Kategória: 6. évad Mi írtuk

Fejes Dorottya & Kurucz Dániel írása

Talán az évad legfelemelőbb része következik Chicagótól Indianapolisig. Csíkhágó és Sinkovits Imre, a genfi részecskegyorsító, a Hruza család, vizslák és Indiana képviselője. Ilyenkor sajnáljuk, hogy egy epizód legfeljebb huszonöt perces lehet.

Csíkhágó

„Imádom a nevet. Ez is olyan dolog, amin csak mi, magyarok nevetünk, de mi meg nagyon.”

Stétz Andrea is az általunk már korábban megénekelt névtelen köpeny nélküli hősök táborát erősíti.

hétről hétre, covidról covidra a Csíkhágóra keresztelt hétvégi suliban. Embert próbáló. Főleg, hogy Chicago közlekedése olyan, mintha kisgyerekek nyomkodnák a gombot egy képzeletbeli játék falán. Lehetetlen, idegölő és végtelen. Budapest népének osztálykirándulásra javallott feltöltődés.

Gondoltunk egyet, és beültünk meghallgatni Andrea előadásában Gárdonyi Géza Egri Csillagok című, méltán halhatatlan művét. Őszintén megvallva nem tartozott a legizgalmasabb könyveink közé, így kíváncsian vártuk a 10-15 éves gyerekek reakcióját. Ki mennyire éli meg kínzásnak, semmint szórakozásnak a könyvet? Csalódnunk kellett. Hála a jó égnek!

„Nézd. Unalmas. Tényleg nagyon unalmas, de sokat lehet tanulni belőle… és apukám amúgy is azt mondta, hogy ez fontos, így elkezdtem olvasni. A közepén már történnek is dolgok. Szerintem befejezem.”

Ezt mondta egy neve elhallgatását kérő kislány még 2021 szeptemberében, amikor az adást rögzítettük. Reméljük azóta tényleg befejezte. Hozzá kell tenni, hogy az önkéntes tanítóktól a szülőkig a világ összes energiáját meg lehet mozgatni, ha a csemeténk ellenáll. Andrea ezért is szorgalmazza, hogy már ovis, akár bölcsis korban jöjjenek nyelvet tanulni, „nyelvet hallgatni”, hiszen ennél jobb garancia nincs a kétnyelvűségre.

Csíkhágói diáknak lenni menő, függetlenül attól, hogy a legkisebbekkel vagy a legidősebbekkel tanulod a magyar történelmet vagy irodalmat – tette hozzá a tizenéves forrásunk.

„Egy szakács titkai”

Oprah, Jerry Springer vagy épp Dévényi Tibi bácsi és a Mónika show előtt is volt ám élet a szabad világban. A televíziót akkoriban még televíziónak hívták, és egy reklám eltartott vagy 2 percig is. Na, akkoriban volt Chicago és az USA egyik legnagyobb sztárja Szathmáry Lajos séf. A „The Bakery” nevű étterme pedig etalonnak számított évtizedeken keresztül. Apropó miért pékségnek keresztelte el az éttermét?

„’45-ben felszabadultunk Ausztriában (…) akkor 51 kiló voltam, csak mankóval tudtam járni. (…) eleinte bizony nemigen volt más mód arra, hogy kerítsünk némi élelmet, minthogy elmenjünk kéregetni. Egyszer elmentem egy péküzlet előtt, és valaki az ajtót kinyitotta, és az az illat, ami kiáradt, dobott át a másik oldalra, hogy vettem a bátorságot: bementem. Mondtam, hogy éhes vagyok. Adjanak egy kis kenyeret. És azt soha nem tudtam elfelejteni. És azért gondoltam, hogy a sütőiparnak kifejezem a hálámat azzal, hogy a vendéglőmet pékségnek fogom hívni. ”

Állítólag Trianon előtt a román katonák elől menekülő vonaton született valahol Erdélyben. Bár mindenfélével foglalkozott Magyarországon, a második világháború után jobbnak látta továbbállni. Nagyjából egyszerre érkeztek Moholy-Nagy Lászlóval Chicagóba, ám míg az új Bauhaus egyik atyjának csak pár év adatott meg a szeles városban, addig Szathmárynak három évtized is jutott.

Gordon Ramsay-k és Jamie Oliverek tucatjainak tette le a nulladik kilométerkövet könyveivel, TV-s szerepléseivel. Igazi „chicagokumként” halála után utcát is neveztek el róla, rögtön régi étterme mögött.

nyugodjon békében és legyen példaképünk, amíg csak emlékszünk rá!

A Hruza család

Ha Szathmáry Lajos ma is köztünk élne, valószínűleg könnyes mosollyal ölelné keblére Hruza Lacit. Hiszen kevés vízilabdaedző fogadna be az otthonába négy vadidegent csak úgy a covid alatt. Az ex Fradi- és OSC-pólós ezt mégis megtette.

Néha eszünkbe jut, a sok borzalom közt, amit nyolcmilliárdosos emberkollázsunk művelni képes egymással, mennyire sokat jelent egy-egy emberi gesztus. Szerencsére bármerre is jártunk, bárkivel is találkoztunk, főképp szeretetet és kedvességet tapasztalunk. Képzeletbeli top 5-ös listánk így elég erősre sikeredne, de a Hruza család így is simán felférne emberségből – vagy, ahogy Örkény István mondaná „emberi minimumból”.

„Az aranygeneráció korosztálya vagyok én is, de annyira sajnos nem voltam jó, hogy a srácok közé kerüljek.”

A Székely Bulcsú és Benedek Tibor közt nevelkedett Laci nem számított magasnak a maga 178 centijével, de a kitartásával nem volt baj. Ám a háromszoros olimpiai bajnokok aranygenerációjába ez nem volt elég. Egy ideig ezért lekanyarodott a vízipóló göröngyös útjáról. Michiganbe került, és csak évekkel később kezdett újra a szívügyével, a vízipólóval foglalkozni.

„Viccelsz? Én válogatott? Emlékszem, amikor a szintidőt kellett úszni a Hajós Alfréd uszodában és a Csucsu majdnem lekörözött. Az egy elég erős életélmény volt tizenévesen.”

FINA-szakember, elismert vezetőedző – ráadásul majd’ minden kontinensen kipróbálta már magát –, de Laci leginkább mégis a családjára büszke. Feleségével, Agnieszkával nem erőltetik a vízilabdát a gyerekeknek: vagy jön az magától, vagy nem. A három nyelven – lengyelül, angolul, magyarul – kommunikáló család számára a lényeg csupán az, hogy a gyerekek sportoljanak valamit.

„… itt sokkal később kezdenek el vízilabdázni a gyerekek. Otthon 3-4 éves korban sem ritka. (…) Ez egyébként nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ha például a Hajósban eldobsz egy érmét, jó eséllyel a jövő olimpiai bajnokát dobod fejbe.”

Illinoisi vizslák

Ha van cuki dolog Wisconsin és Illinois határán,

Tündéri történet az övé, ahogy évtizedekkel ezelőtt megismerkedett, majd beleszeretett a magyar vizslákba. Pedig soha nem járt a Kárpát-medencében. Bárcsak maradhattunk volna még egy kicsit, de ahogy az a forgatásunkkal ilyenkor lenni szokott, robogtunk is tovább pár száz kilométert – ezúttal dél felé.

„– Ti kommunisták vagytok?

– Nem!

– Tényleg nem?

– Tényleg nem.

– Jó, akkor jöhettek.”

Így indult találkozásunk Gutay László fizikus professzorral a Lafayette nyugati felén városként elterülő Purdue Egyetem előtt. László egy egészen elképesztő, filmbe illő karakter, olyan, akit jól megcsinált filmekben látunk csak viszont. Egyszerre forradalmár, nemzeti hős, úttörő fizikus, egyetemi tanár és ötgyerekes családapa – első, kínai feleségétől.

„Már nem is tudom mikor, de legalább 30 éve elvittem a gyerekeket egyszer Erdélybe. Egy faluban megszólított minket egy idősebb férfi és megkérdezte, hogyhogy beszélnek a gyerekek magyarul. Mondtam, hogy ’56-ban ott voltam a dolgok sűrűjében, és aztán menekülnöm kellett, de a magyarságomat sosem adtam fel. Ekkor feltűrte az ingjét, és a vállán megmutatta a Székely Hadosztály tetoválását.”

Ugyan hiányolja az erőforrásokat, amit a fejlesztés végéből kispóroltak, ám mindenképpen az emberiség egyik nagy vívmányának tartja a több mint 2000 fizikus bevonásával készült mesterművet. Beszélni azonban sokkal inkább Magyarországról szeret.

„… belecsöppentem, épp ahogy mindenki más. Senki sem tudta, hogy mi fog történni. Hajtott minket a szívünk, de féltünk. A fordulópont, legalábbis nekem, a Petőfi-szobor volt. Amíg Sinkovits nem szavalta el a Nemzeti Dalt, alig volt bátorság! Aztán már együtt harsogtuk a refrént: »Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!« Ami meg utána következett, az a színtiszta történelem, elmeséljem?”

Elmesélte. A Kossuth tértől a Magyar Rádió épületéig, Mindszenty József hercegprímás kérésétől a disszidálásig. ’73-ig haza se utazhatott, ezalat azonban nem tétlenkedett. A Budapesti Műszaki Egyetemen megkezdett tanulmányait végül az Oxfordi Egyetem fizika karán fejezte be, de dolgozni az USA-ban, Floridában kezdett el, és már 1965-ben elkerült jelenlegi állomásáig, az indianai Purdue egyetem fizikai tanszékére.

Ha érdekel titeket a teljes interjú az évad után a YouTube-csatornánkon megtalálhatjátok majd – Facebook-oldalunkon jelentkezni fogunk a részletekkel.

A világot szemlélve Gutay László úgy látja, hogy a kelet már lehagyta a nyugatot, mind a technológia, mind a tudományok, mind pedig a társadalomszervezés terén. Ugyan ennek még nem biztos, hogy látjuk a jeleit, ám hazánk szerinte jobban teszi, ha a jól bevált lavírozást, a Kállay-kettőst választja stratégiájának. Különösen, hogy továbbra is a kelet és a nyugat között fekszünk kiszolgáltatottan.

Fejes Dorottya & Kurucz Dániel írása

Az amerikai Debrecen megér egy misét. Így még az ötödik epizód is Clevelandben kezdődik, hogy aztán a rész végére Toledóba érjünk, Packóékhoz. Feltöltődésre felkészülni, történelem- és kultúraszeretők előnyben.

Még a 65. cserkésznapon ígértük meg Mészáros Andreának, hogy nem hagyjuk ki a Clevelandi Magyar Múzeumot sem. Jó döntés volt, annak ellenére, hogy inkább tűnt egy nagyobb boltnak, mint európai szemmel vett múzeumnak – elvégre egy pláza földszintjén található a belvárosban. Belépve azonnal elfogott minket az eklektika hangulata. Székelykaputól az amerikai pláza kóla és popcorn légkörén át a legkülönfélébb népviseletig mindent megtalál az arra látogató, vagy ahogy Andreáék mondanák: „a gyökereiket keresők”. Amerikában a családi múltat kutatók száma évről évre gyarapszik. Szinte nem is találkoztunk olyannal, aki legalább a nagyszüleiig ne tartaná számon a származását.

Ahogy Andrea az összes ereklyét körbemutogatta nekünk, időnként hozzátette az Ohióba érkezésük történetét is.

„A kicsi és a nagy dolgoknak is lelkük van. A Székelykapu az épp itteni munka, de ezek a ruhák például azért utazták át a fél világot a clevelandiak bőröndjeiben, hogy ne felejtsük el, mi az a népviselet.”

Még a 2000-es években sem volt könnyű vagy épp olcsó mulatság egy családnyi repjeggyel oda-vissza átszelni az óceánt, így házon belül kellett berendezkedni. Úgy tűnik, Johannesburgtól New Brunswickig, Caracastól Clevelandig egy kaptafára járt a magyarok esze, ha a megmaradásról van szó.

Erről mesél büszkén Szigeti János, miközben Szentkirályi Endre „Magyarnak lenni Clevelandben” című könyvét tartja a kezében. Endrét azonban nem szpojlerezzük el, ő majd szombaton jótáll magáért. A múzeumból kilépve megkerestük Mezősiék pékségét, ahol a rengeteg kenyér, kalács és sütemény készül már évek óta az összes clevelandi magyar eseményre.

Ez alkalommal még a Hello HuGo sem volt elég, hogy a Transylvania Bakery-t megtaláljuk Dél-Clevelandban. Szomszédok útba igazítása kellett, hogy a „magyar kenyeres családot” megtaláljuk. Lajos és Edit évtizedeken át főzték, sütötték szó szerint tonnaszámra a finomságokat egy családi ház oldalában, mostanra azonban elegük lett. „Pótolhatatlan veszteség” ők itt helyben, ahogy Endre fogalmazott.

„Megtettük a magunkét. Nyugdíjas éveinkre pedig visszaköltözünk. Na, nem Erdélybe, hanem találtunk egy tündéri helyet a Tisza mellett az anyaországban. De a gyerekek maradnak.”

És akkor most álljunk is itt meg egy pillanatra. Folyton csak szaladunk. Ahogy meséli Lajos a magyar-amerikai gasztronómia különbségeket, az alapanyagok jelentette kihívásokat, úgy csöppenünk bele Krúdy Gyula világába.

Máris elfelejtünk minden rosszat, ami csak felgyülemlett otthonról, vagy ahogy Krúdy mondta volt egy másik életben:

„Az első fogás magyaros töltött káposzta legyen. A vékonyra vágott káposztát két nappal előbb főzesd meg jó puhára és csak azután rakasd bele összefőzésre a szükséges kellékeket. Nevezetesen a vastag marhaszegyet, füstölt disznóhús zsírosabb részeit, nem feledkezvén meg a csülkök, körmök, pirított füstölt szalonnák, ízesítő fűszerek, bors, paprika, babérlevél, kaporról sem. Második fogás apróra pirított, töpörtyűs, juhtúrós galuska legyen. Amennyiben akadnának közöttünk kákabélűek, ezek részére rummal leöntött csurgatott palacsintát javallok.”

Hát így. Így kell óceánnyi különbségeket beforrasztani egyszerű dolgokkal. Pedig nekünk elhiheti a kedves olvasó, hogy politikai és világnézeti különbségek csapnak össze a messzire került magyarok közt, de mégis vannak univerzális összetartó erősségeink. A szeretet és a jóindulat is teret kell, hogy kapjon, akkor is, ha valaki nem egy cserkész vagy néptáncos alkat. Erre érzett rá Lajos is, amikor 30 éve megalapította a pékségét.

„… minket itt befogadtak.

Ahogy tudtam, hozzátettem itt is az országhoz, de a kenyeremet én döntöm el, hogy hol sütöm.”

Nem valószínű, hogy seattle-i otthonában Simonyi Károly olvassa e sorokat – mármint, hogyne lenne lehetséges –, de Endrét elhallgatva valószínűleg még ő is megkönnyezi gyermekkora ízeit. Olyan ősi dolog ez, ami kiirthatatlan a természetünkből.

„Onnan lehet tudni, hogy egy gyerek itt született, hogy nem eszi meg a májat, igazából semmilyen belsőséget. Errefelé azt csak a feketék eszik, meg mi. Aztán évente párszor a magyar napokon megeszik a kolbászt a gyerekek és rácsodálkoznak egy párhuzamos valóságra. Látom az arcukon, hogy ízlik és ezt nem értik.”

Van, akinek azt mondják a szülei, a kolbász és a hurka zöldségből készült – egészíti ki Editet Lajos, miközben a stábot kecsketejjel kínálják. Az interjú végeztével Lajos gyorsan visszakapcsolja a magyar rádiót, és hozzáteszi, hogy most épp nincs a Bocskai Rádiónak adása, ami az USA legrégebbi magyar rádiója, de később majd hallgassuk azt mi is.

Kifelé menet Lajos egy mondata még megütötte a fülünket, miszerint az egyik süteménybe magyar meggyet használ. Kérdeztük, hogy az miképpen lehetséges. Ő pedig elmesélte Mészáros Andrea egy történetét, csak épp palántával. Ugyanis még a ’70-es években valaki bőröndbe rejtve, titokban kihozott Michiganbe egy újfehértói fürtös meggyfa palántát. Tekintve, hogy jóval finomabb, mint az addig tenyésztett amerikai meggy, hamar nagy karriert futott be a magyar kistestvér. Mára a legtöbb gazda is inkább a Balatont termeszti. Ja igen. A Balatont könnyebb kiejteni, így átkeresztelték, de legalább nem Michigan patriótára, így megmaradt valami hazai a jó kis újfehértói fürtöskéből. Adam Brooks innen meríthette a Francia Csók egy sztoriját – főszponzorunk a Szerencsejáték Zrt., vajon mekkora szorzót adna erre?

„Apropó Balaton. Ott ugye már voltatok? Nemrég még a Tvrtko is forgatott velük.”

Szerencsére Mezősiék hiányában sem marad gasztroélmény nélkül Cleveland. Sőt, az USA-szerte híres étterme, a Balaton él és virul immáron nemzedékek óta. Új helyén, de mégis közel a régi magyar negyedhez, a Buckeye-hoz, túl az Orbán virágbolton, de még nem a külvárosban.

Meg is láttuk. Bálint Erzsébeték hipp-hopp megtöltötték a toledói magyar házat hangulattal, lelkesedéssel. Első pillantásra úgy tűnt, egy korai Woody Allen-film díszletébe csöppentünk, pedig csak a „szokásos” Bacon-Sör Fesztiválra sürgölődött mindenki. Toledo, pontosabban Kelet-Toledo magyar negyedében valaha elfért volna Sári és Bugyi település együtt, és még úgy is körbesétálhattuk volna, kétszer. Mára azonban Pittsburgh-höz hasonlóan itt is lámpaoltás előtt vagyunk.

Az Erie-tó szépsége, vagy talán a munkalehetőségek miatt, de New Brunswickhoz és Clevelandhez hasonlóan a szokásos New York-i első állomást követően már az 1870-es évektől rengeteg szerencsét próbáló érkezett az amerikai Toledóba.

„– Ti nem ismeritek a sztorit?

– Ezt szerintem csak nagyon kevesen tudják.

– Mondjuk az igaz, hogy a Packo’s nem tűnik elég magyaros névnek első hallásra…, de ha úgy ejtem, hogy Packó család? Ugye? Így azért átjön.”

Át bizony. Főleg, hogy az 1932-ben alapított étteremlánc még ma is a család kezében van.

Meghagyták a 20. század amerikai külvárosi hangulatát, magyar beütésekkel. Az étlapot rokokói magaslatokba például nem is a két háború közötti világválság óta futó „magyar hot-dog” emeli fel, hanem a paprikás csirke. Szigorúan csont nélkül, mert arrafelé a csontról a húst csak a fekete övesek eszik meg.

„Sajnos, nem sajnos, de ha megkérdezzük az átlag amerikait, hogy mit tud a magyarokról, jó eséllyel a paprikás csirkét mondja.”

Ezzel segít nekünk megérteni Újvági Péter az átlag amerikai és Magyarország marginális viszonyát. Péter mellesleg Kelet-Toledóban nőtt fel, és a mai napig ott él, vagyis a „magyar negyedben”. Az igaz, hogy New Brunswickhoz vagy a clevelandi Buckeye-hoz hasonlóan a magyarok már nem itt élnek, de az Újvági család még őrzi a családi fészket. Magyar utca, egy-két címeres ház, templomok, és persze a Packo’s mutatja a múlt lassan feledésbe bújó darabkáit, de Erzsébet és Péter nem adja fel.

Péter édesapja rengeteget mesélt a történelemről, így nem csoda, hogy Pétert érdekelni kezdte a politika. Az már inkább csodaszámba emelte, hogy a magyarok nagy részével és a családjával ellentétben mindezt a Demokrata Párt színeiben tette.

„Hagyjuk a pártpolitikát, az minden országban olyan, amilyen. Számomra a prioritások közé mindig is a kisebbségek, így a magyarok védelme tartozott. És ahol tudtam, azt hiszem, segítettem is. Erre büszke vagyok.”

Persze nem szereltünk GoPrót Péterre az elmúlt 40 évben, így nem mi vagyunk az életrajzírói. Annyi azonban bizonyos, hogy megakadályozta a helyiek összefogásával Kelet-Toledo nagy részének ledózerolását egy felesleges hídért – szegény St. Louis pl. ugyanezt nem úszta meg szárazon, de ne szpojlerezzünk. Péter a hidegháború derekán segített a magyar Szent Korona hazajuttatásában, és a rendszerváltozás hajnalától Magyarország jobb megítélésében. Részt vett Antall József temetésén is, az USA delegációjában.

„Régóta folytak a tárgyalások a Szent Korona hazaszállításáról és (Jimmy) Carter hajlott is rá, rögtön az elejétől, de a főtanácsadója (Zbigniew) Brzezinski nagyon ellenezte ezt. Miért? Kelet-európai aggyal úgy gondolta, hogy rengeteg szavazatot veszítenek majd, ha az USA gesztust gyakorol egy kommunista országnak. Erre kellett egy kicsit rásegítenem.”

Péter ugyanis mai szóval élve meghekkelte a rendszert.

– enélkül nem valószínű, hogy a rendszerváltozásig visszatért volna. Különösen, hogy mindezt az amerikai magyar szervezetek tudta nélkül, az összes politikai kapcsolatát felhasználva hajtotta végre, azt a látszatot keltve, hogy a magyar közösség minimum megosztott e tekintetben. Más szóval a fiatal Péter túljárt a Brzezinskik eszén.

„A Szent Koronának Magyarországon van a helye. Ezt nem szabad túlragozni.”

Egy szó mint száz, toledói napunkat a Packó család híres „hungarian hot-dogjával” zártuk, ahol az a megtiszteltetés ért minket, hogy egy hot-dog zsemlére (kiflire) fölkerülhetett a műsorunk neve – második magyarként. Az Amerikában kultsorozatnak számító M.A.S.H. szereplői, Bill Clinton, George Bush, Donald Trump, Joe Biden, és még sok-sok más hasonló szerénység társaságában. Az általános iskolás osztályfőnökeink úgyse hiszik majd el, de mindegy is. Továbbszáguldottunk Illinois legnagyobb városába, Chicagóba.