Kína ismeretlen oldala: ujgurok és transzvesztiták – Hungarikumokkal a világ körül 6.

Admin

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

Ha Kínára gondolunk, akkor a cuki pandák, az emberekkel zsúfolt high-tech metropoliszok, Sanghaj, Peking és Hongkong jutnak eszünkbe; esetleg a szecsuáni konyhára vagy a Nagy Falra asszociálunk. A világ egyik legszebb és legrégebbi országa, Konfuciusszal, a puskaporral és persze a kommunizmussal együtt. Annyi mindent adott a világnak, hogy felsorolni sem tudjuk. Azonban

Kínának van egy nagyon sötét oldala is: olyan világ ez, amit hét lakat alatt igyekeznek rejtegetni.

Ha Tibetet mondanánk, bizonyára többen tudnák miről is van szó, de van egy nép, ami a tibetinél is többet szenvedett és mégis, a világ alig tud róluk valamit. Pedig egyetlen rokonuknak a magyarokat tartják. Viharos történelmük azonban még mindig nem söpörte le őket a térképről. Muszlimként a kínai kommunizmusban, európai vonásokkal a kínai nép részeként úgy próbálnak fennmaradni és megőrizni kultúrájukat, hogy gyakorlatilag csak magukra számíthatnak. Ők az ujgurok.

Határátkelés

Idegtépő részletek Kirgizisztánból, Kínába I.:

Amilyen könnyű volt bejutni Kirgizisztánba, olyan nehéz volt elmenni innen. Odaérve a kínai-kirgiz határra szembesültünk ugyanis azzal, hogy nem engednek csak úgy át… Egy ellenőrzőponton állták utunkat a kirgiz katonák, ami a tényleges határtól még 15 kilométerre volt, de rendkívül előzékenyen felajánlották, hogy autóinkat hátrahagyva gyalog tovább mehetünk, és ha szerencsénk van, még sötétedés előtt elérjük célunkat. Aztán kiderült, hogy itt reggelente vagy inkább hajnalonta ugyan megáll egy busz, de most már nem közlekedik. Nagy tanakodás után

kiderült, hogy létezik egy amolyan „átkelési díj”.

Opciók hiányában kicsengettük a 30 dolláros rögtönzött vámot, majd nekivágtunk végre a hegymenetnek. Azonban hiába győzedelmeskedtünk, az újabb utunkba kerülő határőr közölte a sorompónál, hogy már húsz perce tart az ebédszünet és igazából már akkor is késő lett volna, ha „időben” ideérünk.

Idegtépő részletek II.:

„Égett a napmelegtől a kopár szík sarja” – idéztünk magunkban Arany János Toldiját, de itt nem voltak tikkadt szöcskenyájak, helyette csak egy tikkadt HVK-stáb. Mi viszont nem legelésztünk, csak több mint két órán keresztül aszalódtunk a kamionok tenyérnyi árnyékában. Jobb híján a földön ülve olvasgattunk és találgattuk, mi várhat még ránk. Az ebédidőt 20 perccel előbb kezdték a katonák, de egy másodperccel sem fejezték be hamarabb. A jóllakott parancsnok előbb megérdeklődte, mifélék volnánk, aztán mikor meghallotta, hogy „vengría”, személyesen gondoskodott arról, hogy a Kína felé tartó kamionokra felférjünk a cuccainkkal. Nyomatékosan „kérte” ideiglenes sofőrjeinket, hogy ne merjenek ezért sápot szedni. Újabb köszönet!

Xinjiang: Kína északnyugati régiója

Idegtépő részletek III.

A rendőrségi ellenőrzőpontok útvesztőjében

Gyors útlevél-ellenőrzést követően végigmasíroztunk a majdnem száz méter hosszú, szögesdróttal elkerített betonúton, hogy a végén újból átadjuk az utazási papírjainkat. Ahogy már megszoktuk, itt is kézzel-lábbal mutogathattunk a barátságos kínai határőröknek, akik szintén nagyon segítőkésznek bizonyultak, és az út szélén rostokoló kisbusz sofőrjét is erre biztatták. A pufók kínai sofőr ellenállását hamar leverték a katonák, így hipp-hopp a kínai határkomplexum átvilágító egységénél találtuk magunkat. Több órás késéssel ugyan, de sikerült megérkeznünk a találkozóra, szerencsénkre a vezetőnk nem adta fel a várakozást.

Szokatlanul mosolyogtak ránk a határőrök. Már-már túlságosan is. Kedvesen beirányítottak minket egy váróterembe, de ami ezt követően történt csak azoknak ajánljuk, akik Kínáról eddig nem csak a pandasimogatós felvételeket látták. A mosolygós arcok előbb

felszólítottak minket, hogy legyünk olyan kedvesek és telefonjainkat adjuk át átvilágításra.

Két külön erre a célra fenntartott határőr mindenféle előzetes kérelem nélkül elkezdte a telefonok fotóit „átvizsgálni.” Különösebb gond nélkül haladt a procedúra, amíg meg nem találták a NATO-bázison készült fényképeket néhány fegyverről, és a fél stábról, amint taktikai felszerelésben pózol. Kezdődött hát a magyarázkodás, hogy honnan vannak ezek a NATO-s képek. Ti katonák vagytok? Akkor újságírók vagytok, nem? Akkor minek a kamera? Ez hangot rögzít? És mi ez a videó a forgatásról? Ezen a képen mi történik?

Azt fontos kihangsúlyozni, hogy a pandamacik országa a világ egyik legdurvább diktatúrája is egyben. Hiába a kedves és aranyos közemberek világa, a rendszer mindenen rajta tartja a kezét. Így szó nélkül fogták a telefonokat és elvitték egy szobába átmásolni azok tartalmát – reméljük, hogy csak ennyi történt.

Kashgar, a régi főváros

Minden reggel olyan szürke volt, mintha hamuval szórnák tele a levegőt. Kinéztünk az ablakon és azon gondolkodtunk, hogy vajon miért nem látszik semmi, se az ég kékjéből, se a fák zöldjéből. A néhány angolul beszélő járókelő, akik szóba mertek egyáltalán állni velünk,

mondták, hogy ez bizony előfordul: „a szmogba homokvihar keveredett tegnapelőtt”.

Kashgar ugyanis a sivatag mellett fekszik; ezért is nevezték évszázadokon át oázisvárosnak, ami a Selyemút egyik legfőbb állomása volt.

A kínaiak és az ujgurok között tapintható a feszültség. Emiatt tapasztalható ez a nagyon erős rendőri jelenlét úton-útfélen. Ha csak bemegyünk egy bevásárlóközpontba vagy egy bankba, átvilágítják a táskáinkat; az utcákon térfigyelő kamerák fordulnak utánunk. Itt nem viccelnek. Az, hogy ennyire kordában tartják az ujgurokat, és így figyelik minden lépésüket, hátborzongató. Magyarként számunkra ez az érzés egyszerűen ismeretlen.

Érdekesség, hogy „Kashgarként” szinte sehová nem láttuk kiírva a város nevét. Kashiként viszont annál többször. Ennek az az oka, hogy az ujgurok hívják Kashgarnak, és a kínaiak Kashinak. Az ujgurok mellé ide han kínaiakat telepítettek be pontosan azért, hogy az ujgurok ne élvezzék autonómiájukat, hiába hívják ezt a részt Kínában Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területnek.

„Annyira senki sem lehet egyedül a világban, mint az ujgurok.”

Most először tévedtünk olyan környékre, amiben rendkívül bizonytalanul éreztük magunkat.

Magunk se számítottunk arra, amit láttunk és éreztünk. Ujgurisztán, vagy ahogy a kínaiak hívják: Xinjiang (magyarul Hszincsiang) nagyon kegyetlen tud lenni. Malawitól Kambodzsán át egészen Afganisztánig megfordultunk már, de Nyugat-Kína egészen elképesztő, mégis úgy éreztük, hogy Stein Aurél hagyatékáról és az ujgur-magyar rokonságról kötelességünk valamilyen képet adni.

„Ha nem erre futna a történelmi selyemút, valószínűleg egy turistát sem engednének ide.” Ujgurisztánban városonként ki vannak jelölve a hotelek, ahol a kínaiaktól eltérő turisták megszállhatnak; itt meg is figyelhetik őket. Ilyen körülmények között egy utcai pillanatképet sem könnyű felvenni. Időnként átszűrődik egy-egy hír a nyugati sajtón át, hogy Kína jelenleg „átneveli” az ujgurokat, hogy elsajátíthassák a kínai identitást és nyelvismeretet. Erről nyílván még csak beszélni se lehet: több mint fél tucat interjúnkat mondták le, mert nem mertek kockáztatni; féltik a családjuk életét.

Akik pedig a diktatúra árnyékában, egy tál leves mellett mégis beszélgettek velünk pár mondatot, úgy remegtek, hogy elszégyelltük magunkat.

Közös ujgur-magyar vonások

A mai napig megtalálható az ujgur ruházaton a kalocsai hímzésből ismert tulipán-motívum, de több közös szavunk is van. Ezen kívül az ujgur Dapanji a magyar csirkepaprikásra emlékeztet egy kis gyömbérrel, chilivel és rengeteg fokhagymával fűszerezve.

Minden rossz ellenére Kashgarba megérkezni felüdülés volt mindannyiunk számára. Végre egy olyan városban lehettünk, ahol az ételkínálat is más volt. A zsírban tocsogó ételeket a kínai csípős variációk váltották fel. Az új ételek mellett sok új bolt is megjelent, így ki-ki megvehette magának azt, amit akart. Márti például új bőröndöt keresett, ugyanis a kirgiz-kínai határon a rengeteg ki- és bepakolás miatt bőröndje öngyilkosságot követett el.

Dunhuang

Mozambiktól Vietnámon át Türkmenisztánig eddig minden ország megadta a vízumot, egyetlen kivétel akadt: Pakisztán. Szerettük volna Lahore-ig követni Stein „megszokott” útját, ám Pakisztánban még mindig „döntenek” az áprilisban beadott kérelmünkről.

Így a HVK három évada során először úgy alakult, hogy rögtönöznünk kellett a megtervezett útvonalat. Kis csapatunk ezért kettévált. Kashgarból Ürümcsibe még együtt érkeztünk, ám Márti vezetésével az egyik csapat Ürümcsiben maradt, míg a másik csapat Danival rögtön nyugatnak fordult Dunhuangba, az Ezer Buddha barlangtemplomokhoz (Mogao Cave). Stein Aurél 1907 márciusában érkezett Lóczy Lajos és Széchenyi Béla korábbi ásatásai nyomán Dunhuangba, ahol egy kereskedőtől hallott valami egészen furcsát, de nem spojlerezünk inkább.

Ürümcsi: a felhőkarcolók árnyékában

Ürümcsibe érve a népesség még nagyobbra nőtt, az utakon száguldó autók és a járókelők is hangosabbá váltak. A csendesebb, nyugodtabb pamíri kirándulásunk után

nem csoda, hogy ennyire mellbe vágott minket a hirtelen érkezett környezetváltás.

Minden szokatlansága ellenére azonban keblünkre öleltük a civilizációt, ami már sokunknak úgy hiányzott. Hiába, a stáb nagy része városi nép.

Először próbálsz ellenállni és rossz néven veszed, ha valaki rálép a sarkadra, neked megy vagy beáll eléd a sorba. Kikéred magadnak, de semmi. Legfeljebb egy mosoly vagy biccentés a válasz. A következő lépésben realizálod, hogy ez a norma és nyoma sincs rosszindulatnak, csupán a hely adottságából fakadóan ez errefelé egyszerűen így szokás. Később felveszed a ritmust és hirtelen minden könnyebb lesz. Ezzel a mentalitással szeltük át a várost és a felhőkarcolók közt kanyargó forgalmas utcákat, hogy felfedezzük Ürümcsi értékeit.

Karaoke nem, melegek és transzvesztiták igen

A szállásunkra visszatérve ránk esteledett. Izgatottan kutatni kezdtük, merre vigyen az utunk. A kínai „Google Maps” beszerzése után csalódottan tapasztaltuk, hogy a 3 milliós Ürümcsiben 4-5 bár és egy nevesincs klub áll összesen rendelkezésünkre. Kis információszerzés után kiderült, hogy a térségben kormányzati szinten záratták be a szórakozóhelyeket. Azért minket sem kellet félteni, addig kutattunk, amíg csak kellett. Első állomásunk egy hatemeletes szocreál épülettömb volt. Csupán a bejárat előtt egymást támogató fiatalok csapatából derült ki, hogy itt van valami élet. Gyorsan elindultunk feléjük, hogy aztán a hatemeletnyi karaoke komplexumból azonnal sarkon is forduljunk. Nem vagyunk nagy énekesek és ezen a felvizezett kínai sörök sem változtattak.

Következő állomásunk egy pár sarokkal odébb ordító pincelejáró volt, ahonnan hangos éljenzés és egy érces hang mikrofonos konferálása hallatszódott. Gyanús volt. A pulttól elfordulva megakadt a szemünk egy kisestélyibe öltözött hölgyön, akihez az érces hang tartozott. Sikerült a diktatúra árnyékában megbújó Ürümcsi meleg- és transzvesztita közösségének találkozóhelyébe botlanunk.

Ritkán mondhatja el magáról valaki otthon, hogy Ürümcsiben egy melegbárban Tina Turnert énekeltek neki

pislogás nélkül, szemtől szemben. Hazafelé azért még volt szerencsénk egy születésnapot ünneplő ujgur társasággal szkanderbajnokságba keveredni és a freestyle-rap csatájukat zsűrizni. Nem is olyan rossz hely ez az Ürümcsi – csak nem szabad a politikára gondolni.

Másnap indulnunk kellett tovább Indiába.

Afgán, magyar két jó barát – Hungarikumokkal a világ körül 4.

Admin

A Mandineren megjelent cikkünket alább közöljük.

Az egész stáb izgatottan várta afganisztáni küldetésünket. Nem, nem mintha szeretnénk a veszélyt. Eljutni egy olyan helyre, ami az elmúlt évtizedekben hírhedtté vált az ott dúló harcokról, nem mindennapi történés az ember életében, akár vágyik rá, akár nem.

Sokat hallunk Afganisztánról, de ismerve a jelenlegi médiamorált, elég erős szűrőn keresztül érkeznek meg a hírek a nagyvilágból, és ha épp nem robbantja fel magát egy 12 éves kisgyerek egy esküvőn, vagy nem mészárolnak halomra ártatlan civileket egy bevásárlóközpontban, akkor semmi, de semmi más nem jut el a nézőkhöz. Azonban korábbi utazásainkból okulva már jól tudtuk,

sokkal több rejlik egy adott kultúrában vagy országban, mint amennyit tudni vélünk róla.

Ezért küldetésünknek éreztük, hogy megtapasztalhassuk Afganisztán valódi arcát, és egy reális képet tudjunk róla mutatni soron következő epizódunkban.

Bőrönddel a Barátság hídon

Az Amu-Darja folyó felett átsétálni az üzbég-afgán Barátság hídon egyszerre volt hátborzongató és kellemes érzés. Akarva-akaratlanul eszébe jut az embernek, hogy egy olyan országba érkezik meg, ahol megállás nélkül harcok dúlnak, és ez folyamatosan emberéleteket követel. Természetesen mi sem érkeztünk felkészületlenül az országba. Tudva azt, hogy az emberrablás még most is GDP-ben mérhető üzletág, ráadásul a tálib kezek mindenhová elérhetnek, így olyan személyekkel akartuk felvenni a kapcsolatot, akik biztonsággal el tudnak minket szállítani a határtól 75 kilométerre fekvő Masar-e Sharif városába. Ilyen személyeket találni nem egyszerű. Kizárólag közeli ismerősökön keresztül és hosszas előkészületekkel sikerült, máshogy nem is ajánljuk – nekünk még így se ajánlották.

Az afgán határon meglepően kedvesek voltak velünk. Ezt annak is be tudtuk, hogy

kedvesen cigizgetve húztuk át a gurulós bőröndjeinket a negyvenvalahány fokban a hídon

– miközben csak úgy pattogzottak le a dekadens kerekek és alkatrészek a csomagokról. Bár rendesen kikérdeztek minket a határon, hogy kik vagyunk, mit akarunk és milyen afgán barátaink vannak, de látni lehetett rajtuk: „Afganisztánt csak saját felelősségre, de ha már itt vagytok, szájé…”. A Masar-e Sharifba vezető úton két ellenőrző pont is volt, ahol gépfegyveres katonák néztek be az autóba és vizsgálták meg, hogy mennyire vagyunk gyanúsak. Márti a fejkendőjével olyannyira beolvadt a környezetbe, hogy rá se nagyon hederítettek, nem úgy, mint Danira. Minden helyi ismerősünk elmondta, hogy ő lehet a gyenge pont a stábból, mert egyáltalán nem néz ki afgánnak. Pedig hozzátették, hogy a Pansír-völgyben élnek szőkés, kékszemű emberek – ők a legenda szerint Nagy Sándor katonáinak a leszármazottai. Dani persze közülük is kilógna, mert „túl szögletes fejű”.

A helyiek figyelmeztettek, hogy kizárólag akkor szálljunk ki az autóból, amikor ők mondják, és akkor is természetesen viselkedjünk, mi mégis kísértettük a sorsunkat. Nem tartottuk ugyanis valószínűnek, hogy többször az életben megláthatjuk a Kék Mecsetet. Sok turistával manapság nem találkoznak a helyiek. Sőt, valószínűleg előbb látnak szellemet, mint turistát. Majd’ kiesett a szemük a helyéről, teljesen mint Jim Carreynek a Maszk c. filmben, úgy bámultak minket, Masar-e Sharif belvárosában, az iszlám világ egyik legszebb építészeti alkotásánál.

Masar-e Sharif Kék Mecsetje

Magyar honvédek

A Camp Marmal NATO-bázis a Kék Mecsettől körülbelül fél óra távolságra volt. A német parancsnokság alatt működő, kisváros léptékű erőd szinte soha nem fogad civileket, velünk mégis kivételt tettek. Bár hozzátették, hogy nagyon furcsa érzés volt nekik fegyvertelen civileket a többszörösen biztosított kapukon kívül várni.

Megérkezésünk után eligazításon vettünk részt, ahol ismertették velünk az ottlétünkre vonatkozó végrehajtási tervet, amely felölelte a reggelitől vacsoráig terjedő időszakot, napokra lebontva. Egyúttal rögtön az elején

azt is aláírtuk, hogy amennyiben bármi történne velük, ezzel kapcsolatban minden felelősség minket terhel.

Nem sokkal ezután megismerhettük végre a katonáinkat. Pontos adatokkal a műsorban sem szolgálhatunk majd, így óvva a közel 150 magyar katona életét, de az interjúinkból sokat megtudhatunk a Magyar Honvédség afgán missziójáról. Dr. Boldizsár Gábor ezredes és Pálinkás Tibor alezredes betekintést engedett nekünk a katonák mindennapjaiba, abba az életbe, amit a folyamatos hőségben teljes menetfelszerelésben távol a családjuktól töltenek egy olyan országban, ahol mindennaposak a robbantások és a fegyveres összetűzések. Baranyai Katalin főtörzsőrmester e körülmények között mesélt arról, milyen érzés nőként Afganisztánban szolgálni.

Hősök fala

Hallgatva az elmondottakat mindannyiunkban megfogalmazódott a gondolat, hogy mennyire keveset tudunk a katonáinkról, pedig mennyivel többet kellene. Otthon nem is tudják az emberek, hogy mennyire sokat jelentene nekik, ha mi magyarként is olyan büszkék lennénk a kint szolgáló katonáinkra, mint amennyire az amerikaiak a sajátjaikra. Vajon volna otthon akár egy tucat ember, aki ismeretlenül küldene karácsonykor a Honvédelmi Minisztériumnak ajándékcsomagot, hogy kijuttassa Afganisztánba a katonáknak a fa alá?

A Hősök falánál aztán végleg összeszorult a szívünk. Minden év azon napján, amikor elhunyt egy szolgálatot teljesítő katona, a bázison megemlékeznek az elesettről. Hét magyar katona névtáblája van ezen a falon. Haláluk megrendítő, egy hétköznapi ember számára felfoghatatlan. Ott állva, történetüket hallgatva egyre csak az jut eszünkbe tudnak erről otthon az emberek? Teher. Nem csak fizikai teher a hőségben ott lenni, hanem lelki is, hiszen

ők nap mint nap a saját életüket kockáztatják magyarként.

Egy olyan háborúban, amelyhez nekünk, magyaroknak közvetlenül semmi közünk. Azért, hogy segítsenek egy stabil Afganisztán létrejöttében, hogy ezzel szerte a világban emberek ezreinek az életét megmentsék.

Talán sokunkban felmerül, hogy „persze, propaganda és minket is beszippantott az amerikai hadigépezet”. De sokkal többről van itt szó, mint az Egyesült Államok „bosszúhadjáratáról”. Honvédjeink elsősorban küldetéstudatból vesznek részt az afganisztáni misszióban. Akik mégis kalandot keresve jelentkeztek erre a küldetésre, ők is hamar megértették, mit is jelent eltökélten küzdeni egy olyan ügyért, ami nem szorosan az övék. Hallgatva Boldizsár Gábor ezredes úr beszámolóját a jelenlegi helyzetről, és hogy tulajdonképpen kik is a magyar katonák Afganisztánban, számunkra is világossá vált, hogy ez nem csupán egy katonai akció, hanem összefogás és segítségnyújtás is egyben a magyar oldalról. Abdul Wadood dandár parancsnokhelyettes úrtól pedig választ kaptunk arra is, hogy miért is van Afganisztánnak igazán szüksége kívülállók segítségére.

Afgán, magyar két jó barát

Olyan oldalukról ismertük meg katonáinkat, amelyet sehol sem láthattunk eddig, de nem volt megállás. Másnap az északi régió afgán parancsnokhelyetteséhez kísértük el Pálinkás Tibor alezredest tanácsadásra a táboron kívülre. Ahhoz, hogy a NATO-bázist elhagyjuk, részletes tervre van szükség, megfelelő harci járművekre, és a személyi biztonságot garantáló fegyveres katonai jelenlétre. A tárgyalásra érkező hat személyt, köztük minket is, fejenként két grúz fegyveres katona biztosította hat harci járművel, továbbá járművenként további három-három katona felelt a biztonságért. Tehát

egy afgán parancsnokhelyettes és hat magyar személy biztonságos találkozójához további 30 fegyveres katona kellett.

Ekkor sikerült megértenünk azt is, hogy miért neveztek minket orbitálisan nagy hülye … vakmerően bátornak. Hiszen, a határ és a bázis között nyúló, mintegy 75 kilométeres utat egy kisbusszal és nyugdíjas kísérőkkel tettük meg.

A NATO-táborban mindemellett gondosan oda kellett figyelnünk, hogy a felvételeink során semmilyen védelmi és kommunikációs rendszert ne rögzítsünk. Mivel a légijárművek közlekedési útvonalának is titkosítva kell maradnia, egyik felvételünk a kukában végezte, amikor egy helikopter beúszott a háttérbe. Meglátogathattuk a rekreációs helyiségeket is, a felvétel azonban itt is tiltott volt. A katonák moráljának fenntartására és jólétének megőrzése érdekében biztosítva van mindenféle kikapcsolódásra alkalmas létesítmény: konditerem, teqball asztal, pizzéria, pub, ahol összesen napi két kis dobozos sör engedélyezett. De vannak itt boltok, fodrászszalon, sőt még afgán portékáktól roskadásig pakolt piac is. Egyszóval, ez egy város. Párhuzamosan él és lélegzik Mazar-e Shariffel.

Estére egy búcsúztatót szerveztek nekünk, ahová néptánccal és babgulyással vártak minket. Ahogy ott álltunk és figyeltük a kalocsai mintás fal előtt mezőségit táncoló honvédeket, otthon éreztük magunkat, a sivatagi hőség ellenére is. Abban a pár percben mindannyian – a katonák és mi is – éreztük, értettük, hogy mit is jelent magyarnak lenni. A szolgálatteljesítés mellet még erre is volt energiájuk. Le a kalappal előttetek. Köszönjük!

Kabul és Stein Aurél

A NATO-bázis után úgy gondoltuk, hogy lélekben fel voltunk készülve Kabulra. A reptérről első utunk Stein Aurél sírjához vezetett, akinek végső nyughelye a British Cemetery-ben – közkeletűbb nevén „a keresztény temetőben” – található, ahova egyébként csak külföldiek mehetnek be, afgánoknak szigorúan tilos. Helyi kísérőnk kifejezetten feszült volt, amikor megérkeztünk, mert a mostani kabuli helyzetben hat turistával, fényképezőgépekkel, táskákkal egy keresztény temető előtt állva, a radikális iszlám melegágyában, mindennapi robbantások, országgyűlési választások és háború közepette, valljuk be, nem éppen egy életbiztosítás megjelenni. A szerencse azonban ismét a mi oldalunkon állt. Le tudtuk írni ezeket a sorokat is és megemlékezhettünk a „magyar Indiana Jonesról” a sírjánál.

Amikor beléptünk az öreg fakapun,

egy gyönyörű, szépen rendezett temető és kert fogadott minket, ami azonnal elfeledtette velünk, hogy Kabulban vagyunk.

A temető gondnoka tudta, kiről beszélünk, így hamar megleltük a sírt, hogy lerójuk tiszteletünket és megemlékezzünk egy nemes magyarról, akit katonáinkhoz hasonlóan kis híján elfeledtünk, pedig élete és munkássága még ma is bestseller a nyugati világban.

Ezután elindultunk a szállásunkra. Az odavezető fél órás úton nagyjából száz katonával találkoztunk, legalábbis addig számoltuk. Egyértelműen látható volt az óriási katonai jelenlét és a pillanatra sem csökkenő feszültség a levegőben. Hiszen bármelyik pillanatban felrobbanhat egy autó vagy támadást indíthatnak egy épület ellen.

Afganisztán azonban nem csak a félelemből és a terrorból áll.

Az afgánok (közel 50 népcsoportot takar ez az összefoglaló elnevezés) híresen kedves emberek, a vendégszeretet jogát még az ellenségüktől sem tagadják meg. Szerencsénkre mi is megtapasztalhattuk többször is ezt az út során. Utolsó esténken egy családdal volt alkalmunk interjút készíteni, akik őszintén beszéltek velünk. Több akciófilmbe illő és lélekbe markoló történetet meséltek nekünk, amiket szeretnénk veletek is megosztani a műsorunkban.