Kategória: Ázsia

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

India alaposan kirúgta a pöttyöst. Nem ám a Gangesz túlpartjára vagy a Himalájáig, felrúgta egészen a Holdig.

Képzeljünk el egy olyan kontinensnyi országot, ami a tökéletes ellentéte Európának

és mindannak, amit valaha olvastunk vagy láttunk eddig Indiáról. Persze ki ne tudná, hogy a tehenek szent állatok a hindu vallásban, de arról már nem szólt a fáma, hogy a sztráda közepén csatangolnak gazdátlanul és néha meg is fejik őket ott a kamionok között. Afrika után úgy éreztük, hogy higiénia terén már nem lehet újat mutatni nekünk, aztán jött a csapból csepergő barnás víz, amiket két ujjpercnyi csótányok figyeltek egy szállodai szoba sarkából. És persze a monszun. Ha itt esik, akkor nagyon esik. Nagyjából olyan, mintha a Balaton teljes vízkészletét ráborítanák Budapestre három óra leforgása alatt. Ilyenkor minden úszik.

„India – meglepődni és megdöbbeni a vallási sokszínűség gyűrűjében”

Tehát a spirituális, hippik által lenge gatyában, mezítláb megénekelt India még várat magára. Úgy tűnik, India olyan szerelem, ami nem üstökösként érkezik, hanem legfeljebb a börzsönyi kisvasút visszafogottságával. Időnk van, több mint három hetet barangolunk Kőrösi Csoma Sándor nyomdokában, így bőven lesz alkalmunk beleszeretni az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjébe. Addig azonban leírjuk, amit látunk – akkor is, ha az nem rózsaszín és füstölőszagú, hanem barnás-fekete és nagyon büdös.

Mindig elmondjuk, hogy még ha felületes képet is adunk a világról, de legalább őszintét. India pedig egyelőre óriási zakóra áll a 3. évad országai terén – nyolc országból a nyolcadik a képzeletbeli versenyünkben. Hogy miért? Azt megtudhatjátok a hetedik részből.

Kínából Indiába Kazahsztánon át a legrövidebb

Legutóbb már elpanaszoltuk, hogy Pakisztán még mindig vizsgálja a vízumkérelmünket, így rögtönöznünk kellett, hogy átjussunk Indiába és megkoronázzuk az évadot Kőrösi zanglai kolostorával. A legjobb megoldás Hong Kongon keresztül lett volna, de a tüntetések miatt nem erőltettük. Volt egy járat Kirgizisztánon keresztül is, de ott is éppen állt a bál. Így végül Almatiból, Kazahsztán felől érkeztünk meg Új-Delhibe, India 20 milliós fővárosába, hogy nekivágjunk Kasmírnak, ahol jelenleg szintén pattanásig feszült a helyzet, de erről majd később.

Búcsút intettünk hát a kínai diktatúrának, hogy a világ legnagyobb demokráciájába érkezhessünk. Nagyon nem szerettük volna (újra) megszegni a szabályunkat, vagyis hogy nem csak földön közlekedünk, de Afganisztán után (újra) vis maior helyzet adódott. Bánatunkat ezért vodkába fojtottuk. Nem mintha lett volna más választásunk. Öt órát kellett üldögélnünk hajnal 2 és 7 között Almati repterén. Mivel az alvás gyakorlatilag esélytelen volt a zsúfolt terminálban, így csapdahelyzetben találtuk magunkat, de szerencsére épségben megérkeztünk Új-Delhibe…

Új-Delhi, a világ közepe

További 5 óra repülés várt ránk, és ki lehet találni, hogy a vodkázás után mindenki milyen mélyen aludt: „like a baby cow” – ahogy a stewardessek mondták. Legalább összejött 48 órán belül 5 óra életmentő alvás.

Amint megérkeztünk Új-Delhibe,

megütött minket a 86 százalékos páratartalom és a minden irányból tóduló ember- és állattömeg.

A reptérről jövet egy markoló haladt a háromsávos sztráda középső sávjában, amelyet balról tehenek kerülgettek. Jobbról pedig csak korlátozottan lehetett haladni, mert egy vasdrótboglya imbolygott ki a markoló kanalából, ráadásul a robogók is csak azon az egy sávon közlekedtek, amin mi. Eközben minden jármű úgy dudált, mintha pénzt kapna érte. Lehet, hogy a négytagú család csecsemője ezért visította még a dudákat is túl a mellettünk pilinszkázó robogók egyikén. Ez volt a nyitójelenet Új-Delhiben.

Volt a stábból, aki még nem látott ennyi tuk-tukot, vagyis háromkerekű Cinquecento-Csepel bicikli szerelemgyereket, így pesti ámulattal nézte őket – úgy 10 percig, aztán már nem. Amíg mi a dugóban dudálgattunk a másik 20 millió embernek, addig ugyanis a fürge tuk-tukok úgy robogtak fel-alá, mint a gekkók a szállodánkban, ahol a csótányok is csak a sarkokba merészkedtek. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk: Delhiben az ötcsillagos szállodák és a „minden más” közt maximum az Airbnb jelenti az átmenetet, így másnap át is tettük a székhelyünket. Nem tartott sokáig, csak még 2 óra dugóban dudálgatásba, pedig mindössze 5,6 kilométerre volt a másik helyszín.

A kaotikus Jetson-családbeli Delhiben gyakorlatilag egy KRESZ-szabályt tartanak be: a jobbkéz-szabályt, ami itt balkéz-szabály. A brit uralom hagyatéka, hogy még ma is jobbkormányos autókat vezetnek, tovább bonyolítva ezzel is az életet.

– Én nem tudnék Európában vezetni?
– Ha itt tudsz, akkor Budapesten is tudnál.
– Nálatok annyi a szabály, nem bírnám megjegyezni.
– Nálatok nincs szabály?
– Van, csak senki se tartja be.

Az egyik magyar szakos hallgatóval beszélgettünk a Delhi Egyetemen. Ez volt az első pillanat, amikor már derengett:

van élet a nyugati élet közlekedési berögződésein kívül.

Attól még, hogy nekünk 120-as a vérnyomásunk az állandósult Laokoón-autócsoportoktól, még nem jelenti azt, hogy ne működne az óriási területű város mindennapja. Épp az ilyen „apróságok” miatt sokszínű még mindig a világunk, globalizáció ide vagy oda. Ráadásul egy hét alatt két karambolt láttunk összesen, tehát kijelenthetjük, hogy India tökéletes ellentéte annak, amit az Uráltól nyugatra megszoktunk.

Köves Margit és Sági Péter

Ezek után különösen kíváncsiak lettünk, hogy milyen lehet magyarként itt élni. Hogy választ kapjunk, elindultunk – az év legnagyobb esőzése közepette – a Delhi Egyetemre. Utunk során láttunk autót, ami a város egy mélyebb pontján állt a dugóban és a víz már a kerekeit is ellepte. Ezek után meglátni Köves Margitot olyan érzés volt, mint megérkezni a Delhi Egyetemre Delhiben a monszun kellős közepén bőrig ázva és találkozni Köves Margittal. Felemelő és csodálatos érzés volt. Köves Margit 35 éve tanít a Szláv és Finnugor Tanszéken magyar nyelvet és irodalmat. A professzor asszony büszkén mesélt munkásságáról és a megannyi hindire lefordított magyar könyvről, valamint versről. Arany-, Esterházy- és Háy-rajongók, kapcsoljatok majd a TV2-re februárban! Sági Péter személyében nem kevésbé érdekes embert ismerhettünk meg. Kevés magyar indológus volt, van és lesz, aki 30 éves korára anyanyelvi szinten beszél hindiül és szankszritul. Ráadásul úgy ismeri Indiát, mint az erasmusos diákok Amszterdamot. Így jobban belegondolva csak belőlük leforgathattunk volna egy teljes epizódot.

Onnan tudtuk, hogy Köves Margit és Sági Péter munkássága az indiaiak számára is túlmutat a diplomatikusan fogalmazva, „középszeren”, ahogy a diákok beszéltek róluk. Épp interjú közben történt, hogy Daninak odasúgta az egyik német szakos diák: „I fuc.in love this lady! She is the best!” Később a magyar szakos hallgatók elárulták, hogy többük is Magyarországra vágyik továbbtanulni, élni, világot látni. Lehetséges, hogy nem is kell náluk jobb nagykövet Magyarországnak?

A szürreális Agra

A Mogul Birodalom régi fővárosa,

a Taj Mahal székhelyéül szolgáló közel másfél milliós település India legnagyobb turistalátványossága.

Megszűntek a tankcsapdákat megszégyenítő szemétdombok, és az autóból kiszállva sem vágott mellbe az orrfacsaró ürülékszag.

Azért a dudaszó maradt és továbbra sem adnánk át a legtisztább városnak járó díjat, de Delhi után végre fellélegezhettünk.

Taj Mahal, az igazi túlélő: kevés épületet akartak annyiszor elpusztítani, megrongálni, mint a világ hét új csodája közt számon tartott Taj Mahalt. Lord Bentinck például egyszer azzal a remek ötlettel állt elő, hogy az épületről lefejteti önkényesen a fehér márványtömböket, hogy Angliában majd értékesíteni tudja azokat. Ezen zseniális terve csak azért hiúsult meg, mert a pár kilométerrel odébb található Vörös Erőd márványtömbjeit korábban végül nem sikerült eladnia. Mielőtt azt hinnénk, nem, nem vitette vissza India egyik legfőbb nemzeti büszkeségébe és legfontosabb erődjébe a márványlapokat. Angliában hagyta azokat.

A Taj Mahal egyébként tényleg megéri a rácsodálkozást. India arca, a mind a négy oldalán tökéletes szimmetrikus mauzóleum valóban leülteti az embert egy padra. Különösen akkor, ha megismerkedik a történetével. A Taj ugyanis a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes története egyben. Egy mogul sah, Shah Jahan építtette 1631-ben szeretett feleségének, Mumtáz Mahal emlékére, aki gyermekszülés közben hunyt el. Szerelme tragikus halála után a sah úgy döntött, minden követ meg fog mozgatni, hogy Mumtáz Mahal emlékét megőrizze. Sikerült, szerelmük mementóját több ezren látogatják meg minden nap.

A sokszínű India

Ez volt a második olyan pillanat, amikor India elgondolkodtatott minket. Indiában 1,3 milliárd ember él, amiből nagyjából 200 millió muszlim. Ahhoz képest, hogy Erdélyben 1,5 millió magyarnak is olykor nehéz megélnie kisebbségként mindennapjait, Indiában ez valahogy mégis jobban működik. A sok probléma ellenére a muszlimok, szikhek, buddhisták, katolikusok és a több mint 40 különböző nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek közel 70 éve békésen élnek egymással egymás mellett – kisebb nagyobb összezörrenésekkel. Az országra oly jellemző vallási sokszínűséget itt Agrában, egy ékszerboltban is megtaláltuk.

Muszlim és hindu emberekkel beszélgethettünk arról, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem

a vallási együttélésben.

Neeraj és Imran, a hindu és muszlim vallás követői kissé egymásra licitálva, ám annál békésebben osztották meg velünk vallásuk mibenlétét. Büszkék vallásukra, és ugyan sok mindenben különböznek, például az egyik több-, a másik egyistenhitre épül, valamint étkezési szokásaik is gyökeresen eltérnek. Ám egyvalamiben egyetértenek: az egymással való békés együttélés mindkettő vallás legfőbb üzenete. Talán van mit tanulnunk tőlük.

Ezt követően egy hindu templomba is ellátogattunk. Amikor beléptünk, mi is megkongattuk a szentély harangját, hogy a pozitív energia beáramoljon, a negatív pedig ki. A templom vezetőjétől azt is megtudtuk, hogy mi is a jelentősége azoknak a bizonyos pontszerű festéseknek, amiket a hindu vallásúak viselnek. Távozásunk előtt Daniék is átestek a hindu beavatáson és bizony az ő homlokukra is felkerült a „jel”.

Ahogy Iránban a nemzeti kisebbségek meg tudták oldani a békés együttélést és az örményektől be tudtunk szerezni bort, úgy itt is sikerült marhához jutnunk. Az már ugyan más kérdés, hogy nem ez India legnagyobb gasztronómiai remekműve, de a demokrácia itt is működik, ami nagyon jó hír.

Amritszár a szikhek fővárosa

Amritszár felé közeledve egyre több turbános emberre lettünk figyelmesek: ők a szikhek. A világ egyik legérdekesebb vallása, amelynek követői főképp Pandzsábban élnek, de Pakisztán és India szétválásakor rengetegen vándoroltak ki Kanadába és az USA-ba is. Hogy választ kapjunk a kérdéseinkre, egy világi és egyben vallási vezetővel készítettünk interjút a szikhek szent Aranytemplomában, amely szintén csodálatok látványosság. A szigetre épített aranyozott bronztemplom egész nap várja a zarándokokat, miközben a templom mellett a világ legnagyobb ingyenkonyháját üzemeltetik a híveknek és a nem híveknek egyaránt.

Aki ide látogat, semmiképpen se rúgjon bele előtte pár nappal egy ágy lábába, ugyanis bármilyen seb is van az illető lábán, az rosszul fog járni, mivel a templomban és környékén csak és kizárólag mezítláb lehet közlekedni. (Szegény hangmérnökünk bárcsak tudta volna ezt!)

A szikh vallás három alapköve az eltökélt, kemény munka, az egyistenhit és a szükséget szenvedőkkel való osztozkodás.

Ugyan a világ egyik legfiatalabb vallásáról beszélünk, mégis több mint 25 millió követője van világszerte – noha ennek jelentős része Indiában él.

India és Pakisztán egyetlen határátkelője

Wagah városa egy 1947-es határrevízió következtében kettészakadt: egyik része Indiában, másik pedig Pakisztánban található. A határon naponta egy, maximum két buszjárat megy át és jön vissza. Kocsival szinte lehetetlen átmenni, leginkább a gyalogos átkelés lehetséges, de az is csak szigorúan napnyugta előtt. Utána ugyanis bezárják a határt. Ünnepélyesen!

Pakisztán és India az évek során annyira tökélyre fejlesztette egymás iránti utálatát, hogy arra szavak sincsenek.

Ennek az érzelmi játéknak a sine qua nonja az ún. „border ceremony”, amit 1952 óta minden nap megtartanak nagyjából 25 ezer ember előtt. Bár maga a ceremónia kezdetben a határ mindkét oldalán megtalálható zászlók leengedéséről szólt lényegében, 2019. augusztus 12-re a ceremónia már két órásra duzzadt. Énekelnek, táncolnak, felvonulnak. Játsszák az ovis játékot is, miszerint a pakisztáni vagy az indiai közönség bír tovább egy hangon énekelni egy darab dallamot egy darab szuszra.

Manapság már sok a turista, ezért a pakisztániak például fél lábon táncoló katonát is bevetnek, az indiaiak pedig az ún. labrador osztagot – szegény túlsúlyos drogszagoló kutyát két órán át nem engedik leülni. A csúcspont azonban a határ(vas)kapuk kinyitása, majd becsukása. Ekkor veszi kezdetét a határrendészek kakaskodó masírozása, ami szavakkal valóban leírhatatlan élmény.