Magyar Nemzet: Fekete magyarok – Interjú Kamillával és Danival

A Magyar Nemzet interjút készített két műsorvezőnkkel, Kamillával és Danival a cápaketrecről, a mozambiki gyerekkatonákról, az afrikai rendőrökről és még sok másról.

– Hogyan találtak rá Kamillára, az afrikai úti- és műsorvezető társra?

Szász Kamilla: Egy premier előtti vetítésen hoszteszként dolgoztam, amikor Daniék odaléptek hozzám, hogy hol lehet dohányozni. Szóba elegyedtünk. Később megkérdezték, lenne-e kedvem velük dolgozni. Azt hittem, hasonló jellegű munkáról lenne szó, ehelyett azt mondták, hogy Afrikába kellene menni. Nagyon meglepődtem.

Kurucz Dániel: Akkor már két hónapja a Színművészeti Egyetemen kerestünk útitársat. Kamillának is azt mondtuk, amit addig mindenkinek, hogy „nekünk egy fiú kell, mellekkel”. Aki nem hisztizik, ha felmegyünk a Kilimandzsáróra, nem nyafog, ha szélsőséges körülmények között kell dolgozni. Kamilla vidéki lány, állatmenhelyen dolgozik, érzékeny és alkalmazkodó. Pont olyan társat kerestünk, mint ő. Kami volt közülünk a legkevésbé hisztis.

A másik jó történetünk, hogyan került a csapatba hangmérnökünk, Almási Miklós. A kedvenc kocsmánkban iszogattunk egy barátommal, amikor megkérdeztem tőle, tud-e valakit, aki egyszerre hangmérnök és autószerelő. Várj egy picit, mondta, aztán hátrafordult: „Miki, gyere már ide!” Így ismerkedtünk meg. Ázsiában a stábunk háromtagú volt, az afrikai útra öten mentünk. Greksa Gábor az egyik, Bányai Gábor a másik operatőrünk, aki egyben a rendezőnk is.

Útközben mindenki mindenben segített. A hangmérnök autót szerelt, sőt lemászott a világ második legnagyobb szakadékába a lezuhant drónért. Kereket is többször cseréltünk, nemcsak én, Kamilla is. Afrikában végig vezettünk, a magunk urai voltunk. A forgatási terv csak egyszer változott meg, amikor Tanzániából nem akartak átengedni Kenyába. Hét órát veszekedtünk a határőrökkel, adományokat vittünk, úgyhogy mindenképpen át akartunk jutni.

Kenyában a Taita Alapítvány főleg magyar támogatásból tartja fenn az árvaházat. A gyerekek magyarul is tanulnak, nekünk is elénekelték a Lánc, lánc, eszterláncot. Ott élő négy-öt kisgyerek ösztöndíjára szeretnénk itthon pénzt gyűjteni.

A Kilimandzsáróról úgy jöttem le, hogy két lábujjam lefagyott, lázas voltam, amikor a két serpa odajött hozzám, és elmagyarázták, hogy a személyzet pénze nincs benne az árban, azt külön kell fizetni. Fölhívtam az ügynökséget, hogy miután egy zsák pénzt kifizettünk, hogy hozhattak mindannyiunkat ilyen kínos helyzetbe? A két serpának egy kis alaptőkét szeretnénk gyűjteni, hogy elindíthassák a vállalkozásukat, turkálót nyitnának. Ők nem akarnak Európába jutni, otthon akarnak érvényesülni.

kenya

Az út végén is túl: iskola a Viktória-tó partján – Miki&Dani beszámolók VII.

A fél budapestnyi Ngorongoro vadállatokkal zsúfolt kráterétől a Viktória-tó kies partjáig, ahol vízilovak ólálkodnak az iskola körül: folytatódik az afrikai kaland!

Négy épület ad otthont Samwelnek, két feleségének és hét gyermekének.

Fontos hangsúlyozni, hogy Afrikában mind a muszlim, mind a keresztény vallások – többnyire – mind a mai napig ötvözik az afrikai hagyományokat, legyen az a többnejűség vagy bármi más. Javarészt kevert vallások ezek, tájegységenként változó szokásokkal. Azt gondolnánk, a világvallások előtti időkre visszanyúló tradíciók természetessé tették a többnejűséget, de a színfalak mögött komoly és nehéz lélektana van ennek a szokásnak. Erről azonban külön kérésre nem írhatunk többet.

A mindennapjainkat meghatározó élmény volt az étel, amit egy sárból tapasztott, ablaktalan kunyhóban készített el Samwel egyik felesége. A lehetőségekhez mérten egészen jól sikerültek ezek az újságpapíron készített ételek, különösen miután Kami bemutatta szakácsunknak a borsot. Bár sajnos azt csak később tudtuk meg, hogy a tányérokat ivóvíz hiányában a Viktória-tóban mossák el, a már említett vízilovaktól nem messze. A vízilovak pedig, ha folytatják kedvelt tevékenységüket, miszerint a farkukkal propellerezik szét az ürüléket, úgy az a víztükrön messze-messze elúszik – a mi vízilovaink pedig nagyon szerették ezt csinálni. A stáb szerencsésebb fele megúszta az így elmosott tányérokat, de ketten a vízilovak áldozatául estek. Ki nem találnátok, hogy ki volt az egyikük?

Egy kiadós reggelit követően búcsút intettünk Rusingának és a gyerekeknek, hogy a Teleki-vulkán felé vegyük az irányt.

A teljes 7. beszámolót ITT olvashatjátok.