Kategória: 3. évad

Afganisztán után valóságos felüdülés volt Tádzsikisztán. A fővárosba, Dushanbéba érve az volt az ember érzése, hogy visszaérkezett a biztonságos szabad világba. Pedig nem. Igaz, hogy itt nem robbantanak hetente kétszer és legalább 20 éve polgárháború sem sújtotta az országot, ám Tádzsikisztán így is egy féldiktatúra. Ennek ellenére fellélegezhettünk. Hátradőlhetettünk és rövidgatyában, kendő nélkül megihattunk egy sört. Minden hibája ellenére ugyanis Tádzsikisztán a térség legélhetőbb országa. Tele kedves emberrel, hegyekkel és vodkával. Ja, meg porral, de erről majd később.

𝐃𝐮𝐬𝐡𝐚𝐧𝐛𝐞.

Ha becsukjuk a szemünket és a hajdúszoboszlói Béke-fürdő felé vezető fás sétányra gondolunk jelentős zuglói beütésekkel, úgy látjuk magunk előtt Dushanbét. Panel, beton, 60-as évek, beton, fák, beton… Nem könnyű szép épületet találni, vagy bármi olyat, ami a tádzsik főváros nevezetessége lehetne, így kénytelen-kelletlen a világ egyik legnagyobb zászlótartó rúdjához zarándokoltunk, amely a miénkre kísértetiesen hasonlító zászlót tartja. A magyar trikolortól csak a fehér csíkban elhelyezkedő korona különbözteti meg, mely a tádzsik népet jelképezi. Nevük a „tadzsvar” szóból származik, aminek a jelentése „megkoronázott”.

𝐌𝐞𝐳𝐢́𝐭𝐥𝐚́𝐛𝐚𝐬 𝐡𝐢𝐩𝐩𝐢𝐤.

Onnan lehet tudni, hogy egy ország kóser errefelé, hogy megjelennek a nyugati világ Bob Marley reinkarnációi: bozontos hajú félmeztelen világutazók, akik mind-mind a kalandért és a járatlan utakért jönnek ide. Többükkel beszélgetve megállapíthatjuk, mi magyarok még mindig nem szívesen lépünk túl a Görögország, Horvátország, Olaszország háromszögön. Pedig nem sokkal drágább, mint amennyit ezekben az országokban otthagynánk. A szemléletváltás igencsak aktuális lenne.

A brit, svájci, német, francia, skandináv, és benelux emberekben máig olyan kép él, hogy mi, vagy oroszul – de legalábbis szlávul –, vagy finnül beszélünk, illetve komoly gondjaink támadnak egy kiskanál láttán… Egy-egy reggeli közös kávézás persze nem javít a rólunk kialakított képen, és nyilván az övékén sem. A backpackers hostelekben ugyanis messziről félik már ezeket a nyugati vándorokat. Többnyire hangosak, fölényeskedők és nem túlságosan vannak tapintattal a helyi kultúrákra. Ebből összeszedtünk gyorsan pár példát:

1. Ha valaki étellel, itallal kínál nem szabad visszautasítani, mert az errefelé tényleg nagy sértésnek számít. Akkor sem, ha az jaktej és utána egy héten keresztül nem tudod elhagyni a körzeted. (Ha értitek…)

2. Ha épületbe mész be, feltétlen vedd le a cipődet, szandálodat. Talán ez az egyetlen, amiért ránk is szólnak a helyiek.

3. Ha megkérdezel valakit az országáról, városáról, annak kultúrájáról, nem árt legalább a beszélgetés végéig megjegyezni az infókat. Hallottunk olyat, aki az összes „Isztánt” Azerbajdzsánnak hívta – az egyszerűség kedvéért.

4. A felvilágosultabb országokban, mint Üzbegisztán és Tádzsikisztán is jelentős vallásos réteg él, így függetlenül attól, hogy ki mennyire vallásos, érdemes betartani a minimális öltözködési szabályokat. (pl. nincs meztelenkedés)

Így esett, hogy a volt a szovjetköztársaságokban, a „𝑉𝑒𝑛𝑔𝑟𝑖́𝑎” név után a helyiek elmosolyodnak és rögtön a szívükbe zárnak. Épp onnan kapunk tehát szeretetet ahonnan nem várnánk. Hiszen, ahogy nulladik (#0) beszámolónkban is írtuk, mi magyarok valahogy mindig nyugatra tekintünk, pedig keletről jöttünk. Nem lenne ezzel semmi baj, ha ezt nem ilyen végletesen, feketén és fehéren művelnénk.

𝐓𝐚́𝐝𝐳𝐬𝐢𝐤 𝐤𝐮̈𝐥𝐬𝐨̋.

A világutazó hippikkel tömött kedves kis békeszigetünket hátra hagytuk, hogy bevegyük a Pamírt. Éppen csak elhagytuk a várost, máris kezdődtek a hegyek közt kanyargó szerpentines utak. A zötykölődés nem csak hátsó fertályunkat viselte meg, de a rangidős autónkat is. Félreálltunk, és rövid szakértés után megállapítottuk, hogy a szervo föladta a szolgálatot. A csapat egyik része felhasználta a rostokolásra szánt időt és rögtönzött egy bejelentkezést. Sőt a sok problémát okozó drónunkat is végre megröptethettük.

Ezután átcuccoltunk a még épen maradt kocsiba, vagyis a tetejére, hogy aztán az előttünk álló 4-5 órás útra bezsúfoljuk magunkat. Egymáshoz tapadva egy-egy ujjnyi helyért küzdve tettük meg a következő pár száz kilométert, hogy aztán a Pamír előtti utolsó katonai ellenőrző ponthoz érve szembesüljünk a szomorú és elkerülhetetlen végzetünkkel.

𝐈𝐭𝐭 𝐮́𝐠𝐲𝐬𝐞𝐦 𝐣𝐮𝐭𝐬𝐳 𝐚́𝐭!

De nem ám. Tádzsikisztán az az ország, ahol általában nem történik semmi, de ha mégis, az is valahogy elbaltázott. A fájdalmasan unalmas zuglói hétköznapokat idéző Dushanbe és az alig 100 kilométer után lerobbanó autónk adta ehhez a háttérzenét. Aztán jött az igazi feketeleves. A Pamírt csak az ország többi részétől elzáró sorompó felöl lehet megközelíteni. Ehhez azonban nem elég az a három dokumentum, amit a határon begyűjtöttünk, szükség volt egy negyedikre is. Ezt persze senki se említett soha egy szóval se. A sorompó melletti kis bódéból kitóduló katonák több-kevesebb segítőkészséggel próbáltak minket megnyugtatni, tekintve, hogy a visszaforduláson kívül más lehetőségünk úgysem maradt. Nekik volt AK-juk nekünk nem… Remek.

Visszapréselhettük magunkat ismét az autóba. Ekkorra már biztossá vált, hogy az engedélyt csak másnap kapjuk meg. Biztos? Igazából erről sem voltunk meggyőződve, de napoltuk a problémát. Az orosz-angol-magyar activity nem vezetett eredményre, internethez pedig szállás kellett, még pedig minél gyorsabban. Ekkora már igencsak esteledett és még nem volt hol nyugovóra hajtani a 43 fokban aszalódó fejünket…

𝑆𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑎́𝑠 𝑝𝑟𝑜́𝑏𝑎 1.:
Amint beértünk a “belvárosba” máris találtunk egy hotel feliratot. Satu fék. Gyorsan berongyolt Dani és Miki, hogy az út túloldalán kurjongató helyi munkások útbaigazítása alapján megtaláljak a bejáratot. Odabent kísérteties csend honolt. Egy szűk lépcsős folyosó végen ott állt az üres recepció. Egy bögre tea még gőzölgött az asztalon, de a kísértetház csak a mi keresgélésünktől volt visszhangos, így hát úgy döntöttünk nem várunk tovább a szellem-hotel recepciósára és továbbállunk.

𝑆𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑎́𝑠 𝑝𝑟𝑜́𝑏𝑎 2.:
Lenin is megkönnyezte volna a hatalmas szocreál épületet, ami pár kilométerrel odébb integetett. Jobb híján Miki és Dani ide is behatolt. Egy aranyfogú, nézelődni sem tudó néni állta utunkat. Hotel lévén hamar rájött, mi is lehet itt létünk célja, így megmutatta legpompásabb szobáját. Az omladozó falú, Kerekes utcai munkásszállóra emlékeztető hodályba belepve azonnal megakadt a szemünk az asztal közepén éktelenkedő használt óvszeren, amit aranyfogú hősnőnk ügyes mozdulattal még időben a földre söpört. Aztán szélesre tárt karral és mosollyal úgy prezentálta a szobát, mintha egy új autót mutatna be. Pechére Miki végignézte a jelenetet.

𝑆𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑎́𝑠 𝑝𝑟𝑜́𝑏𝑎 3.:
Minden bizakodástól mentesen léptünk be az előzőnél nem kevésbé puccos épületbe. Az első akadályon túllendültünk, amikor megpillantottuk a recepción üldögélő barátságos birkózó kinézetű fiatalembert. Majd a másodikon is, amikor a szobát átvizsgálva nem találtunk használt gumit. Mondjuk melegvizet sem. De hát üsse kavics, negyvenvalahány fok van. A 4 dollárral drágább “deluxe” szobában ugyan volt légkondi, de meleg víz még itt sem. Túl nagy problémát azért ez nem okozott, ugyanis a hőmérséklet kellemes 40 fok körülire hűlt le éjszakánként.

Másnap rövid, három és fél órás kálváriát követően begyűjtöttük az engedélyeket és egy kis internetszolgáltató SIM kártyáját is. Persze ehhez is egy külön dokumentumra lett volna szükségünk, de az ötödik üzletben végre szemet hunytak a regisztrációs kártya hiányán és útra kelhettünk a Pamír fele.

𝐋𝐨𝐬𝐭 𝐢𝐧 𝐏𝐚𝐦𝐢́𝐫

Az ország fele 3000 méter magasan van, amiben jelentős szerepet játszik az Alay és a Pamír hegység. Mivel nekünk ellopták a hegyeinket, így ámulva közeledtünk a Kékesnél kétszer magasabb hegyekhez, aztán láttuk, hogy a tengerszint feletti magasságunk is 2000 méter körül van. Minek hát akkor a hegyek? Pedig ekkor még csak a Pamír lábánál voltunk, alig átlépve Badashtán tartományba. A Dunántúl nagyságú tartományt két országút szeli át csupán, ezek minősége erősen hasonlít néhány elhagyatott kavicsbánya között félig lebetonozott földúthoz: ez a híres Pamír-highway.

Mi a déli kavicsos sztrádát választottuk, ami közel 500 kilométeren keresztül kíséri az Amu-Darja folyót az afgán határ mentén egészen a forrásvidékig: a pakisztáni, kínai, afgán, tádzsik négyes határhoz. Az Amu-Darját már hetekkel ezelőtt a türkmén-üzbég határnál (Xivánál) elértük, így különös érdeklődéssel figyeltük, hogy a Pamír csúcsai közt áttörve milyen sietős a folyónak. Ha nem lettek volna a folyó két oldalán fegyveres katonák és a parton egy-egy aknamező, még föl is tettük volna a naiv kérdést, hogy miért nem lepték még el a helyet a raftingosok. A feketeöves pálya még a legprofibbaknak is kihívás volna. Na nem eljutni A-ból, B-be, hanem életben maradni. A teljes gázzal száguldó folyót időnként teherautó nagyságú sziklák keresztezik, amiket kíméletlenül tör ketté a víz. Meg is idézte egyikünket az Amu-Darja.

𝑇𝑜̈𝑟-𝑧𝑢́𝑧 𝑚𝑎𝑔𝑎 𝑘𝑜̈𝑟𝑢̈𝑙,
𝑚𝑎𝑘𝑎𝑐𝑠𝑠𝑧𝑖́𝑛𝑢̋ 𝑟𝑒𝑡𝑡𝑒𝑛𝑒𝑡.

𝑀𝑒𝑔𝑒́𝑟𝑖𝑛𝑡𝑒𝑛𝑒́𝑙𝑒𝑘, 𝑑𝑒 𝑚𝑖𝑛𝑒𝑘?
𝑉𝑖𝑛𝑛𝑒́𝑘 𝑏𝑒𝑙𝑜̋𝑙𝑒𝑑 𝑒𝑔𝑦 𝑘𝑒𝑣𝑒𝑠𝑒𝑡,
𝑠𝑎́𝑟𝑔𝑎́𝑠-𝑏𝑎𝑟𝑛𝑎́𝑠 𝑐𝑠𝑒𝑝𝑝𝑒𝑘𝑒𝑡.

𝐿𝑒 𝑖𝑠 𝑙𝑜̋𝑛𝑒𝑘 𝑒́𝑟𝑡𝑒𝑑, 𝑣𝑎𝑔𝑦
𝑡𝑒 𝑡𝑒𝑚𝑒𝑡𝑠𝑧 𝑒𝑙, 𝑜𝑙𝑦 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑒𝑔𝑦.
𝐼𝑔𝑎𝑧 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑛𝑒𝑘𝑒𝑑.

𝑇𝑒 𝑚𝑎𝑘𝑎𝑐𝑠𝑠𝑧𝑖́𝑛𝑢̋ 𝑟𝑒𝑡𝑡𝑒𝑛𝑒𝑡.
𝐸𝑙 𝑖𝑠 𝑚𝑒𝑔𝑦𝑒𝑘, ℎ𝑜𝑔𝑦
𝐻𝑎𝑙𝑜𝑚𝑟𝑎 𝑔𝑜̈𝑟𝑔𝑒𝑡ℎ𝑒𝑠𝑠 𝑘𝑜̈𝑣𝑒𝑘𝑒𝑡.

𝐸́𝑔 𝑣𝑒𝑙𝑒𝑑 𝑒́𝑠 ℎ𝑎 𝑡𝑢𝑑𝑠𝑧,
𝑘𝑖́𝑔𝑦𝑜́𝑧𝑧 𝑚𝑒́𝑔 𝑒𝑙𝑒𝑔𝑒𝑡.

Petőfi János Vitéze óta azt gondolnánk, hogy a magasság nem jár kéz a kézben a hőmérséklet növekedésével; jelentjük: majdnem. Hiába értük el a 3000 méteres magasságot, a hőmérséklet csak nem akart 35 Celsius alá esni, pedig mindenütt láttuk a hósapkákat. A megnyugvást egy Qal’ai Khumb nevű kis városka gleccser folyócskája hozta el. Sikerült szállást találnunk rögtön a patak mellett, így végre kialhattuk magunkat. Örömünk nem tartott sokáig, mert sajnos egy vírus reggeltől újra szedni kezdte áldozatait. Hogy más tanuljon hibánkból:

𝐑𝐞𝐠𝐠𝐞𝐥: 𝐦𝐢𝐧𝐢𝐦𝐮𝐦 𝟑 𝐝𝐞𝐜𝐢 𝐚𝐲𝐫𝐚𝐧; 𝐄𝐬𝐭𝐞: 𝐦𝐢𝐧𝐢𝐦𝐮𝐦 𝟐 𝐜𝐞𝐧𝐭 𝐯𝐨𝐝𝐤𝐚!

Ez nem vicc. Aki ezt nem tartja be úgy nincs az a széntabletta, gyógyszer, ima, ami visszahozza a legyengült szervezetet a kacskaringós, kavicsos hegyi utakon az életbe. Itt pedig egy-egy település közt órákat is el lehet autózni, ami persze nem jelenti azt, hogy frissen fertőtlenített angol wc-k sorakoznának mentás cukorkával. Legjobb esetben be lehet kérezkedni egy család pottyantósába, egyébként maradnak a bokrok, amik ha éppen nincsenek aláaknásítva többnyire egy-egy szamárral, vagy kecskével is együtt járnak. Érdekes, hogy a kaukázusi kefirszerű ayran, Irántól egész Dushanbéig elkísért minket, ám egyre közeledve a kínai határhoz úgy tűnik el az kisboltok polcairól.

𝐁𝐮́𝐜𝐬𝐮́ 𝐚𝐳 𝐚𝐟𝐠𝐚́𝐧 𝐡𝐚𝐭𝐚́𝐫𝐭𝐨́𝐥.

Ha valaki azt gondolná, hogy a Pamír az Alpokhoz hasonlóan zöldellő völgyek sormintája, úgy el kell keserítsük. A világ egyik legfiatalabb lánchegysége, Mordor kis poros szürkés kupacait idézi, amiket átszőnek a hegyi patakok. Khorogtól, a térség legnagyobb városkájától keletre azonban némiképp megváltozik a kép. Elhagyva az Amu-Darja csörtetését nyugodtabb dallamokra vált a táj. Aztán elérjük a 4000 métert. Csak egy-egy madár törte meg a marsi tájat, aztán a rettentő fejfájásunk. 4000 méter fölött már az oxigén is ritkább, így a levegő után úgy kapkodunk, mintha fuldokolnánk. Tavaly a Kilimandzsárót hegyibetegség elleni gyógyszerrel, vérhígítóval másztuk meg; most nem volt ennyi eszünk. Pedig lehetett volna, hiszen ezt követően még feljebb merészkedtünk, 4500 méterre. Oda ahol az ország legtöbb hóleopárdja él. Azt mondják, ha van esély „szellemmacskát” látni akkor az a tádzsik-afgán-kínai hármashatárnál van. Arrafelé több a hóleopárd, mint az ember.

Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy lássuk a két szemünkkel a muszlim világ spiritualitását; ember és Isten kapcsolatát. Európaiként sok dolgon akad meg a szemünk, a nyelvünk és a szívünk. Éveket, sőt egy életet is le lehet itt élni anélkül, hogy tényleg kiismerné ezt a világot egy európai ember. Itt a vallás oly módon tölti ki a mindennapokat, ahogy történt ez otthon legutóbb a 19. században. Ölnek a hitért, a nevében.

– Nem félsz?
– Mi mind Isten kezében vagyunk. Ha akarod, ha nem.

Tájról tájra, etnikumról etnikumra változnak a szokások. Van, ahol emberemlékezet óta nem volt háború, és van, ahol jelenleg is zajlik. Ilyen volt az időutazásunk Üzbegisztán belsejéből indulva Afganisztánt keresztezve. Megfigyeltünk csak és kérdeztünk. Nem ítélkezünk, mert nem tisztünk eldönteni, hogy mi a jó és mi nem. Különbözőek vagyunk, de talán úgy igaz, ahogy Afganisztánban mondta nekünk titokban egy hölgy: „mind Isten kezében vagyunk.”

A több, mint 2750 éves város

Szamarkand a világ egyik legrégebbi városa, ennek ellenére épp itt Ázsia közepén mondtuk azt, hogy ez a város akár Európában is lehetne. A kultúrák kereszteződési pontjaiként is emlegetett Szamarkandban nem voltak túlsúlyban sem a fejkendős hölgyek, sem a reggeli müezzinek. Egyszerre láttunk asszonyt, aki teljesen elfedte magát, de olyat is, akinek „fedetlen” volt a válla – először éreztük úgy, hogy a társadalom egyik oldala sem nézi rossz szemmel a XXI. századot.

 

Szamarkand habár épp úgy mintaképe az iszlám építészetnek, mint Peking a távol-keletinek, mégsem esett le az állunk. Talán Xiva és Buhara után már nehéz volt Szamarkandnak a kereszt, de a „kelet legszebb” főterétől akkor is többet vártunk. Ha nem számítjuk bele az őrökkel való rövid intermezzót, amiben elmutogattuk, hogy vajon miért is vagyunk itt, úgy is legfeljebb egy óra alatt körbejártuk az „U” alakban elhelyezkedő belső udvaros épületeket. Az UNESCO világörökségének részévé vált Registanon Vámbéry Ármin és Stein Aurél is megfordult és bízunk benne, hogy utánunk is sok magyar fog ide ellátogatni. Talán csak rossz sorrendben közelítettük meg Szamarkandot. Mentségünkre legyen szólva, hogy az óváros zegzugos utcái és az a bizonyos 2750 év egyszerűen elhalványult az idők során.

Üzbegisztánon egyébként is érezhető a modernizáció és a globalizáció – különösen szomszédéival összehasonlítva –, ám Szamarkand Taskenttel együtt kimagaslik az országból. Olyan érzésünk támadt, mintha a ’90-es évek Magyarországán járkáltunk volna, annyi különbséggel, hogy több luxusautó áll meg a zebráknál mint otthon. Apropó zebra: az első ország a 3. évad során, ahol ismerik ezt a nemzetközi grafitit, és nem halálfélelemben kell átfutni az önkéntes GTA versenyzők között.

𝐀 𝐬𝐞𝐥𝐲𝐞𝐦𝐮́𝐭 𝐞𝐠𝐲𝐢𝐤 𝐥𝐞𝐠𝐟𝐨𝐧𝐭𝐨𝐬𝐚𝐛𝐛 𝐯𝐚́𝐫𝐨𝐬𝐚 𝐞́𝐬 𝐚 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠 𝐥𝐞𝐠𝐣𝐨𝐛𝐛 𝐡𝐚𝐦𝐛𝐮𝐫𝐠𝐞𝐫𝐞.

Szamarkand történelmét az Óperzsa Birodalom, Nagy Sándor, az iszlám uralom, majd Dzsingisz kán is színesítette, ám a szovjet hatás rengeteget vett el a fényéből. Nem úgy az amerikai. Épp mikorra a teljes stáb kiheverte élete gyomorrontását, felfedeztük a világ legjobb hamburgereit. Alabamától New Yorkon át a Deák térig csak ugatják a Farsh (Фарш) burgereit.
Mint egy falat kenyér, úgy esett a lelkünknek az a pár üzbég burger. Felszusszanhattunk végre a rettentő zsíros ételek után. (Fontos megjegyezni, hogy az iráni, türkmén és afgán ételek, amik holtversenyben állnak a képzeletbeli dobogónk első fokán, az üzbég ételek még a részegen elkészített, odaégetett mirelitt pizza szintjét se nagyon ütik meg.)

Jóllakottan és a betegségtől megszabadulva indultunk neki a „Szamarkandi Pontyembernek.” Természetesen sok fiktív történet és nevetés vezetett minket odáig, hogy a térség legnagyobb pontytenyészetének kedves tulajdonosát ezzel a titulussal illessük, szimpátiánkat kifejezve. A halakat leszámítva itt is találtunk magyar vonatkozást, ugyanis halemberünk járt Magyarországon, hogy elhozza honfitársainak az általuk is legfinomabbnak tartott halfajtát, a magyar pontyot! Daninak még horgászni is volt ideje – sást –, de erről majd inkább januárban.

𝐓𝐞𝐫𝐦𝐞𝐳

Ha van olyan város, amit nem értünk, az Termez. A Nagy Sándor alapította város, amely valaha Közép-Ázsia buddhista központja is volt olyan jellegtelenné vált, mint a Népszínház utca. A Szovjetunió egyik legelzártabb városát felváltva jellemzi a kommunista rokokó és a Romániából is ismerős giccs kavalkádja. Mindezt, ha megfűszerezzük 44 fokkal, amely a napon 55 is tud lenni úgy máris jogos a felvetésünk: miért álltunk itt meg? Ennek csak egy oka van:

𝐀𝐟𝐠𝐚𝐧𝐢𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐧!

Az Amu-Darya folyó felett átsétálni az üzbég-afgán Barátság-hídon egyszerre volt hátborzongató és kellemes érzés. Akarva akaratlanul eszébe jut az embernek, hogy egy olyan országba érkezünk meg, ahol megállás nélkül harcok dúlnak, és ez folyamatos emberéleteket követel. Természetesen mi sem érkeztünk felkészületlenül az országba. Tudva azt, hogy az emberrablás még most is GDP-ben mérhető üzletág, ráadásul a tálib kezek mindehová elérhetnek, olyan személyekkel akartuk felvenni a kapcsolatot, akik biztonsággal el tudnak minket szállítani a határtól 75 km-re fekvő Masar-e Sharif városába. Ilyen személyeket találni nem egyszerű. Kizárólag közeli ismerősökön keresztül és hosszas előkészületekkel sikerült. Máshogy nem is ajánljuk; nekünk még így se ajánlották.

Az afgán határon meglepően kedvesek voltak velünk, bár rendesen kikérdeztek minket arról, hogy kik vagyunk, mit akarunk és milyen afgán barátaink vannak… A Masar-e Sharifba vezető úton két ellenőrző pont is volt, ahol gépfegyveres katonák néztek be az autóba és vizsgálták meg, hogy mennyire vagyunk gyanúsak. Márti a fejkendőjével olyannyira beolvadt a környezetbe, hogy rá se nagyon hederítettek, nem úgy mint Danira. Minden helyi ismerősünk elmondta, hogy ő lehet a gyengepont a stábból, mert egyáltalán nem néz ki afgánnak. Pedig élnek Afganisztánban szökés, kék, zöld szeműemberek – főképp a Pandzssir völgyében.

A helyiek figyelmeztettek, hogy kizárólag akkor szálljunk ki az autóból, amikor ők mondják, és akkor is természetesen viselkedjünk, mi mégis megkísértettük a sorsunkat. Nem tartottuk ugyanis valószínűnek, hogy többször az életben megláthatjuk a Kék Mecsetet. Sok turistával manapság sem találkoznak a helyiek. Sőt, valószínűleg több szellemmel, mint turistával. Szívünk szerint felvettünk volna egy-egy négyszeresére táguló pupillát, de nem akartunk játszani a tűzzel. Hát így viselkedjen az ember „természetesen”?

𝐌𝐚𝐠𝐲𝐚𝐫 𝐇𝐨𝐧𝐯𝐞́𝐝𝐞𝐤.

A Camp Marmal NATO bázis a Kék Mecsettől körülbelül félóra távolságra volt. A német parancsnokság alatt működő kisváros léptékű erőd szinte soha nem fogad civileket, velünk mégis kivételt tettek. Bár hozzátették, hogy nagyon furcsa érzés volt fegyvertelen civileket a többszörösen biztosított kapukon kívül várni.
Megérkezésünk után eligazításon vettünk részt, ahol ismertették velünk az ottlétünkre vonatkozó végrehajtási tervet, amely felölelte a reggelitől vacsoráig terjedő időszakot, napokra lebontva. Egyúttal rögtön az elején azt is aláírtuk, hogy amennyiben bármi történne velük, vagy ha meghalnánk, ezzel kapcsolatban minden felelősség minket terhel. Nem sokkal ezután megismerhettük végre a katonáinkat.

Pontos adatokkal a műsorban sem szolgálhatunk majd – így óvva a közel 150 magyar katona életét –, de bízunk benne, hogy az interjúkból és a riportból minél többet megtudhattunk majd a Magyar Honvédség afgán missziójáról. Dr. Boldizsár Gábor ezredes és Pálinkás Tibor alezredes betekintést engedett nekünk a katonák mindennapjaiba, abba az életbe, amit 42 fokban teljes menetfelszerelésben távol a családjuktól töltenek egy olyan országban, ahol mindennaposak a robbantások és a fegyveres összetűzések. Egy altiszt e körülmények között mesélt arról, milyen érzés nőként Afganisztánban szolgálni.

𝐇𝐨̋𝐬𝐨̈𝐤 𝐟𝐚𝐥𝐚.

Hallgatva az elmondottakat mindannyiunkban megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyon keveset tudunk a katonáinkról, pedig mennyi mindent kellene. Otthon nem is tudják az emberek, hogy mennyire sokat jelentene nekik, ha mi magyarként is olyan büszkék lennénk a kint szolgáló katonáinkra, mint amennyire az amerikaiak a sajátjaikra. Vajon volna otthon akár egy tucat ember, aki ismeretlenül küldene karácsonykor a Honvédelmi Minisztériumnak ajándékcsomagot, hogy jutassa ki Afganisztánba a katonáknak a fa alá?

A Hősök falánál aztán végleg összeszorult a szívünk. Minden év azon napján, amikor elhunyt egy szolgálatot teljesítő katona, a bázison megemlékeznek az elesettekről. Hét magyar katona névtáblája van ezen a falon. Haláluk megrendítő, egy hétköznapi ember számára felfoghatatlan. Ott állva, történetüket hallgatva egyre csak az jut eszünkbe tudnak erről otthon az emberek? Teher. Nemcsak fizikai teher a 47 fokban ott lenni, hanem lelki is, hiszen ők nap mint nap a saját életüket kockáztatják magyarként. Egy olyan háborúban, amelyhez semmi közünk. Azért, hogy segítsenek egy stabil Afganisztán létrejöttében, hogy ezzel szerte a világban emberek ezreinek az életét megmentsék.

Olyan oldalukról ismertük meg katonáinkat, amelyet sehol sem láthatunk eddig, de nem volt megállás. Másnap az északi régió afgán parancsnokhelyetteséhez kísértük el Pálinkás Tibor alezredest tanácsadásra a táboron kívülre. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy az alezredes és a stáb együtt beült egy autóba és elvezettünk az afgán katonai bázisra, miközben összevesztünk, hogy melyik rádiót hallgassuk. Ahhoz, hogy a NATO bázist elhagyjuk részletes tervre volt szükség, megfelelő harcijárművekre, és a személyi biztonságot garantáló fegyveres katonai jelenlétre. Hogy milyen érzés volt? Ha addig nem értettük, hogy miért neveztek minket nagyon bátornak és már-már vakmerőnek, mert egy egyszerű kisbusszal tettük meg a határ és a tábor közötti utat, ezen a reggelen ezt is sikerült megértenünk.

A NATO táborban mindemellett gondosan oda kellett figyelnünk, hogy a felvételeink során semmilyen védelmi és kommunikációs rendszert ne rögzítsünk. Illetve a légijárművek közlekedési útvonala is titkosított volt, így volt olyan felvétel, ami kukában végezte, amikor egy helikopter beúszott a háttérbe. Meglátogathattuk a rekreációs helyiségeket is, a felvétel azonban itt is tiltott volt. De vannak itt boltok, fodrászszalon, sőt még afgán portékáktól roskadásig pakolt piac is. Egyszóval, ez egy város. Párhuzamosan él és lélegzik Mazar-e Sharif mellett.

Estére egy búcsúztatót szerveztek nekünk, ahová néptánccal és babgulyással vártak minket. Ahogy ott álltunk és figyeltük a kalocsai mintás fal előtt mezőségit táncoló honvédeket, otthon éreztük magunkat a közel 50 fokos sivatag ellenére is. Abban a pár percben mindannyian – a katonák és mi is – éreztük, értettük, hogy mit is jelent magyarnak lenni. A szolgálatteljesítés mellet még erre is volt energiájuk. Le a kalappal előttetek. Köszönjük!

𝐊𝐚𝐛𝐮𝐥 𝐞́𝐬 𝐒𝐭𝐞𝐢𝐧 𝐀𝐮𝐫𝐞́𝐥

A mazar-e sharifi NATO bázis után úgy gondoltuk, hogy lélekben fel voltunk készülve Kabulra, ennek ellenére sikerült meglepődnünk, hogy miért, az beszámolónk végére kiderül. A reptérről első utunk Stein Aurél sírjához vezetett, akinek végső nyughelye a British Cemetery-ben található, ahova egyébként csak külföldiek mehetnek be, afgánoknak szigorúan tiltott. Helyi kísérőnk kifejezetten feszült volt, amikor megérkeztünk, mert a mostani kabuli helyzetben 6 turistával, fényképezőgépekkel, táskákkal egy keresztény temető előtt állva, a radikális iszlám melegágyában, mindennapi robbantások és háború közepette valljuk be, nem éppen egy életbiztosítás megjelenni. A szerencse azonban ismét mellettünk állt. Le tudtuk írni ezeket a sorokat is.

Mikor beléptünk az öreg fakapun, egy gyönyörű szépen rendezett temető és kert fogadott minket, ami azonnal elfeledtette velünk, hogy Kabulban vagyunk. A temető gondnoka tudta, kiről beszélünk, így hamar megleltük a sírt, hogy lerójuk tiszteletüket és megemlékezzünk egy nemes magyarról, aki katonáinkhoz hasonlóan kishíjján elfeledtünk, pedig élete és munkássága még ma is bestseller a nyugati világban.

Ezután elindultunk a szállásunkra. Az odavezető fél órás úton, nagyjából 100 katonával találkoztunk, legalábbis eddig számoltuk. Egyértelműen látható volt az óriási katonai jelenlét és a pillanatra sem csökkenő feszültség a levegőben. Hiszen bármelyik pillanatban felrobbanhat egy autó, vagy támadást indíthatnak egy épület ellen és egyéb szörnyűségek. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre megérkeztünk a szállásunkra. Kabul zónákra van felosztva, amely zöld jelzésű részén aludtunk. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy biztonságos, ám pár napja épp a zöldzónában robbantotta fel magát egy 12 éves kisgyerek egy esküvő közben…

Afganisztán azonban nem csak a félelemből és a terrorból áll. Az afgánok (közel 50 népcsoport) híresen kedves emberek, a vendégszeretet jogát még az ellenségüktől sem tagadják meg. Szerencsénkre mi is megtapasztalhattuk többször is ezt az út során. Utolsó esténken egy családdal volt alkalmunk interjút készíteni, akik őszintén beszéltek velünk. Több akciófilmbe illő és lélekbe markoló történeteket meséltek nekünk, amiket januárban ti is megismerhettek, ha velünk tartotok.