A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.
Sokféleképpen lehet közelíteni Trianonhoz. Van, aki a hibáinkat látja benne, van, aki más hibáját. Mi most megpróbáltunk senkit se hibáztatni, csak megnézni, hogy mi van ma a végeken. Ott, ahol talán már nem is gondolnánk, de még élnek magyarok. Sőt, nem csak élnek, gyarapodnak. Jó fejek, közösséget alkotnak, és köszönik szépen, elmúlt száz év, de nagyon is maradnak!
– Itt kellene már lennie.
– Talán elfelejtette.
Egy teltebb bácsi sziluettje tűnt fel a nagyszelmenci templom fái közt.
– Én nem vagyok túl kameraképes, de a kultúr felől mintha hallanék valamit.
Milyen igaza volt. Ahogy közeledtünk, úgy erősödött föl az énekszó. Magyarok voltak. Bár errefelé ez még mindig nem nagy dolog. Az Ung-vidéket nem tudta úgy megrágni a 20. század – majd Szlovákia 27 éves síelős, Csorba-tavas ölelése –, hogy Petiék szlovákul dalolásszanak egy legénybúcsú alatt.
– Éneklésben a falunak nagy múltja van, hallottatok már róla?
– Vujity Tvrtko nem rég csinált egy doksifilmet.
– Persze, de azt tudtátok, hogy itt közel 40 évig kapálással lehetett beszerezni az infókat? Ki házasodott, ki halt meg. Egyszerűen kettévágták a falunkat, amikor Nagyszelmencről levágták és a Szovjetunióhoz csatolták Kisszelmencet. Egy teljesen magyar falut. Teljesen abszurd.
„… A Ferike elvette a Terikét, örül a család, csuhajaj.”
Aki épp boltban vagy templomban volt, az így járt. Vissza már nem mehetett. Ez lett hírtelen a realitás, és ehhez kellett egyik napról a másikra alkalmazkodni, egy olyan korban, amikor nem volt még facebook vagy tiktok.
„Nagyon szeretnénk itt maradni, de munkahelyek nélkül kihívás.”
Ezt már Szabolcs mondta Kassán. 2020-ra olyan, mintha két Szlovákia létezne, nyugat és kelet. Kassán mint a kelet központjában ugyan jobb a helyzet, de az emberek tömegesen mennek el. Bár Kassa belvárosában sétálva nem értettük, hogy az, aki ideszületett, miért megy el. Túlzás nélkül Európa egyik legszebb városa. Az egykori vármegyeszékhely még ma sem groteszk mása önmagának.
Az már egy másik kérdés, hogy a fiatal szlovák állam nem tudja feloldani a magyar emlékek és a szlovák történelem címerekben, feliratokban, festményekben manifesztálódó ellentmondását. Ugyan lépten-nyomom magyar emlékekbe bukkanunk, de ez a laikus számára egy valódi kihívás, hiszen a románoknál bevett elhallgatás helyett a szlovákok inkább csak kiírják, hogy:
„XY, magyar építész”
Ezt a „family guyos utat” pedig megfűszerezi a máig hatályos Benes-dekrétumokból fakadó totális káosz. Hiszen a hamarosan boldoggá avatott zsidómentő, háborús hős Esterházyt a szlovák törvények alapján még ma is háborús bűnösnek tartják számon. Így köztéren még egy szobra sem lehet. Nem hogy utcák, terek, amik az emberséget volnának hivatottak hirdetni 2021-ben – 101 évvel Trianon után. Szerencsére egy-egy magánterületen azért vannak bátrak, akik dacolnak a szlovák apróbetűs részekkel…
Nem gondolnánk, de Kassától északra is élnek még magyarok. Igaz, kevesebben, mint ahány könnycseppet a stáb Szepes és Sáros történelmi vidékein ejtett. Persze nem döngettük végig a Suzukikat a szlovák sztrádán hátrafelé nyilazva: ahol tudtunk, megálltunk kicsit magyar lábnyomok és sztrapacska után kutatva. Itt sokan fölnevetnek, de Eperjes belvárosában ez már egy kisköltségvetésű reality show-nak is beférne valahová. No, de ne gonoszkodjunk.
„Ha nem lett volna a mai Szlovákia Magyarország évszázadokig, ma szlovákok sem lennének. Cseh, morva, legfeljebb lengyel lenne a szlovák, és ezt talán még ők is tudják.”
Az elmúlt négy év egyik legőszintébb, legszomorúbb, de legvidámabb beszélgetését épp Alsókubinban vettük fel, Dani távoli rokonaival. Merthogy messze-messze a lengyel határ mellett, Árvában is élnek még magyarok, ha nem is sokan. Lehetnek mára maximum negyvenen, de egy biztos, nem akármilyen történet az övék.
