy a híres pico de gallót – kivétel a sült Habanero, attól óvakodni kell!

Összegezve: jók a strandok, ha előtte tutira megyünk, elkerülve a kakibarna vizet. Cserébe az ország biztonságos, hacsak nem akarsz épp drogot árulni. Mariachi zenével vagy chihuahuával ritkán találkozni, cserébe óvakodj a latin poptól. Tequila van dögivel, de nem az, amit mi otthon annak hiszünk, azokkal itt az ablakot pucolják – kis túlzással. Tájegységfüggő, de nagyon leegyszerűsítve kijelenthető, hogy a magyarok legalább olyan csípősen esznek, mint a mexikóiak.

***

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!

Nicaragua kontra Mexikó – Hungarikumokkal a világ körül 5/5.

Utazás Közép-Amerika mélyére: Nicaragua korán megálljt parancsol a magyar utazóknak, ám Mexikó forgatagában el tudnak merülni, keresve az ott élt és élő magyarok nyomait. Folytatódnak a Hungarikumokkal a világ körül kalandjai!

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

Talán a legmozgalmasabb részünk következik. Mondogattuk is a forgatás során, hogy otthon úgyse hiszik majd el mi minden történt velünk. Persze amikor az ember Latin-Amerika fekete bárányához igyekszik, számolnia kell a járatlan út okozta nehézségekkel. Már San Joséban sopánkodtak: „most nem annyira biztonságos arrafelé menni”. Ám mi erősködtünk, hogy Venezuela után ez nekünk meg se kottyan. A tamáskodók ilyenkor persze rendre ránk is hagyták minden tudományunkat. Bár azért volt, aki hozzátette:

„Nicaraguában épp az elnök felesége az alelnök. Csak úgy mondom, idáig még Venezuela se jutott el. Vigyázzatok!”

Na jó. Egy pont a Griffendélnek, de aki ismer minket tudja jól, hogy nem strandpapucsban forgatunk. Hajnalban, egész pontosan éjfél után percekkel üvölt az ébresztőnk. Kávé. Csomagolás. Taxi. És már megyünk is ki a reptérre, hogy a Somozák, Sandinisták és Kontrák országában megénekeljük azt a kevés magyar hagyatékot, ami van. Márpedig van.

Ezen a ponton biztos néhány dühös kanapészörny felkiállt, ám ők nem valószínű, hogy ismerik a Haraszthy család hihetetlen történetét. Haraszthy Ágoston, majd fia, Géza ugyanis már a 19. században letették a névjegyünket a tengerentúlon. Bár a volt magyar országgyűlési küldött, Ágoston emlékezete főképp az USA nyugati felén él élénkebben – pl. ő volt San Diego első seriffje –, Géza fia igazi nicaraguai nemzeti hőssé nőtte ki magát. Miután unionistaként részt vett az amerikai polgárháborúban, a nicaraguai polgárháborúban pedig a lovasság főparancsnokaként ezredesi rangban ment vissza a családi birtokra – „nyugdíjba”.

Magyar Corinto.

Még Haraszthy Ágoston vette meg Nicaragua legfőbb kikötője mellett a családi birtok gerincét képző cukornád-ültetvényeket, hogy rumgyártásba fogjon, ám máig tisztázatlan körülmények közt egyszer csak eltűnt –

valószínűleg egy krokodil ragadta el.

Mindenesetre Géza folytatta édesapja munkásságát.

Ilyen előzmények után azt gondolnánk, hogy Nicaragua a szívébe zárta a magyarokat, ám a történelem kegyetlen forgatókönyvíró. Az USA úgy megkeverte a híres Monroe-doktrína után a nicaraguai paklit – miszerint „Amerika az amerikaiaké” –, hogy hol bábkormányát ültette Managua „trónjára”, hol épp az ellene föllázadók csücsültek ott. Magyarán diktatúra diktatúrát követett évtizedeken át, és ez sajnos ma sincsen másképp.

Hadat üzentek Budapestnek.

Bizony. Ugyan a második világháborúba egyetlen katonát sem küldtek, ám az USA farvizén az összes – évtizedek óta Nicaraguában élő vagy ott születő – német vagyonát elkobozták vagy táborokba zárták. Később pedig Romániától Olaszországon át Magyarországig mindenkinek hadat üzentek. Talán ezért is szúrta ki a nicaraguai belügy ötünket az utasok listáján – feltűnőek ezek a magyar gringók…

„Mi a véleményem ma Nicaraguáról? El kellett menekülnöm egyik napról a másikra, mert ránk törtek a rendőrök, csak mert ellenzéki tüntetésre jártunk. De persze ti menjetek, ha tudtok, biztos jó lesz” – mondta baljósan egy fiatal srác két kávéfőzés közt a békés San Joséban, Costa Ricában. A már hajnalban kígyózó reptéri sorban pedig semmi másra nem tudtunk gondolni, csak erre. Aztán ahogy az lenni szokott, bevonzottuk a negatív hullámokat.

Hiába nem kell magyar állampolgárnak vízum és hiába küldtük meg negatív PCR tesztjeinket, illetve a papírjainkat időben, mégsem engedtek be. „Miért?” – kérdeztük álmosan, de idegesen a szerencsétlen légitársaság képviselőjét. Jó magyar szokás szerint épp azon töltöttük ki a fáradt dühös gőzünket, aki segíteni próbált. Érdemi választ azonban nem tudott adni. Csak annyit felelt, hogy

az utóbbi hónapokban elkezdtek pikkelni az európai uniós polgárokra,

ennek okát azonban csak Managuában tudják – vagy ott sem.

Új terv. Vissza a szállásra, írtunk a magyar külügynek, hátha tudnak varázsolni. Mi sem hittünk a szemünknek, de tudtak. Sokadszorra bizonyosodik be, hogy nagyon király emberek dolgoznak a külképviseleteinken. Már hívjuk is a taxit – a reptéren előre köszönnek. Nem is hiszünk a szemünknek, amikor ezúttal engedték, hogy becsekkoljunk. Megkezdődik a beszállás. Egyikünk már át is sétált a repülőre, amikor megint jön egy rémült szemű légiutaskísérő:

„Tíz perce jött a válasz Managuából, hogy visszavonták az engedélyt. Nem indokolták meg. Sajnáljuk.”

Ekkor már legalább másfél napja nem aludtunk és több koffein volt a vérünkben, mint plazma, ám muszáj volt jól döntenünk. Szorult helyzetünkön segített, hogy nem volt sok opciónk. Szó, mi szó, a tervezetnél hamarabb érkeztünk meg Mexikóba. Végtére is legyünk pozitívak, „minden rosszban van valami jó”, ráadásul még így is

jobban jártunk, mintha Managua vendégszeretetét kellett volna élveznünk egy kilátástalan cella magányából.

Mexikó, a kamu sztereotípiák földjén.

Utunkat a legnagyobb spanyol ajkú országban folytattuk, amelyet közel 125 millióan laknak. Ám szerencsére nem ugrottunk fejest egyből a világ egyik legnagyobb városába, Mexikóvárosba, és kivételesen a könnyebb utat választottuk, hogy a stáb kicsit összeszedhesse magát. Első dolgunk volt találkozni Rimay Dalmával. Miért?

Amikor az egyetlen gép, amit elértünk, leszállt hajnali valahánykor Cancúnban, gyakorlatilag szabad prédává váltunk a naiv amerikai turistákon szocializálódott mexikóiaknak. Némi viták és verejtékcseppek árán aztán csak megérkeztünk a hajnalban foglalt, szállásnak álcázott penészes odúba, de az étellel-itallal már nem volt ekkora mázlink. Hogy a turistákat megtartsák estére, Mexikóban kijárási tilalmat vezettek be, ami csak arra volt jó, hogy az utolsó morzsákat is elfogyasszuk a táskánk aljából, a csapvíz pedig köztudottan ihatatlan.

Ilyen felvezetés után ittuk Dalma szavait, aki turistavezetőként mint a tenyerét ismeri már a Yucatán-félszigetet. Szerencsénkre megosztotta velünk is néhány nehezen megszerzett mexikói tapasztalatát, például azt a tömérdek sztereotípiát is, amit egy óceánnal odébb hiszünk Mexikóról.

„Kétféle magyart ismerek Mexikóban. Az egyik, aki megszenved érte, hogy maradjon és beleszeret a mindennapokba is. A másik, aki hamar rájön, hogy nincs kolbászból a kerítés.” 

Venezuelával szemben itt nincs erős, összetartó magyar közösség,

pedig számuknál fogva ez nem lenne lehetetlen, egy kisebb magyar város él Mexikóban. Ellenben két ok nehezíti az összetartást, a kiadatási törvény hiányából fakadó bujkálásokon kívül. Az egyik, hogy nem nagyon vannak alapok, amelyekre építkezhetnének az újonnan érkezők. Mindezt annak ellenére, hogy Mexikó történelmében már a 19. században is rengeteg magyar játszott jelentős szerepet. A másik ok pedig a hatalmas fluktuáció.

„Ez itt a pikk 8-as?”

Pali igazi kártyatrükk mesterként mutatkozott be nekünk. Nem csak elvarázsolta szívünket, de a pikk 8-at is. Egerből indult a kalandos útra, ami Svédországon, Argentínán és Ugandán át vezetett Playa del Carmenig. Ma Bodnár Pál az egyik leghíresebb bűvész Mexikóban.

„Nincs honvágyam egyáltalán. Egyszerűen élvezek itt élni, meg annyira el vagyok foglalva az itteni életemmel, hogy nem is tudnám itt hagyni.”

Palinak és Dalmának bejöttek a számításai, ám nem mindenki ilyen szerencsés. Rengetegen jönnek a mai napig szerencsét próbálni, ám csak kevesen tudnak ténylegesen beilleszkedni, meg az is igaz, amit Dalma mondd: „Európából érkezve mást keres az ember Mexikóban, mint amit talál. A megszokott életszínvonalat itt néha sokkal nehezebb elérni, mint otthon és az emberek, de a szokások is nagyon mások. Persze van, aki le tud adni az igényeiből,

az olyan havi tízezer forintból is el tud bújni a világ szeme elől, valamelyik favellában.”

Következzék hát a Hungarikumokkal a világ körül 34. országa. Mexikó hallatán a tequila, a csípős ételek, a csodálatos tengerpartok, a mariachi zene, a drogkartellek jutnak eszünkbe. A következő epizódokban bemutatjuk Mexikó igazi arcát, amit nem találsz meg a hirdetésekben.

 

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!