𝐀 𝐤𝐨̈𝐳𝐞́𝐩𝐤𝐨𝐫𝐢 𝐔̈𝐳𝐛𝐞𝐠𝐢𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐧 𝐞́𝐬 𝐕𝐚́𝐦𝐛𝐞́𝐫𝐲 𝐀́𝐫𝐦𝐢𝐧.
– Muszáj sátorban aludni?
– Én sem ott fogok.
– Lehet csatlakozni?
– Persze, de a turisták nem szeretik.
– A szúnyogok miatt?
– A sivatagban nincsenek szúnyogok…
– De kígyók vannak.
– De a kígyókat megeszik a sündisznók.
– A sündisznók?
– Igen, a sündisznók.
Így esett, hogy életünkben először éjjel a csillagokkal takarództunk. Volt a csapatból, aki a sátor füllesztő műanyagos levegőjét választotta a tiszta égbolt látványa helyett, bár az is igaz, hogy ők nem rettegtek egész éjjel a kígyóevő sündisznók miatt. Fekhelyünk a Karakum-sivatag mértani középpontja mellett volt, így leszámítva egy norvég pár aggregátorát, semmi sem rondított bele az igazi sivatagi éjszakába, még a méltán híres „Pokol kapuja” sem („Door to Hell”), vagy ahogy Ashgabatban hívják, a Karakum-ragyogása, de erről majd később… Kicsit úgy érezhettük magunkat, mint Vámbéry Ármin érezhette magát 1863-ben, amikor türkmén földre lépett a fekete homokba vagy közismertebb nevén a Karakum sivatagba, mely Türkmenisztán több mint kétharmadát foglalja el.
𝐕𝐚́𝐦𝐛𝐞́𝐫𝐲 𝐀́𝐫𝐦𝐢𝐧
Kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy egy fia beelőzte a nagyhatalmakat – a briteket és az oroszokat – valamiben, pedig ez Vámbéry esetében épp így történt. Korának Indiana Jones-a ugyanis kinevetve a szegénységet az ELTE tanszékvezetőjeként, a turkológiának halhatatlanjaként írta be magát a történelembe. És, hogy miért nem csak a magyarba?
Felvidéken egy szegény zsidó családba született, de eszének és kitartásának hála hamar ráébredt képességére, a kivételes nyelvtehetségre. (Érdekes, hogy az összes nagyobb kelet-kutatónkat, orientalistánkat vagy a magyarság eredetének megtalálása és/vagy a keleti, főleg a török nyelvek szeretete vezette keletre – esetleg mindkettő egyszerre, ahogy ez volt Vámbéry esetében is.) Szerencsére báró Eötvös József is látta a fiatal Vámbéryben a tehetséget, így támogatta isztambuli tanulmányait. Négy év alatt nem csak megtanult törökül, de még a különféle dialektusokat is elsajátította.
Az MTA támogatásával 1861-ben kerekedett fel és vágott neki régen dédelgetett álmának, hogy megtalálja keleten a magyarok eredetét. Útja azért is volt figyelemre méltó, mert a Török Birodalomtól keletre, Indiától nyugatra és az Aral-tótól délre akkoriban már évszázadok óta nem járt senki. Ha mégis, arról szobrot emeltek hazájában, de valószínűbb, hogy útja során megölték.
Belső-Ázsia akkoriban már nem a selyemútról volt híres, sokkal inkább a veszélyes fejedelemségekről, mint amilyen Szamarkand, Buhara, vagy éppen Xiva is volt. A mai Türkmenisztán és Üzbegisztán térségét a Brit- és az Orosz Birodalom fenyegette; 1865-re az oroszok végleg el is foglalták a területet. Vámbéry épp ezelőtt járt a térségben; mi pedig az ő nyomdokait követve keressük a hagyatékát. És hogy ez miért olyan nagy dolog?
𝐀𝐬𝐡𝐠𝐚𝐛𝐚𝐭 𝐦𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐦𝐞́𝐧𝐞𝐬𝐛𝐞𝐧 𝐢𝐬 𝐭𝐮𝐝𝐭𝐚́𝐤 𝐤𝐢 𝐚𝐳 𝐚 𝐕𝐚́𝐦𝐛𝐞́𝐫𝐲 𝐀́𝐫𝐦𝐢𝐧!
Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghez vitt újkori felfedezőút e térségben. A hosszú és veszélyes út után 1864 májusában érkezett vissza Pestre, majd ezt követően megalapította a világ első turkológiai tanszékét és megírta könyvét is kalandjairól, amelynek angol fordítása után világhírű lett.
𝐀𝐩𝐫𝐨𝐩𝐨́ 𝐀𝐬𝐡𝐠𝐚𝐛𝐚𝐭 𝐦𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭𝐢 𝐦𝐞́𝐧𝐞𝐬.
Türkmenisztánban a ló nem csupán nemzeti állat. Hatalmas becsben tartják, kizárólag hátasnak használják őket. Egy óvatlanul feltett kérdésünkre miszerint van e történelme a kumisznak (lótejből erjesztett alkohol), vagy bármi ló eredetű élelmiszernek az országban, fintorral válaszoltak és kifejezetten tiszteletlennek vették. „Mi vagyunk az egyetlen nép, akinek a ló mindig csak a barátja volt.” Nem véletlen, hogy a jövőbe épített Ashgabat egyik „legszentebb” létesítménye, a több mint 1000 lovat számláló istálló komplexum. Itt tett látogatásunk alkalmával volt szerencsénk megismerkedni a ménes legkiválóbb állataival, az akhal-teke lófajtával, amelyeket a honfoglaló magyarok is használtak.
A reggeli fényben megcsillanó szőrük és szoborszerűen kidolgozott lovak cirkuszi állatokat megszégyenítő fegyelemmel hajtották végre a füttyszóval vagy csettintéssel kiadott parancsokat. A rögtönzött bemutatót követően Márti, Dani és a csapat néhány tagja kipróbálhatta magát lóháton is…több kevesebb sikerrel.
𝐀 „𝐅𝐞𝐡𝐞́𝐫 𝐯𝐚́𝐫𝐨𝐬.”
Türkmenisztánt, ha csak a fővárosa alapján ítéljük meg, az az érzésünk támad, hogy itt mindenki folyamatosan nyer a lottón. A végtelen fehér házakat csak a szinte kihalt utcákon ténfergő fehér autók sora töri meg. Ilyen tisztasággal még egy-egy családi ház padlóján sem találkozunk. Ha a 40 fokos tűző napon senki sincs az utcákon, a takarítócsapatok akkor is a járdákat gereblyézik. Na nem a cigicsikkeket. Már ma is szinte tilos dohányozni az országban, 2025-től azonban csak magánterületen lesz lehetséges… Ezért is szerencsés, hogy mi autóval szeljük át a vidéket, így azt is látjuk, amit a Tripadvisor-on már nem írnak meg.
Iránba belépni Meshed felől csak úgy lehet, ha – legszebb kifejezéssel is élve – egy békebeli buszon eltöltünk pár órát az Iránból szőnyeget importáló asszonyok társaságában. Itt nincs választási lehetősége az embernek, még gyalog sem lehet eljutni a határtól a fővárosig, csak a sci-fire rácáfoló nagypapa korba lépő buszokkal. Aki nyitott szemmel járja a világot, annak ez az út is egy ajándék. A kanyargós utak kényelmét tetézi a szőnyeghalmokon üldögéli asszonyok vendégszeretete, akik helyi édességekkel kínálgatnak minket, pedig semmit sem adunk cserébe. Mindeközben a háttérzenét a sofőr biztosítja a busznál is idősebb tranzisztoros rádió hangszóróiból üvöltő türkmén mulatóssal. Sajnos a Shazam nem mindegyik számot ismerte fel… Mire bele elkényelmesedtünk volna, már meg is érkeztünk Ashgabat külvárosába.
Eleinte kisebb meglepetésként könyveltük el a szépen sorjában álló egyenházakat. „Vissza a jövőbe”, akár ez is lehetett volna ashgabati utazásunk alcíme. De ez nem egy film és nem is fikció, habár mindannyian úgy éreztük. Percekig tartott, mire az egyenes úton végig haladva elértük a belvárost. „Milyen patinás ez a diplomata negyed”, gondoltuk. Rövid kitérőt tettünk hamarosan közeledő állomásunk nagykövetségére, de ennek kilétét egyelőre fedje jótékony homály. Dolgunk végeztével elhagytuk a diplomata negyedet, meghökkenésünk azonban itt fordult át valami teljesen másba. Hiszen jobbra és balra is márvánnyal díszített városrészek sorakoztak. „Nem lehet ez is a diplomata negyed?!”
A hibátlan épületek aranyberakásai és a körforgalom centrumában álló króm szobor csillogása vakította el szemünket. Az egész város olyannak festett, mintha egy utópisztikus, science-fiction-be illő jövőképpel próbálnánk meg ábrázolni az ókori Rómát. Mindenhol a vakító fehérség és sterilitás volt az úr. Steril. Talán ez a legkifejezőbb, amivel ezt a modern csodákkal teli várost jellemezhetnénk. Még ki sem tettük a lábunkat az autóból, máris volt szerencsénk az első meghíváshoz, a kormány média-hivatalának jóvoltából. Szívesen kipihentük volna előbb az utazás viszontagságait, de nem úgy van az. Szerencsére a találkozás hamar oldott hangvételűvé vált, kávéval és sütivel vártak minket. Biztosítottak minden támogatásukról és kifejezték hálájukat, amiért ennyire érdeklődünk az ország iránt. Jó barátságokra is sikerült szert tennünk, amire később nagy szükségünk is volt.
𝐒𝐢𝐯𝐚𝐭𝐚𝐠𝐛𝐚 𝐛𝐞.
Hosszú és viszontagságos út vezetett a „Pokol kapujához”. Épp, úgy ahogyan az az életben is lenne, ha sok rossz fát tennénk a tűzre. Persze a mi utunk a pokol felé nem rossz cselekedetekkel volt kikövezve, hanem óriási kátyúkkal és akadályokkal egy a valamikor az 50-es években elkészített autópályán. Ahogy távolodtunk a főváros pompájától, úgy vette vissza a tájat a vadkelet.
Amikor megérkeztünk óriási sóhaj hagyta el testünket.
A gyönyörű tájnak és annak köszönhetően, hogy alig találkoztunk turistákkal, nyugodtan tudtuk élvezni ezt a nem hétköznapi tájat. Hiszen sivatag van sok helyen, de egy 20 méter mély és 70 méter átmérőjű lángoló kráterbe nem minden nap fut bele az ember. Leírhatatlan az élmény, amit a dombon ülve éltünk át a sivatag közepén, csodálva a naplementét a kráter felett. S mikor úgy gondoltuk, hogy ezt már fokozni nem lehet, beköszöntött az éjszaka és azonnal megértettük miért is hívják Karakum ragyogásának. Van a kráter berobbantásáról egy vicces sztorink, de azt meghagyjuk januárra. A főszerepben szovjet tudósok, pár gyufa és egy gumiabroncs lesznek…
𝐒𝐞𝐥𝐲𝐞𝐦𝐮́𝐭 𝐞́𝐬 𝐞́𝐭𝐞𝐥𝐦𝐞́𝐫𝐠𝐞𝐳𝐞́𝐬 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐮̈𝐭𝐭.
Élményekben gazdagon hagytuk magunk mögött a sivatagot, hogy 70 napos utunk során végre rákanyarodhassunk a többszáz éves selyemút egyik legfőbb útvonalára Kunya-Urgencs romvárosánál. Az élménybe belerondított az első nagyobb vírusunk, ami ekkortájt kezdte szedni áldozatait a csapatból. A festői városkát a sivatag peremén kellemes 44 fok fűtötte, ami kifejezetten jó hatással volt ránk. Szerencsénkre a leggyorsabb határátkelést produkálhattuk ezt követően a műsorunk történelmében. Néhány telefon és pár határőr határozott ukázára az átkelésre váró tömeg Vörös-tengerként vált ketté és minden fönnakadás nélkül kelhettünk át Üzbegisztánba. Bár, ahogy az lenni szokott, „amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt a szerencsénk.”
A túloldalon nem várt minket senki. Az autó, aminek el kellett volna vinnie minket Xivába valahol még nagyon messze járt. Néhány dühös és méregdrága telefonhívást követően, a türkmenisztáni támogatónk hamar cselekvésre késztette a mulasztó utazásszervező céget, és másfél óra várakozást követően be is gurult ébenfekete hintónk, hogy tovább száguldhassunk. Mindeközben ételmérgezésünk új dimenzióba lépett Üzbegisztán-külsőn. A dögvész kíméletlenül szedte áldozatait azon poros kietlen úton, hogy aztán kísértetként kövessen minket egészen Bukharáig.
𝐗𝐢𝐯𝐚.
A teljes évadunk egyik legfőbb mozgatórugója volt Vámbéry útja, amelynek Xivában és Buharában is emléket állítottak. Mivel a határhoz Xiva volt közelebb így ott kezdtünk. A selyemút egyik fontos állomása máig meg tudta őrizni középkori hangulatát. A Dubrovnikra emlékeztető, nemrég felújított városfallal körbevett óváros kövei gyönyörűen ragyogtak a kellemes 43 fokban; persze csak árnyékban.
Mégis a hideg rázott ki minket, mikor Vámbéry nevét gyakorlatilag mindenki ismerte. Behunytuk a szemünket és elképzeltük, ahogy az egyik legnagyobb magyar felfedező e falak között sétálgatott. Xiva is büszke rá, így 2020-ra az egyik múzeumot róla fogják átnevezni; mi még a régi épületet láthattuk, ahol egy márványtábla állít emléket életének. Mindeközben a dögvész tovább szedte áldozatait kiscsapatunkban.
𝐁𝐮𝐡𝐚𝐫𝐚.
Kelet felé, Szamarkand és Xiva közt félúton található Buhara, ahol annak idején Vámbéry is majdnem otthagyta a fogát. Itt bukott le 1863-ban. Na nem azért, mert nem beszélte tökéletesen a nyelvet, hanem mert örömét kifejezve tapsikolt egy vicc hallatán. Ilyet errefelé nem tesznek, de szerencsére ebből is ki tudta beszélni magát. Buhara is méltó helyen emlékezik meg Vámbéryről: az Ark-erődítményben felállított különteremben a márványtábla mellett egy festmény és két koszorú is őrzi emlékét. Szomorú volt hallgatni az üzbég tárlatvezetőktől, hogy mi vagyunk az első magyar turisták az elmúlt év óta. Pedig Buhara önmagában is megér egy misét. Építészete a keleti gyöngyszemek közt is kiemelkedik; hangulata Xiváéval vetekszik, hőmérséklete pedig a Marséval.
Sajnos nem tudjuk felölteni a turista kalapunkat, hogy jobban szemügyre vegyük a várost, mert indulnunk kell tovább a Pamír felé, hogy aztán délre forduljunk és átlépjünk Afganisztánba.
