Kategória: 4. évad

Horvátország, tenger, kuna, nyaralás. Ezek biztosan eszünkbe jutnak, ha déli szomszédunkra gondolunk. Pedig nyilvánvaló lehet, hogy a velünk több száz éves közös történelemben osztozó országban megtalálhatók azok a lábnyomok, lenyomatok, amelyeket útjaink során kutatunk.

Ahol már csak a magyar feliratok tanúskodnak

Csáktornya, Zágráb, Fiume. Mind-mind olyan helyszínek, amelyek magyar emlékekkel rendelkeznek, de mégsem azzal a tudattal látogatjuk meg ezeket a helyeket, hogy magyar lábnyomokra bukkanunk. Az egyik -ha nem is magyar lábnyom- a magyar történelemmel összekapcsolható emlék pont Zágráb főterén áll. Jelasics bán szobra hagyományosan a kivont kardjával Budapest felé nézett (nesze neked 800 éves együttélés).

Azonban a délszláv háború során a Jelasics szobor „irányt váltott”. Budapest helyét Belgrád (a köznyelv szerint) vette át, így a szobor is a szerbek felé néz.

„A horvát és a magyar lélek ugyanolyan”

Vannak közös hőseink, közös győzelmeink, és Zrínyinek köszönhetően közös tragikus vadkan vadászataink. A háború, amely a horvát oldalon “honvédő”, a szerb oldalon a „délszláv”, az 1990-es években egy pillanat alatt forgatta fel fenekestül a szlavóniai magyarok életét. Szlovénia után megnéztük, hogy milyen azoknak a magyaroknak az élete, akik megmaradásához nem csak kultúregyesületekre, de bizonyos esetekben fegyverekre is szükség volt.

„Mi csak a falunkat védtük”

– hallhattuk többször a választ, amikor a szentlászlói magyarokkal beszélgettünk.

Nem volt a szlavóniai magyarok esetében semmiféle ideológiai, tudatos háttere annak amit tettek.

„800 éve itt élünk, csak a falunkat akartuk védeni. Család, falu, Horvátország, ez volt a sorrend.” A szentlászlói magyarok 152 napig védték a kicsiny településüket a Szerb Néphadsereg ellen. Napi 5000 belövés érte a falut, amely 2500 lakosú. A 30000-es Vukovárt ugyanebben az időszakban 10000. Elképzelhetetlen a kényelmes fotelünkben ülve, hogy milyen lehet majdnem fél évig így élni. Pincékben, a romok között, egy olyan háborúban amelyhez a magyarságnak semmi köze sem volt. 152 napig tartottak ki egy olyan háborúban, amelyet olyan nemzetek vívtak, amelyeknek a magyarok semmit sem jelentettek.

„Egy iskolába jártunk, egy padban ültünk, aztán egymásra lőttünk”

A szentlászlói gimnáziumba nem csak magyarok, horvátok, de szerbek is jártak. A 80-as években még padtársakként, pár évvel később pedig már ellenfélként álltak egymással szemben.

„Láttam azt, hogy az lő rám, aki nem olyan rég még az osztálytársam volt.” Egészen elképzelhetetlen, hogy a szomszédos falvak úgy fordulnak egymás ellen, ahogy az Szentlászló esetében történt. A szerb falvak a magyar falvak ellen.

Nyolc évet vártunk, hogy visszajöhessünk

Nyolc évig éltek Magyarországon, mások házában, mások bútorai közt. Csak várták, hogy visszatérhessenek oda, ami az övék, ami az otthonuk. Lerombolt házak, a falak sem maradtak meg. Mi késztette a szentlászlói embereket arra, hogy mégis visszatérjenek, és újra felépítsék ezt a falut?

Ma Szentlászlón működik magyar néptánccsoport, óvoda, iskola, kultúregyesület, múzeum, számos közösségi helyszín, ahol a magyarság tovább él és nem csak sírva vigad.

A boltban most már nem csak szomszédokkal találkoznak a magyarok, hanem azokkal is, akik egykoron a harcostársaik voltak, vagy a másik oldalon álltak.

 

 

Talán senki sem dob hátast a hírtől: Ausztriában sok a magyar. 1921-ben, mikor Sopron és környéke – ’23-ban pedig még 11 vasi falu – visszakerült Magyarországra, Burgenland közel 300.000-es lakosságából nagyjából 30.000 fő volt magyar. Ők, vagyis a burgenlandi magyarok már csak 5-6000-en vannak ugyan, de az elmúlt 30 év során a Kárpát-medencéből innen-onnan 15-20.000 magyar még letelepedett –Burgenlandba, mert Bécsben a helyiek szerint legalább 80.000 honfitársunk pörgeti a wienersnitzelt. Mielőtt azonban az útinaplónk átcsapna Fényes Eleki magaslatokba, jegyezzük meg gyorsan:

„Mi szeretünk Ausztriában élni. Ha most kérdeznék meg a burgenlandi magyarokat, hogy hova szeretnének tartozni, szerintem legfeljebb néhány idősebb voksolna csak Magyarországra…

…Ezt a jólétet nem cserélné el az átlagember.”

Tény, hogy Ausztria – leszámítva a ’41-’45 közti részt – nem akarta sem kitelepíteni, sem valamilyen formában megsemmisíteni a honfoglalás óta itt lévő magyar falvakat, amelyekből mára csak négy maradt: Felsőpulya, Őrisziget, Alsóőr, Felsőőr. Ám az ’55-ös szovjet kivonulás után Ausztria, mint a rakéta lőtte ki magát valahová az NSZK mellé gazdaságilag. Mire a trianoni határokba beleszületett második generáció észbekapott, a többség már németül beszélő magyar lett. Ezért is számít csodának, hogy Liszt Klára személyében még mindig van magyar polgármester Alsóőrben, vagy kéttannyelvű gimi Felsőőrben. Székelyföldön most fölsóhajtanának, de

„nézzünk szembe a realitásokkal:

a magyar nyelv nem fog innen eltűnni…

…legfeljebb a különleges nyelvjárásunk, de ez csak az újonnan betelepülőknek köszönhető.”

Szomorkodás helyett a helyi hungarikumokra (burgenlandikumokra) koncentráltunk, mint amilyen Somogyi Attila is. Családja alapította az Őri bandát, ami Ausztria legrégebbi folyamatosan működő magyar népzenekara. Nem csak zenélnek, énekelnek is. Életvidám, nyitott, vendégszerető emberek, akik nem sírva vigadnak. Üde színfoltot jelentenek a már-már szögletes őrvidéki osztrákok között. (Pedig azt mondják, hogy a történelmi sajátosságok miatt Ausztrián belül éppen, hogy a burgenlandi Jürgen a leglazább.) Jó látni, hogy néhányan nem csak ápolják, hanem meg is élik a magyarságot, sörrel, borral, pálinkával, de leginkább sörrel.

„Mi a különbség? Az osztrákoknál szinte csak fújós van, nálunk meg ritmushangszer alig. A basszciterám adja csak az ütemet.” – mondja Juhász Roli, aki Bécsben tanul ugyan, de amikor csak tud, haza jár Felsőőrbe.

Az igazi metál rajongó, aki az elektromos gitárt, ha hazaér, lecseréli citerára. Vele volt szerencsénk bejárni az Őrvidéket Németújvártól a Pinka-völgyén át, egészen a történelmi Sopron vármegyéig.

Ha osztrákok és alkohol, akkor sör. De a letisztult osztrák falvak és dombok között más finomságokra is lelhetünk. Még boruk is van – ez csak magyar behatás lehet – , nem is akármilyen. A burgenlandi bornak egyesek szerint nincsen párja Ausztriában. Lehet, hogy ez az évad pont úgy alakul, hogy ahova megyünk, borvidékeket szelünk át. A magyar lábnyomok borral vannak kitöltve.

A muravidéki magyarság az elmúlt években talán nem kapott akkora figyelmet, mint más határon túli magyar közösségek. Pedig nagyon is megérdemelnék. Utunk Dobronakra – leánykori nevén Lendvavásárhelyre –, a szlovéniai magyarság központjába vezetett elsőként. Ki tudja miért, de a fiatalok itt kezdték el megszervezni magukat Muravidéken.

Ha mi nem csináljuk, akkor nem csinálja senki

Elöljáróban maradjunk annyiban, hogy a szlovéniai magyarság jelenlegi helyzete talán a legjobb a Kárpát-medencében. Itt nem jön a jakobinus puttonyszáj, a többségi társadalom fojtó ölelése, ha egy picit jobban mennének a dolgok. Persze ugyanúgy meg kell küzdeni a magyar sulikért, közösségért Dobronakon, Lendván, vagy Őrihodoson is, mint akár Kolozsváron.

„Köszi, az Unicumot, tényleg. Helyette egy diópáleszt?”

Egy jó diópálinka, vagy egy fehér narancsbor mellett sokkal jobban beleláthatunk a helyiek életébe – egyre valószínűbb, hogy a magyarság pizzáján az alkohol a sajt… Így tettünk mi is, a hétvégén igyekeztük bejárni Muravidéket. Dimbes-dombos táj, szőlők, borok, és egy rendkívül összetartó, barátságos magyar közösség. Így láttuk mi a Muravidéket.

Lucija, Attila és Teodor azon túl, hogy kiváló házigazdák, rögtön az elején elmagyarázták nekünk a dolgokat: milyen Szlovéniában magyarként, milyenek a szlovénok, miért a diópálinka és nem a törköly, stb.

„Mi most tényleg nem kérünk többet…”

Az élet a legjobb forgatókönyvíró. A nap megkoronázásaként (szigorúan forgatáson kívül) elindultunk felfedezni a dobronaki vendéglátóipari egységet. Nem telt el sok idő és vendéglátóink is csatlakoztak hozzánk, hogy még inkább bepillantást nyerhessünk a helyiek életébe. Hamburg – St. Pauli, Ferencváros – Újpest vagy éppen Dobronak – Kebeleszentmárton. Mindhárom példát a két csapat régre visszanyúló rivalizálása köti össze. Ennek a muravidéki rangadónak az előestéjén üldögéltünk szállásunk előterében, a helyi fiatalokkal, akik közül mindenképpen meg kell említeni Kevint. Kevin nem csak a dobronaki csapat oszlopos tagja, de ő szolgáltatta az este legnagyobb meglepetését is. Ugyanis egy-két óra beszélgetés után derült ki róla, ahogy ő fogalmazott: „én egyébként nem magyar vagyok”. Muravidéken az is előfordul, hogy egy helyi fiatal a szomszédok, barátok és persze távolabbi magyar felmenők miatt kifogástalanul megtanul magyarul. Bizony ilyen is van. Lehet, hogy a példa ragadós?

Peti, izraeli amfórák, és a narancsbor

Ha két dolgot kellene kiemelnünk a második muravidéki napunkról az egészen biztosan a táj és a bor lenne. Persze a kettő együtt jár. A Lendva feletti dombok végtelen szőlősorai rejtik Peti pincéit, ahová utunk vezetett. Peti a Lendwines alapítója, amely a helyi magyar borászokat fogja össze, remélve, hogy a Lendva vidéki borok nagyobb ismertségre tesznek szert. Az biztos, hogy az esély megvan rá. Peti borait végigkóstolva a fehér száraz borokon kívül megismerhettünk azt, hogy milyen a narancsbor, miért használ izraeli amfórákat és hogy milyen az, amikor valaki a családi hagyományt magyar borászként viszi tovább a Muravidéken.

Olvassatok minket.

Sziasztok!

Az idézetek szerzőinek kilétét fedje jótékony homály januárig, a sorozat indulásáig.