Útinapló: India szebbik arca. Kis-Tibet. Csapdában, a Himalájában

Ezen a héten meglátogattuk a Dalai Láma rezidenciáját és egy előadását. Rá pár napra pedig majdnem meghaltunk a Himalájában, úgy dühöngött körülöttünk a monszun. Izgalmas egy hét volt ez is.

Továbbra is tartjuk,  hogy ha egyszer a HVK csapat szögre akasztja a magyar kincsek keresését a nagyvilágban és utazási irodát nyitunk, Új-Delhibe nem szervezünk utakat, de Dharamszalába már igen. Nem azért, mert a Kis-Tibetként számontartott hegyi városka határától rögtön átölel a Föld csakrája és segít meditálni egy domb tetején, hanem azért, mert egy másik világba lépünk át. A szeméthalmokat fölváltják az erdők és a szűk utcákból összelegózott kis hegyi városkák. Az elviselhetetlenül meleg és párás időt pedig a Mátra szeptember végi klímája váltja fel.

A legfontosabb azonban a nyugalom. Indiában sosem vagy egyedül. A közel 1 milliárd 350 millió ember egy százaléka biztos, hogy mindig a sarkodban van – ez persze Dharamszalában sincsen másképp, csak a mérték változik. A zebrához már nem félszázan lépünk egy tehén családdal, hanem csak féltucatnyian egy magányos bikával.

Mcleod-Ganj

Amikor Kína úgy döntött, hogy Tibetet „felszabadítja” a buddhizmus alól, hogy kommunista tagállamként bekebelezhesse – pár év ellenállás után – a tizennegyedik Dalai Láma közel százezer tibeti menekülttel 1959-ben átszökött Indiába. Kína nem sokkal ezután az írmagjáig is kiirtotta a buddhizmus minden nyomát Tibetben.

Az összes kolostort lerombolták nem törődve azzal, hogy több ezer éves műemlékekről van szó. Olyanokról, amelyek könyvtárai felbecsülhetetlen kincseket őriztek a világ elfeledett történelméről. Kína mészárlását a világ tétlenül nézte, India azonban segített, amennyire csak tudott. Nem csak befogadta a tibetieket, de adott nekik egy dombot Dharamsalá mellett, a Himalája másik oldalán, ez ma a Mcleod-Ganj, vagyis Mcleod domb. Itt található a Dalai Láma rezidenciája, de az emigráns tibeti kormány és számos tibeti leszármazottja is.

  • Többfelé is vannak tibeti kolóniák, ez talán a legnagyobb, de van máshol is.
  • Kasmír nyugati részén is, Zangskárban?
  • Az valaha Tibethez tartozott, csak a britek elfoglalták. Így azt nem sorolnám ide.
  • Ez szerencse valahol a szerencsétlenségben nem? Hiszen így a kínaiak nem tudták lerombolni Tibet minden emlékét.

Nincs válasz csak mosoly és bólogatás. Hogyan is válaszolhatna erre egy tibeti buddhista szerzetes? A vele készült interjú során tudtuk meg, hogy a 84 éves Dalai Láma annyira aktív, hogy az összes social media felületen jelen van. Ezen felül szinte egész évben úton van és a híveit látogatja.

  • Tudtommal most Manaliba tart.
  • Manaliba?
  • Igen, Manaliba.

Ezzel a lendülettel indultunk is Manaliba. Szerencsére nem számított kitérőnek, csak egy nappal kellett átalakítanunk az amúgy is feszes útitervünket, de a Dalai Láma az a Dalai Láma.

„a buddhisták nem hisznek istenben”

Egy hindu, egy muszlim, egy buddhista és egy református leül egy asztalhoz. Ez a vicc megvan valakinek? Nem valószínű, mert a búcsúesténken történt mikor is egyikünket elkezdték a vallásról faggatni. A hosszúra nyúlt beszélgetés lényegét máig próbáljuk kibogozni. Ám annyi bizonyos, hogy a keleti vallások nem tudtak mit kezdeni egy alapvető különbséggel: a kereszténységben elsősorban nem a vallás, hanem a hit a fontos.

  • Az ember alkotta liturgikus külsőségek nélkül is lehetünk hívők.
  • A buddhisták például nem hisznek istenben.
  • Azt nem tudtam. Így mondjuk már értem, miért nem értesz.

A vitának a monszun vetett véget. Mindenki ment a dolgára, mi pedig indultunk Manaliba.

Dalai Láma

Teljes két napig úgy nézett ki, hogy lehetőséget kapunk a buddhizmus legfőbb vezetőjétől Tendzin Gyaco-tól, a tizennegyedik Dalai Lámától, hogy interjút készíthessünk vele, ám az utolsó pillanatban lemondták. No persze nem a Dalai Láma személyesen, hanem a hivatalából valaki. De (!) felajánlották, hogy a másnap megrendezett misére bemehetünk, sőt, egyikünk még forgathat is. Mindannyian nagy kíváncsisággal és még több elvárással ültünk le a mintegy ezer lelket számláló hallgatóság közé. Lelkesedésünknek az sem szabott határt, hogy már hajnal óta bibliai méreteket öltő esőzés tombolt, immáron egy napja folyamatosan. A hosszas sorban állást követően, végre elfoglalhattuk cseppet sem előkelő helyünket a „turisták” között a hevenyészve felhúzott sátorkupolák menedékében. Hol szemből vert be a víz, hol pedig a lyukacsos sátorponyvákról csöpögött a fejünkre. A hideg és a tolakodó nyugat-európai buddhisták sem könnyítették meg azt az örökkévalóságnak tűnő várakozást, amíg Őszentsége, a Dalai Láma megérkezett.

Másfél óra várakozás után végre véget értek a mantrák és kántálások. Megérkezett a pulpitusra a Dalai Láma. Az áhítat, ami az egész tömegen egy emberként lett úrrá, ránk is hatással volt. Elvégre nem mindennap találkozik az ember a világ egyik legnagyobb vallási vezetőjével. Már csak az esőzuhogás hangja és a békebeli hangszórók őrjítő gerjedése maradt, aztán kezdetét vette a tanítás.

„Nem tudom mi van az időjárással, de nagyon esik…”

Szólt Manaliban töltött utolsó reggelünk legbölcsebb gondolata nyitó mondatként. A tibeti nyelven tartott előadást a mintegy 100 külföldinek külön fordították. Ám az angol tolmács hol végezte a munkáját, hol csak a hangfal búgásában elvesző mantrát dúdolta. Vártuk a nagy áttörést, amikor is véget érnek a beavatási szertartások és a buddhista dogmákról szóló gyakorlati tanítások, hogy végre kaphassunk valamit a Dalai Láma univerzális tudásából, de az áttörés sajnos nem jött el. Maradt a monoton mantrázó tömeg, a hideg, a tomboló eső és a soha meg nem szűnő, ellenséggé avanzsált hangszóró búgása.

Éreztük a meghittséget és az áhítatot, ami az egész hallgatóságot átjárta. Minden tisztelettel fordultunk a hívők és Őszentsége felé, de mi azon a reggelen nem ezért jöttünk. Kissé csalódottan indultunk el, ráadásul egész napos autózás várt ránk Leh-be, az eddigi legnehezebb és legveszélyesebb útvonalunkon, bár ezt akkor még nem tudtuk…

A híd túl messze van

Messze bizony és az időjárás sem segítette előre haladásunkat. Folyamatosan kanyargó hegyi utakon róttuk a kilométereket. Vagyis csak szerettük volna. Az esőnek köszönhetően földcsuszamlások torlaszolták el percenként a néhol éppen csak egy autónyi széles szerpentint. Jobbról fenyegetően tornyosuló, rogyadozó sziklafalak kísértek minket. Balról, a lélegzetelállítóan gyönyörű zöldellő hegyi látkép és a több száz méteres szakadék dobolt a térdén, hogy hátha bezuhanunk a tejködbe. A háttérzenét, a kasznin kopogó, szűnni nem akaró esőzés szolgáltatta.

A feszültség csak fokozódott, amikor időről időre feltorlódott kocsisorokba ütköztünk, amiket a Manaliba visszamenekülő motorok és tehenek szőttek át. A környéken fokozott katonai jelenlét se segített a helyzetünkön. A szűk hegyi utakon folyamatosan szemből érkező csapatszállítók követelték ugyanis maguknak az utat. Amikor végre ellavíroztunk egymás mellett, pár kilométer után az út közepén éktelenkedő emberi nagyságú sziklába, vagy jóformán ugratónak is beférő földcsuszamlásba botlottunk. Egyik akadályt a másik után vettük, majd következett az igazi fekete leves.

 

Se előre, se hátra

Végre túljutottunk a hágón és végre egy egyenes szakaszhoz értünk, ami már a közelben lévő hegyi falucskát sejttette. Örültünk is volna, ha nem egy teherautókból feltorlódott, távolba vesző újabb kocsisor állt volna a falu és közöttünk. Sebaj, gondoltuk. Ez már a sokadik, majd csak tovább jutunk idővel. Idővel, nagyon sok idővel. Teltek, múltak az órák, de semmi. Már éppen kezdtük fontolgatni, hogy visszafordulunk és Manaliban várjuk ki az esőzés végét. Aztán jött a hír, hogy mögöttünk elzárta az utat egy nagyon súlyos földszakadás. „Tehát nincs visszaút”. Előttünk pedig azért kígyóznak az autók, mert egy híd pillére beszakadt.

Az órák hosszat tartó rostokolás közben szép lassan ránk is esteledett. Már elkönyveltük, hogy a fagypontot megközelítő hőmérsékletben, zuhogó esőben, egy ismeretlen sötét hegyi úton töltjük az éjszakát. Aztán jött egy kis jó hír, ami már úgy hiányzott, mint az utolsó csepp whiskey, amit Dani a táskájában rejtegetett. Vezetőnk talált szállást éjszakára, és mindössze csak pár kilométert kell gyalogolnunk, hogy az omladozó híd túloldalán lévő kis faluban megpihenhessünk. Mit nekünk eső, mit nekünk hideg?

Előszedtük hát minden felszerelésünket és nekivágtunk a sötétségnek. A teherautók között kacskaringózva éppen csak bőrig áztunk minden cuccunkkal, mikor elértük a települést. Egy nyitott platós terepjáró várt minket. Micsoda megkönnyebbülés! Legalább többünknek is alkalma nyílt kipróbálni, milyen a koromsötét éjszakában egy 4×4-es platóján zötykölődni és szíverősítővel menekülni a hideg eső elől. Ha ez nem is volt bakancslistás, akkor is megérte. Útközben ugyan elrugdostunk egy pár mázsás követ, ami az utunkra esett, de ezt leszámítva egészen eseménytelenül telt el az a tízperces sétakocsikázás a monszunban.

  • Nem kell aggódni, nem csak a faluban ment el az áram. Az egész völgy sötét. Innen egészen Jispáig.
  • Dehogy aggódunk.
  • Jó, mert térerő sincs.

Egy darabig dörömbölnünk kellett, mire egy kedves idős házaspár kinyitotta az ajtót a fogadónak nevezett házban. Kedélyesen invitáltak be minket a minden luxust nélkülöző kis menedékbe. Pedig érkezésünkkor tudták meg, hogy hat magyarral együtt alszanak ma. Úgy tűnt, nekik nem okozott meglepetést az ítéletidő, bár hozzátették még errefelé is ritka, hogy augusztusban havazzon. Mint később megtudtuk, errefelé „gyakran” megesik, hogy a külvilágtól teljesen elzárva, elektromosság és összeköttetés nélkül maradnak napokig.

Amíg csapatunk egyik része az elázott csomagjainkat teregette, addig páran visszasiettünk a még autóban maradt felszerelésekért. Akkor még úgy tűnt, a beomlott híd, ami elvágta az előre vezető utat, nem lesz alkalmas a közlekedésre az elkövetkező napokban. Lehetőségek hiányában, megpróbáltunk inkább a pihenésre összpontosítani. Tehetetlenek voltunk, minden a másnapi időjáráson múlt. Ha az eső eláll, akkor elkezdik rendbe tenni az utakat, ha nem, akkor részesei lehetünk egy emberkísérletnek: mi történik nagyjából 5000 emberrel egy 20 kilométeres völgyszakaszon, 3500 méter magasan a Himaláján áram, étel és benzin nélkül. Szerencsére ekkor még a kis fűtés nélküli szobákban található 200 éves takarókra koncentráltunk, nem pedig a holnapra.

Csapda

Reggelre az eső ugyan nem állt el, de alábbhagyott. Cserébe viszont megfagyott az egész táj. A hajnali ködös, deres kilátás egészen elvarázsolt minket. Jó híreket viszont nem kaptunk. Ha valahogy sikerül is átverekedni magunkat az omladozó hídon, pár kilométerre egy újabb földcsuszamlás állja el az utat. Mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy jutott szállás és étel. Nem úgy, mint az autóban éjszakázó százaknak.

A lencséből és curryből készített reggeli után a csapat egy része nekiindult a havas, deres tájnak, hogy internet hiányában infókat gyűjtsön a katonáktól. Alig értünk ki a faluból, de máris láttuk, hogy az ítéletidő még azt az utat is elvágta a külvilágtól, ahová este relatíve könnyen eljutottunk. Néhol csak kövek estek az útra, de több helyen a földet is kimosta az út alól az eső. Sétálva is kihívás volt eljutni a katonákhoz, nemhogy autóval. Bárhová néztünk, melegedő embereket és omladozó, földes, köves tájat láttunk vízben hemperegni.

– Aggódsz? Nem aggódsz! Jönnek kapával és megcsinálják.
– A katonák?
– Dehogy. A helyiek!

 

Mondták falubeliek. Hinni se volt időnk nekik, annyira siettünk, hogy megtudjuk végre, mi lesz velünk. A hídhoz érve kiderült, hogy elkezdték toldozgatni-foldozgatni, így pár órán belül újra megindul rajta a forgalom és visszakaphatjuk az autóinkat. Halleluja.

A toldozgatás-foldozgatást ez alkalommal szó szerint kell érteni. Tehát köveket dobáltak a megcsúszott pillér és az üresen tátongó lyuk közé, miközben a víz úgy zúgott le az egyre szűkülő résen, mint egy gyorsvonat. Nem adtunk rá túl sok esélyt, hogy elbírja a forgalmat a híd, ám szerencsére tévedtünk. Úgy remegett ugyan, mint a zselé a Jurassic Parkban, de a híd azóta se szakadt le. Mi is átértünk.

Sárlavina

Mire visszaszaladtunk a jó hírrel, már a fél falu kapálta a törmelékeket az útról, így volt némi remény, hogy a táskáinkat nem a hátunkon kell a szemerkélő esőben két kilométeren át cipelni. A házi bácsink fel is ajánlkozott nagylelkűen így pik-pakk – értsd: 3 óra múlva – a hídon átkecmergő autóinkban voltunk, hogy folytathassuk az utunkat Leh felé. Oda, ahova annak idején Körösi Csoma Sándor is tartott, mikor találkozott William Moorcroftal. Annak a találkozásnak akkor az lett a vége, hogy Zangla falucskában lefordította elsőként a tibeti nyelvet angolra. A mi találkozásunk a vidékkel egyelőre egy-két tüdőgyulladást vizionál.

Már majdnem öt perce úton voltunk, mikor az autónk úgy csúszott ki a szűk úton, mintha driftelni vágyna. Pedig csak a sárban merültek el a gumik. Persze ezt is túléltük és nem csúsztunk be a szakadékba, hiába múlott centiken. Aztán egy kanyarral odébb nem láttuk magát kanyart, mert egy hegyi patakból Tiszává nőtt rettenet elvitte az utat. Úgy zúgott lefelé, hogy a két oldalán csak pislogtak a katonák és a kamionosok is. Ennek ellenére a sofőrünk kérdés nélkül rongyolt bele a vízbe. Alig 4 métert haladtunk. Fennakadtunk az első nagyobb kövön. Se előre se hátra. A víz pedig az ajtó aljáig ért és egyre csak lökdösött le minket a szakadékba.

Ez nem lesz jó! Ez nagyon nem lesz jó. Jobb híján kiugrottunk mezítláb a két fokos vízbe, hogy megtoljuk az autót, de semmi. Még csak meg se moccant az autó. Egy kőre akadt fel, ordította egyikünk a ricsajban. Legalább 15 percen keresztül próbáltuk megmozdítani az autót, de semmi. Ezalatt az idő alatt lilára fagyott a szánk és senki se segített. Pedig több tucat ember nézte végig a haláltusánkat „kólával és popcornnal.” Végül megérkezett egy tibeti egy 4×4-es dzsippel, jobb híján megkértük, hogy jöjjön nekünk. Ez végre működött.

Mikor átevickéltünk a tomboló patakon, a szakadék szélén gondoltuk, végre minden rendben lesz. Kitaláljátok, hogy nem, ugye?

Odaszaladt hozzánk egy rendőr, hogy miért vagyunk itt. Mert egy katona megadta az engedélyt egy faluval lejjebb, azért. Ja az más. De erre akkor se mehettek, mert 3 kilométerrel lejjebb egy sárlavina vitte el az utat.

  • És azt nem lehet elkotorni?
  • Nem.
  • Nincsenek markolóitok?
  • De vannak.
  • Akkor meg miért nem használjátok?
  • Mert esik az eső.
  • De ez a kibaszott Himalája, itt mindig esik az eső?
  • Nem mindig. Egy hete például nem esett.

Biztos, ami biztos, azért lesétáltunk megcsodálni ezt a sárlavinát, hátha csak kitalálták. Útközben találkoztunk négy idősebb új-zélandi hölggyel, akik már másfél napja az autójukban ragadtak. Tőlük tudtuk meg, hogy a sár egyre csak terjed, de a megáradt patakon se engedik őket át, pedig már nagyon fáznak. Mikor elértük a sárlavinát, mit láttunk? Hát nem két markolót? De pontosan azt. Óh és a mellettük cigiző két sofőrt, akik hosszasan panaszolták, hogy esik az eső… Pár perc üvöltözés után hetykén hátat fordítottak nekünk és felültek a markolóba. Elégedettség töltötte el a… VÁRJ! Az a rossz irány! Merre mentek?

Visszamentek a patakhoz, hogy kikotorják a köveket

Ekkor mind rágyújtottunk. Nagyot sóhajtottunk és fölnéztünk a folyamatosan szakadó esőbe. „Ezt tényleg nem hisszük el.” Persze, ha a dolgok jó oldalát nézzük, visszamehetünk legalább a szállásunkra. Így is lett. Összekucorodtunk a ház összes takarója alatt és megittuk, ami whiskeynk még volt, majd elaludtunk. Dühösen, fáradtan.

Másnap? Semmi extra: az eső esik, az utak zárva, a lábujjaink halványlilák. Nincs a völgyben semmi változás. A hónap dolgozói azóta is a markoló mellett cigiznek, a katonák pedig már név szerint köszönnek, mikor elmegyünk a környék egyetlen „éttermébe”, ahol finomat és meleget lehet enni. Ekkor a vezetőnk egyszer csak betoppan a hét hírével: vissza lehet menni Manaliban, megnyitották az utat a hegyen át. Éljen! Akkor menjünk, de gyorsan.

Manali 2.0

Nem gondoltuk volna, hogy így fogunk örülni ennek a kis himalájai városkának még egyszer az életben, de a forró víz és a száraz ruhák galamb szájából kiejtett olajfaággal értek fel egy bizonyos bárka tatján…. de nem adjuk fel, akkor is eljutunk Zanglába, ahol a Csoma’s Room magyar alapítvány önkéntesei jelenleg is vannak. Ezért holnap ismét neki vágunk a szikláknak, folyóknak és sárlavináknak.

Kövessetek minket, mert ha újra jelentkezünk, az azt jelenti, hogy sikerült. Eljutottunk Zanglába, Kőrösi kolostorába.

Útinapló: India – meglepődni, megdöbbeni

India alaposan elrúgta a pöttyöst. Nem ám a Gangesz túlpartjára, vagy a Himalájáig; felrúgta egészen a holdig. Képzeljünk el egy olyan kontinensnyi országot, ami a tökéletes ellentéte Európának és mindannak, amit valaha olvastunk, vagy láttunk eddig Indiáról. Persze ki ne tudná, hogy a tehenek szent állatok a hindu vallásban, de arról már nem szólt a fáma, hogy a sztráda közepén csatangolnak gazdátlanul és néha meg is fejik őket ott, a kamionok között. Afrika után úgy éreztük, hogy higiénia terén már nem lehet újat mutatni nekünk, aztán jött a csapból csepergő barnás víz, amiket két ujjpercnyi csótányok figyeltek egy szállodai szoba sarkából. És persze a monszun. Ha itt esik, akkor nagyon esik. Nagyjából olyan, mintha a Balaton teljes vízkészletét ráborítanák Budapestre 3 óra leforgása alatt. Ilyenkor minden úszik. Az emberi, a tehenekhez, a kutyákhoz és az összes élőlényhez valaha tartozó ürülék, kosz és szemét.

Tehát a öves várat magára. Úgy tűnik, India olyan szerelem, ami nem üstökösként vág fejbe, hanem legfeljebb a börzsönyi kisvasút visszafogottságával. Időnk van, több mint három hetet barangolunk Körösi Csoma Sándor nyomdokában, ezalatt lesz alkalmunk beleszeretni az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjébe. Addig azonban leírjuk, amit látunk akkor is, ha az nem rózsaszín és füstölő szagú, hanem barnás fekete és nagyon büdös. Mindig elmondjuk, hogy még ha felületes képet is adunk a világról, az legalább őszinte. India pedig egyelőre óriási zakóra áll a 3. évad országai terén: nyolc országból a nyolcadik a képzeletbeli versenyünkben. Hogy miért?

Kínából Indiába Kazahsztánon át a legrövidebb

Legutóbb már elpanaszoltuk, hogy Pakisztán még mindig vizsgálja a vízumkérelmünket, így rögtönöznünk kellett, hogy átjuthassunk Indiába és megkoronázzuk az évadot Kőrösi zanglai kolostorával. A legjobb megoldás Hongkongon keresztül vezetett volna, de a tüntetések miatt nem erőltettük. Volt egy járat Kirgizisztánon keresztül is, de ott is éppen áll a bál. Így végül Almatiból, Kazahsztán felől érkeztünk meg Új-Delhibe, India 20 milliós fővárosába, hogy nekivágjunk Kasmírnak, ahol jelenleg szintén pattanásig feszült a helyzet, de erről majd később.

Búcsút intettünk hát a pandamacis kínai diktatúrának, hogy a világ legnagyobb demokráciájába érkezhessünk. Nagyon nem szerettük volna (újra) megszegni a szabályunkat, vagyis hogy nem csak földön közlekedünk, azonban Afganisztán után (újra) vis maior helyzet adódott. Bánatunkat ezért vodkába fojtottuk. Nem mintha lett volna más választásunk. 5 órát kellett üldögélnünk hajnal 2 és 7 között Almaty repterén. Mivel az alvás gyakorlatilag esélytelen volt a zsúfolt terminálon, így csapdahelyzetben találtuk magunkat.

Biztosan megemlegeti a reptér, hogy ott jártunk, de nem Márti miatt. Végre meg tudta venni azt a parfümöt, amire már Irán óta áhítozott – ritka, hogy ennyi „szabadidőnk” legyen. A harmadik legjobb kazah vodkától szélesen vigyorgó, hangosan beszélő, mindenkit megkínáló stábtagok hamar belakták a néhány kávézó egyikét rengeteg új ismeretségre szert téve. Dani például összefutott rég nem látott lengyel ismerősével, Lukasszal, aki épp Kirgizisztánból tartott hazafelé. Pici a világ.

Új-Delhi: a világ közepe

További 5 óra repülés várt ránk és ki lehet találni, hogy a vodkázás után mindenki milyen mélyen aludt: „like a baby cow” – ahogy a stewardesek mondták. Legalább összejött 48 órán belül 5 óra életmentő alvás.

Amint megérkeztünk Új-Delhibe megütött minket a 86 százalékos páratartalom és a minden irányból tóduló ember és állat tömeg. A reptérről jövet egy markoló haladt a háromsávos sztráda középső sávjában melyet balról tehenek kerülgettek. Jobbról pedig csak korlátozottan lehetett haladni, mert egy vasdrótboglya imbolygott ki a markoló kanalából, ráadásul a robogók is csak azon az egy sávon közlekedtek, amin mi. Eközben minden jármű úgy dudált, mintha pénzt kapna érte. Lehet, hogy a négytagú család csecsemője ezért visította még a dudákat is túl a mellettünk pilinszkázó robogók egyikén. Ez volt a nyitójelenet Új-Delhiben.

Volt a stábból, aki még nem látott ennyi tuk-tukot, vagyis három kerékű Chinqucento és Csepel bicikli szerelemgyereket, így pesti ámulattal nézte őket – úgy 10 percig. Amíg mi a dugóban dudálgattunk a másik 20 millió embernek, addig a fürge tuk-tukok úgy szaladgáltak fel-alá, mint a gekkók abban a szállodában, ahol a csótányok is csak a sarkokba merészkedtek. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk: Delhiben az ötcsillagos szállodák és a „minden más” közt maximum az Airbnb jelenti az átmenetet, így másnap át is tettük a székhelyünket. Nem tartott sokáig, csupán még 2 órán keresztüli dugóban dudálgatásig, pedig mindössze 5,6 kilóméterre volt a másik helyszín.

A kaotikus Jetstones családbeli Delhiben gyakorlatilag egy kresz szabályt tartanak be: a jobbkéz szabályt, ami itt balkéz szabály. A brit uralom hagyatéka, hogy még ma is jobbkormányos autókat vezetnek, tovább bonyolítva ezzel is az életet.

  • Én nem tudnék Európában vezetni?
  • Ha itt tudsz, akkor Budapesten is tudnál.
  • Nálatok annyi a szabály, nem bírnám megjegyezni.
  • Nálatok nincs szabály?
  • Van, csak senki se tartja be.

Ezt mondta az egyik magyar szakos hallgató a Delhi Egyetemen. Ez volt az első pillanat, mikor már derengett: van élet a nyugati élet berögződésein kívül. Attól még, hogy nekünk 120-as a vérnyomásunk az állandósult laokon-autócsoportoktól még nem jelenti azt, hogy ne működne a két magyarországnyi város mindennapja. Épp az ilyen „apróságok” miatt sokszínű még mindig a világunk, globalizáció ide, vagy oda. Ráadásul egy hét alatt két karambolt láttunk összesen. Tehát kijelenthetjük, hogy India tökéletes ellentéte annak, amit az Uráltól nyugatra megszoktunk.

Köves Margit és Sági Péter

Ezek után különösen kíváncsiak lettünk, hogy milyen lehet magyarként itt élni. Hogy választ kapjunk elindultunk – az év legnagyobb esőzése közepette – a Delhi Egyetemre. Utunk során láttunk autót, ami a város egy mélyebb pontján állt a dugóban és a víz már a kerekeit is ellepte. Ezek után meglátni Köves Margitot olyan volt, mint megérkezni Delhiben a monszun kellős közepén bőrig ázva a Delhi Egyetemre és találkozni Köves Margittal. Felemelő és csodálatos érzés. Épp, mint Köves Margit. 35 éve tanít a Szláv és Finnugor Tanszéken magyar nyelvet és irodalmat. A professzorasszony büszkén mesélt munkásságáról, a megannyi hindire lefordított magyar könyvről, versről. Arany, Esterházy és Háy rajongók kapcsoljatok majd a TV2-re februárban. Sági Péter személyében nem kevésbé érdekes embert ismerhettünk meg. Kevés magyar indológus volt, van és lesz, aki 30 éves korára anyanyelvi szinten beszél hindiül és szankszritul. Ráadásul úgy ismeri Indiát, mint az erasmusos diákok Amsterdamot. Így jobban belegondolva csak belőlük leforgathattunk volna egy teljes epizódot.

Onnan tudtuk, hogy Köves Margit és Sági Péter munkássága az indiaiak számára is túlmutat a diplomatikus középszeren, ahogy a diákok beszéltek róluk. Épp interjú közben történt, hogy Danihoz odasúgta az egyik németszakos diák: „I fuc.in love this Lady! She is the best!” Később a magyar szakos hallgatók elárulták, hogy többük is Magyarországra vágyik, továbbtanulni, élni, világot látni. Lehetséges, hogy nem is kell náluk jobb nagykövet Magyarországnak?

 

Delhi szép arca

Nincs. Nem könnyű Delhiről szépet írni. Még az indiaiak is azt mondták, hogy Delhi egy csúnya és nyomasztó város, ahol nem szabad sokat időzni. Ennek ellenére azért megpróbáltuk a legtöbbet kihozni belőle. Megkerestük az éjszaka is – egészséges mértékben – lüktető „sétálóutcát” (Main Bazaar), ahol másodpercenként gázolnának el a tuk-tukok, ha hagynánk. Aztán a Vörös Erődöt, ami India egyik legfőbb büszkesége, de sajnos útban arrafelé szájtátva kaptunk állkapocsgörcsöt mikor megláttunk valami egészen elképesztően nagy szemétkupacot a város külső részén. A nagyjából Angyalföld külsőn megtalálható szemét lerakóhely, amelyet lakóházak vesznek körül mára akkora, mint a Taj Mahal.

Delhiből Agrába – Reményfolt, hogy India nem csupán zűrzavar

Sokáig nem tudtunk felocsúdni a sokkból, amit a mérhetetlenül kaotikus és koszos környezet gyakorolt ránk a fővárosban. Tavalyi afrikai túránk után azt gondoltuk, mindenre fel vagyunk készülve. Nem érhet minket váratlanul, az a kevés, amit India negatív oldaláról hallottunk. Aztán ahogy teltek a napok, be kellett látnunk, mégsem vagyunk immunisak a kultúrsokk ellen.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi keresni valónk volt itt, vagy, hogy minek jöttünk ide, ha nem bírjuk? Hát bírtuk. És bírni is fogjuk. Küldetéstudatunk ad erőt ahhoz, hogy a nehezebb időszakokat is átvészeljük. Hiszen a világ nem csak szép dolgokból áll. Summa summárum, Delhi nem egy turistaparadicsom. Aki a lelki békét és a spirituális önmegvalósítást keresné Indiában, az messze kerülj el a fővárost és környékét! (Erről majd a következő héten írunk bővebben.) Így tehát adventi várakozással tördeltük az ujjainkat, hogy Agrába mehessünk, végre. Mikor megláttuk a „Delhi táblát egy szívdobbanásnyira mindenki megkönnyebbült és újra remény költözött a szívünkbe.

A szürreális Agra

A Mogul Birodalom régi fővárosa, a Taj Mahal székhelyéül szolgáló közel másfél milliós település, India legnagyobb turistalátványossága. Megszűntek a tankcsapdákat megszégyenítő szemétdombok, és az autóból kiszállva sem vágott mellbe az orrfacsaró ürülékszag. Azért a dudaszó maradt és továbbra sem adnánk át a legtisztább városnak járó díjat, de Delhi után végre fellélegezhettüknk. Naplementére még aznap besűrítettünk egy kis drónozást, aminek egy rendőri ellenőrzés vetett véget. Strázsáink rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, attól a perctől, hogy meglátták: sajtóvízumunk van. Utánuk azonban egy majomcsapat is szemügyre vett minket, illetve a zajos kis madarunkat. Annyira közeljöttek és annyira sokan, hogy jobbnak láttuk aznapra lerakni a kamerát.

Másnap hajnalban keltünk, hogy a borongós időben képre vihessük a Taj Mahal-t és a napfelkeltét. Több-kevesebb sikerrel. Amíg a csapat egyik fele a világ egyik csodájában forgatott, addig a másik része a Jamuna folyó túlpartjáról filmezte az épületet. Az activity aznap reggel sem maradt el. A túlparti kilátóba bejutni ugyanis nem olyan egyszerű dolog, mint azt hinnénk. Hiába rendelkezünk engedélyekkel, ha egy hivatalosabb ember filmeseszközöket lát beindul a nyáltermelése és pénzt kér, de sokat. Mivel az efféle helyzetekre félretett extrapénzünket már réges-rég feléltük, így kénytelenek voltak a „bunkó magyarokkal” beérni és beengedni minket egyszerű turista áron – ahelyett, hogy kétszeresen fizettessék ki velünk a belépőt. Később elmesélték nekünk kedves helyiek, hogy ne szívjuk a mellünkre, de Indiában a fehér embert az angolokkal azonosítják, akiket a mai napig nem kifejezetten kedvelnek. Erre egyébként megvan minden okuk. A sok rémtörténet közül, amit az angolok az indaiakkal tettek csak egyet mesélünk el.

Taj Mahal, az igazi túlélő

Kevés épületet akartak annyiszor elpusztítani, megrongálni, mint a világ hét új csodája közt számon tartott Taj Mahalt. Lord Bentinck például azzal a remekötlettel állt elő, hogy az épületről lefejteti önkényesen a fehérmárványtömböket azzal a céllal, hogy majd Angliában értékesíti. Ezen zseniális terve csak azért hiúsult meg, mert a pár kilóméterrel odébb található Vörös Erőd márványtömbjeit korábban nem tudta eladni. Mielőtt azt hinnénk nem, nem vitette vissza India egyik legfőbb nemzetibüszkeségébe és legfontosabb erődjébe a márványlapokat. Angliában hagyta azokat.

A Taj Mahal egyébként tényleg megér egy misét. India arca, a mind a négyoldalán tökéletes szimetrikus mauzóleum valóban leülteti az embert egy padra. Különösen, ha megtudja a történetét. A Taj ugyanis a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes története egyben. Egy mogul sah, Shah Jahan építtette 1631-ben szeretett feleségének, Mumtáz Mahal emlékére, aki gyermekszülés közben hunyt el. Szerelme tragikus halála után a Shah úgy döntött minden követ meg fog mozgatni, hogy Mumtáz Mahal emlékét megőrizze. Sikerült, szerelmük mementóját több ezren látogatják meg mindennap.

A sokszínű India

Ez volt a második olyan pillanat, amikor India elgondolkodtatott minket. Indiában 1,3 milliárd ember él, amiből nagyjából 200 millió muszlim. Ahhoz képest, hogy Erdélyben 1,5 millió magyarnak is olykor nehéz megélnie kisebbségként mindennapjait, Indiában ez valahogy mégis jobban működik. A sok probléma ellenére a muszlimok, szikhek, buddhisták, katolikusok és a több mint 40 különböző nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek közel 70 éve békésen élnek egymással egymás mellett – kisebb nagyobb összezörrenésekkel. Az országra oly jellemző vallási sokszínűséget itt Agrában, egy ékszerboltban is megtaláltuk. Muszlim és hindu emberekkel beszélgethettünk arról, ami jól működik és arról, ami nem Indiában. Tény, hogy rosszabbul nem is időzíthettük volna az interjút, hiszen éppen napjainkban vonta vissza a muszlim többségű Kasmír különleges jogállását az indiai kormány. A háború küszöbére sodorva ezzel Indiát a muszlim fundamentalista Pakisztánnal, aki Kasmír jelentős részét már így is megszállva tartja. Talán nem a legjobbkor tervezzük a kasmíri utat?

Amritsár a szikhek fővárosa

Agra után keletnek vettük az irányt Pándzsábba egészen a pakisztáni határig. A 12 órás utat és a 90%-os páratartalmat a sztrádán kolbászoló tehenek és vízi bivalyok tették igazán izgalmassá. Az útmenti pisiléseket pedig a minden irányból felbukkanó majmok. Szó mi szó kezdtünk ráérezni Indiára. Bár életünk talán legszürreálisabb élménye csak ekkor következett. Ludhijána belvárosában a háromsávos sztráda középen tötymörgő buszt mindenki jobbról előzte. Meg is döbbentünk, hogy hirtelen milyen szabálykövető lett mindenki. Aztán megláttuk, hogy a külső sávon fasámlin ül egy kisfiú, aki épp egy vízi bivalyt fej egy vödörbe.

Amritsár felé közeledve egyre több turbános emberre lettünk figyelmesek, ők a szikhek. A világ egyik legérdekesebb vallása, amelynek követői főképp Pándzsábban élnek, de Pakisztán és India szétválásakor rengetegen kerültek Kanadába és az USA-ba is. Hogy választ kapjunk a kérdéseinkre egy vallási vezetővel készítettünk interjút a szikhek szent Aranytemplomában, amely szintén megér egy misét. A szigetre épített aranyozott bronztemplom egész nap várja a zarándokokat miközben a templom mellett a világ legnagyobb ingyen konyháját üzemeltetik a híveknek és a nem-híveknek egyaránt. Aki idelátogat, semmiképpen se rúgjon bele előtte pár nappal egy ágylábába ugyanis bármilyen seb is van az illető lábán a templomban és környékén csak és kizárólag mezítláb lehet közlekedni. Szegény hangmérnökünk bárcsak tudta volna ezt…

India és Pakisztán egyetlen határátkelője

Wagah városa egy 1947-es határrevízió következtében kettészakadt, egyik része Indiában, másik pedig Pakisztánban található. A határon naponta egy maximum két buszjárat megy át és jön vissza. Kocsival szinte lehetetlen átmenni leginkább a gyalogos átkelés lehetséges, de az is csak szigorúan napnyugta előtt. Utána ugyanis bezárják a határt. Ünnepélyesen!

Pakisztán és India az évek során annyira tökélyre fejlesztette egymás utálását, hogy arra szavak sincsenek. Ennek az érzelmi játéknak a sine qua non-ja az ún. „border ceremony”, amit 1952 óta mindennap megtartanak nagyjából 25.000 ember előtt. Bár maga a ceremónia a határ mindkét oldalán megtalálható zászlók leengedéséről szól lényegében, 2019. augusztus 12-re a ceremónia már kétórásra duzzadt. Énekelnek, táncolnak, felvonulnak. Játszák az ovis játékot is, miszerint a pakisztáni, vagy az indiai közönség bír tovább egy hangon énekelni egy darab dallamot, egy darab szuszra. Manapság már sok a turista, ezért a pakisztániak például fél lábon táncoló katonát is bevetnek, az indiaiak pedig az ún. labrador osztagot – szegény túlsúlyos drogszagoló kutyát amúgy két órán át nem engedik leülni. A csúcspont azonban a határ(vas)kapuk kinyitása, majd becsukása. Ekkor veszi kezdetét a határrendészek kakaskodó masírozása, ami szavakkal tényleg leírhatatlan élmény. Hál Istennek felvettük az egészet.

A túlfűtött izgalmak közepette azért jó volt látni mikor két kakaskodó katona egymásra mosolygott majd kezet fogtak – ez volt a harmadik alkalom, hogy megdöbbentünk. Augusztus 14-én lesz Pakisztán, augusztus 15-én pedig India nemzeti ünnepe mi pedig épp most indulunk északnak a Himalájába. Reméljük nem most fog elszabadulni a pokol.

Kövessetek minket…