Ezen a héten meglátogattuk a Dalai Láma rezidenciáját és egy előadását. Rá pár napra pedig majdnem meghaltunk a Himalájában, úgy dühöngött körülöttünk a monszun. Izgalmas egy hét volt ez is.
Továbbra is tartjuk, hogy ha egyszer a HVK csapat szögre akasztja a magyar kincsek keresését a nagyvilágban és utazási irodát nyitunk, Új-Delhibe nem szervezünk utakat, de Dharamszalába már igen. Nem azért, mert a Kis-Tibetként számontartott hegyi városka határától rögtön átölel a Föld csakrája és segít meditálni egy domb tetején, hanem azért, mert egy másik világba lépünk át. A szeméthalmokat fölváltják az erdők és a szűk utcákból összelegózott kis hegyi városkák. Az elviselhetetlenül meleg és párás időt pedig a Mátra szeptember végi klímája váltja fel.
A legfontosabb azonban a nyugalom. Indiában sosem vagy egyedül. A közel 1 milliárd 350 millió ember egy százaléka biztos, hogy mindig a sarkodban van – ez persze Dharamszalában sincsen másképp, csak a mérték változik. A zebrához már nem félszázan lépünk egy tehén családdal, hanem csak féltucatnyian egy magányos bikával.
Mcleod-Ganj
Amikor Kína úgy döntött, hogy Tibetet „felszabadítja” a buddhizmus alól, hogy kommunista tagállamként bekebelezhesse – pár év ellenállás után – a tizennegyedik Dalai Láma közel százezer tibeti menekülttel 1959-ben átszökött Indiába. Kína nem sokkal ezután az írmagjáig is kiirtotta a buddhizmus minden nyomát Tibetben.
Az összes kolostort lerombolták nem törődve azzal, hogy több ezer éves műemlékekről van szó. Olyanokról, amelyek könyvtárai felbecsülhetetlen kincseket őriztek a világ elfeledett történelméről. Kína mészárlását a világ tétlenül nézte, India azonban segített, amennyire csak tudott. Nem csak befogadta a tibetieket, de adott nekik egy dombot Dharamsalá mellett, a Himalája másik oldalán, ez ma a Mcleod-Ganj, vagyis Mcleod domb. Itt található a Dalai Láma rezidenciája, de az emigráns tibeti kormány és számos tibeti leszármazottja is.
- Többfelé is vannak tibeti kolóniák, ez talán a legnagyobb, de van máshol is.
- Kasmír nyugati részén is, Zangskárban?
- Az valaha Tibethez tartozott, csak a britek elfoglalták. Így azt nem sorolnám ide.
- Ez szerencse valahol a szerencsétlenségben nem? Hiszen így a kínaiak nem tudták lerombolni Tibet minden emlékét.
Nincs válasz csak mosoly és bólogatás. Hogyan is válaszolhatna erre egy tibeti buddhista szerzetes? A vele készült interjú során tudtuk meg, hogy a 84 éves Dalai Láma annyira aktív, hogy az összes social media felületen jelen van. Ezen felül szinte egész évben úton van és a híveit látogatja.
- Tudtommal most Manaliba tart.
- Manaliba?
- Igen, Manaliba.
Ezzel a lendülettel indultunk is Manaliba. Szerencsére nem számított kitérőnek, csak egy nappal kellett átalakítanunk az amúgy is feszes útitervünket, de a Dalai Láma az a Dalai Láma.
„a buddhisták nem hisznek istenben”
Egy hindu, egy muszlim, egy buddhista és egy református leül egy asztalhoz. Ez a vicc megvan valakinek? Nem valószínű, mert a búcsúesténken történt mikor is egyikünket elkezdték a vallásról faggatni. A hosszúra nyúlt beszélgetés lényegét máig próbáljuk kibogozni. Ám annyi bizonyos, hogy a keleti vallások nem tudtak mit kezdeni egy alapvető különbséggel: a kereszténységben elsősorban nem a vallás, hanem a hit a fontos.
- Az ember alkotta liturgikus külsőségek nélkül is lehetünk hívők.
- A buddhisták például nem hisznek istenben.
- Azt nem tudtam. Így mondjuk már értem, miért nem értesz.
A vitának a monszun vetett véget. Mindenki ment a dolgára, mi pedig indultunk Manaliba.
Dalai Láma
Teljes két napig úgy nézett ki, hogy lehetőséget kapunk a buddhizmus legfőbb vezetőjétől Tendzin Gyaco-tól, a tizennegyedik Dalai Lámától, hogy interjút készíthessünk vele, ám az utolsó pillanatban lemondták. No persze nem a Dalai Láma személyesen, hanem a hivatalából valaki. De (!) felajánlották, hogy a másnap megrendezett misére bemehetünk, sőt, egyikünk még forgathat is. Mindannyian nagy kíváncsisággal és még több elvárással ültünk le a mintegy ezer lelket számláló hallgatóság közé. Lelkesedésünknek az sem szabott határt, hogy már hajnal óta bibliai méreteket öltő esőzés tombolt, immáron egy napja folyamatosan. A hosszas sorban állást követően, végre elfoglalhattuk cseppet sem előkelő helyünket a „turisták” között a hevenyészve felhúzott sátorkupolák menedékében. Hol szemből vert be a víz, hol pedig a lyukacsos sátorponyvákról csöpögött a fejünkre. A hideg és a tolakodó nyugat-európai buddhisták sem könnyítették meg azt az örökkévalóságnak tűnő várakozást, amíg Őszentsége, a Dalai Láma megérkezett.
Másfél óra várakozás után végre véget értek a mantrák és kántálások. Megérkezett a pulpitusra a Dalai Láma. Az áhítat, ami az egész tömegen egy emberként lett úrrá, ránk is hatással volt. Elvégre nem mindennap találkozik az ember a világ egyik legnagyobb vallási vezetőjével. Már csak az esőzuhogás hangja és a békebeli hangszórók őrjítő gerjedése maradt, aztán kezdetét vette a tanítás.
„Nem tudom mi van az időjárással, de nagyon esik…”
Szólt Manaliban töltött utolsó reggelünk legbölcsebb gondolata nyitó mondatként. A tibeti nyelven tartott előadást a mintegy 100 külföldinek külön fordították. Ám az angol tolmács hol végezte a munkáját, hol csak a hangfal búgásában elvesző mantrát dúdolta. Vártuk a nagy áttörést, amikor is véget érnek a beavatási szertartások és a buddhista dogmákról szóló gyakorlati tanítások, hogy végre kaphassunk valamit a Dalai Láma univerzális tudásából, de az áttörés sajnos nem jött el. Maradt a monoton mantrázó tömeg, a hideg, a tomboló eső és a soha meg nem szűnő, ellenséggé avanzsált hangszóró búgása.
Éreztük a meghittséget és az áhítatot, ami az egész hallgatóságot átjárta. Minden tisztelettel fordultunk a hívők és Őszentsége felé, de mi azon a reggelen nem ezért jöttünk. Kissé csalódottan indultunk el, ráadásul egész napos autózás várt ránk Leh-be, az eddigi legnehezebb és legveszélyesebb útvonalunkon, bár ezt akkor még nem tudtuk…
A híd túl messze van
Messze bizony és az időjárás sem segítette előre haladásunkat. Folyamatosan kanyargó hegyi utakon róttuk a kilométereket. Vagyis csak szerettük volna. Az esőnek köszönhetően földcsuszamlások torlaszolták el percenként a néhol éppen csak egy autónyi széles szerpentint. Jobbról fenyegetően tornyosuló, rogyadozó sziklafalak kísértek minket. Balról, a lélegzetelállítóan gyönyörű zöldellő hegyi látkép és a több száz méteres szakadék dobolt a térdén, hogy hátha bezuhanunk a tejködbe. A háttérzenét, a kasznin kopogó, szűnni nem akaró esőzés szolgáltatta.
A feszültség csak fokozódott, amikor időről időre feltorlódott kocsisorokba ütköztünk, amiket a Manaliba visszamenekülő motorok és tehenek szőttek át. A környéken fokozott katonai jelenlét se segített a helyzetünkön. A szűk hegyi utakon folyamatosan szemből érkező csapatszállítók követelték ugyanis maguknak az utat. Amikor végre ellavíroztunk egymás mellett, pár kilométer után az út közepén éktelenkedő emberi nagyságú sziklába, vagy jóformán ugratónak is beférő földcsuszamlásba botlottunk. Egyik akadályt a másik után vettük, majd következett az igazi fekete leves.
Se előre, se hátra
Végre túljutottunk a hágón és végre egy egyenes szakaszhoz értünk, ami már a közelben lévő hegyi falucskát sejttette. Örültünk is volna, ha nem egy teherautókból feltorlódott, távolba vesző újabb kocsisor állt volna a falu és közöttünk. Sebaj, gondoltuk. Ez már a sokadik, majd csak tovább jutunk idővel. Idővel, nagyon sok idővel. Teltek, múltak az órák, de semmi. Már éppen kezdtük fontolgatni, hogy visszafordulunk és Manaliban várjuk ki az esőzés végét. Aztán jött a hír, hogy mögöttünk elzárta az utat egy nagyon súlyos földszakadás. „Tehát nincs visszaút”. Előttünk pedig azért kígyóznak az autók, mert egy híd pillére beszakadt.
Az órák hosszat tartó rostokolás közben szép lassan ránk is esteledett. Már elkönyveltük, hogy a fagypontot megközelítő hőmérsékletben, zuhogó esőben, egy ismeretlen sötét hegyi úton töltjük az éjszakát. Aztán jött egy kis jó hír, ami már úgy hiányzott, mint az utolsó csepp whiskey, amit Dani a táskájában rejtegetett. Vezetőnk talált szállást éjszakára, és mindössze csak pár kilométert kell gyalogolnunk, hogy az omladozó híd túloldalán lévő kis faluban megpihenhessünk. Mit nekünk eső, mit nekünk hideg?
Előszedtük hát minden felszerelésünket és nekivágtunk a sötétségnek. A teherautók között kacskaringózva éppen csak bőrig áztunk minden cuccunkkal, mikor elértük a települést. Egy nyitott platós terepjáró várt minket. Micsoda megkönnyebbülés! Legalább többünknek is alkalma nyílt kipróbálni, milyen a koromsötét éjszakában egy 4×4-es platóján zötykölődni és szíverősítővel menekülni a hideg eső elől. Ha ez nem is volt bakancslistás, akkor is megérte. Útközben ugyan elrugdostunk egy pár mázsás követ, ami az utunkra esett, de ezt leszámítva egészen eseménytelenül telt el az a tízperces sétakocsikázás a monszunban.
- Nem kell aggódni, nem csak a faluban ment el az áram. Az egész völgy sötét. Innen egészen Jispáig.
- Dehogy aggódunk.
- Jó, mert térerő sincs.
Egy darabig dörömbölnünk kellett, mire egy kedves idős házaspár kinyitotta az ajtót a fogadónak nevezett házban. Kedélyesen invitáltak be minket a minden luxust nélkülöző kis menedékbe. Pedig érkezésünkkor tudták meg, hogy hat magyarral együtt alszanak ma. Úgy tűnt, nekik nem okozott meglepetést az ítéletidő, bár hozzátették még errefelé is ritka, hogy augusztusban havazzon. Mint később megtudtuk, errefelé „gyakran” megesik, hogy a külvilágtól teljesen elzárva, elektromosság és összeköttetés nélkül maradnak napokig.
Amíg csapatunk egyik része az elázott csomagjainkat teregette, addig páran visszasiettünk a még autóban maradt felszerelésekért. Akkor még úgy tűnt, a beomlott híd, ami elvágta az előre vezető utat, nem lesz alkalmas a közlekedésre az elkövetkező napokban. Lehetőségek hiányában, megpróbáltunk inkább a pihenésre összpontosítani. Tehetetlenek voltunk, minden a másnapi időjáráson múlt. Ha az eső eláll, akkor elkezdik rendbe tenni az utakat, ha nem, akkor részesei lehetünk egy emberkísérletnek: mi történik nagyjából 5000 emberrel egy 20 kilométeres völgyszakaszon, 3500 méter magasan a Himaláján áram, étel és benzin nélkül. Szerencsére ekkor még a kis fűtés nélküli szobákban található 200 éves takarókra koncentráltunk, nem pedig a holnapra.
Csapda
Reggelre az eső ugyan nem állt el, de alábbhagyott. Cserébe viszont megfagyott az egész táj. A hajnali ködös, deres kilátás egészen elvarázsolt minket. Jó híreket viszont nem kaptunk. Ha valahogy sikerül is átverekedni magunkat az omladozó hídon, pár kilométerre egy újabb földcsuszamlás állja el az utat. Mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy jutott szállás és étel. Nem úgy, mint az autóban éjszakázó százaknak.
A lencséből és curryből készített reggeli után a csapat egy része nekiindult a havas, deres tájnak, hogy internet hiányában infókat gyűjtsön a katonáktól. Alig értünk ki a faluból, de máris láttuk, hogy az ítéletidő még azt az utat is elvágta a külvilágtól, ahová este relatíve könnyen eljutottunk. Néhol csak kövek estek az útra, de több helyen a földet is kimosta az út alól az eső. Sétálva is kihívás volt eljutni a katonákhoz, nemhogy autóval. Bárhová néztünk, melegedő embereket és omladozó, földes, köves tájat láttunk vízben hemperegni.
Mondták falubeliek. Hinni se volt időnk nekik, annyira siettünk, hogy megtudjuk végre, mi lesz velünk. A hídhoz érve kiderült, hogy elkezdték toldozgatni-foldozgatni, így pár órán belül újra megindul rajta a forgalom és visszakaphatjuk az autóinkat. Halleluja.
A toldozgatás-foldozgatást ez alkalommal szó szerint kell érteni. Tehát köveket dobáltak a megcsúszott pillér és az üresen tátongó lyuk közé, miközben a víz úgy zúgott le az egyre szűkülő résen, mint egy gyorsvonat. Nem adtunk rá túl sok esélyt, hogy elbírja a forgalmat a híd, ám szerencsére tévedtünk. Úgy remegett ugyan, mint a zselé a Jurassic Parkban, de a híd azóta se szakadt le. Mi is átértünk.
Sárlavina
Mire visszaszaladtunk a jó hírrel, már a fél falu kapálta a törmelékeket az útról, így volt némi remény, hogy a táskáinkat nem a hátunkon kell a szemerkélő esőben két kilométeren át cipelni. A házi bácsink fel is ajánlkozott nagylelkűen így pik-pakk – értsd: 3 óra múlva – a hídon átkecmergő autóinkban voltunk, hogy folytathassuk az utunkat Leh felé. Oda, ahova annak idején Körösi Csoma Sándor is tartott, mikor találkozott William Moorcroftal. Annak a találkozásnak akkor az lett a vége, hogy Zangla falucskában lefordította elsőként a tibeti nyelvet angolra. A mi találkozásunk a vidékkel egyelőre egy-két tüdőgyulladást vizionál.
Már majdnem öt perce úton voltunk, mikor az autónk úgy csúszott ki a szűk úton, mintha driftelni vágyna. Pedig csak a sárban merültek el a gumik. Persze ezt is túléltük és nem csúsztunk be a szakadékba, hiába múlott centiken. Aztán egy kanyarral odébb nem láttuk magát kanyart, mert egy hegyi patakból Tiszává nőtt rettenet elvitte az utat. Úgy zúgott lefelé, hogy a két oldalán csak pislogtak a katonák és a kamionosok is. Ennek ellenére a sofőrünk kérdés nélkül rongyolt bele a vízbe. Alig 4 métert haladtunk. Fennakadtunk az első nagyobb kövön. Se előre se hátra. A víz pedig az ajtó aljáig ért és egyre csak lökdösött le minket a szakadékba.
Ez nem lesz jó! Ez nagyon nem lesz jó. Jobb híján kiugrottunk mezítláb a két fokos vízbe, hogy megtoljuk az autót, de semmi. Még csak meg se moccant az autó. Egy kőre akadt fel, ordította egyikünk a ricsajban. Legalább 15 percen keresztül próbáltuk megmozdítani az autót, de semmi. Ezalatt az idő alatt lilára fagyott a szánk és senki se segített. Pedig több tucat ember nézte végig a haláltusánkat „kólával és popcornnal.” Végül megérkezett egy tibeti egy 4×4-es dzsippel, jobb híján megkértük, hogy jöjjön nekünk. Ez végre működött.
Mikor átevickéltünk a tomboló patakon, a szakadék szélén gondoltuk, végre minden rendben lesz. Kitaláljátok, hogy nem, ugye?
Odaszaladt hozzánk egy rendőr, hogy miért vagyunk itt. Mert egy katona megadta az engedélyt egy faluval lejjebb, azért. Ja az más. De erre akkor se mehettek, mert 3 kilométerrel lejjebb egy sárlavina vitte el az utat.
- És azt nem lehet elkotorni?
- Nem.
- Nincsenek markolóitok?
- De vannak.
- Akkor meg miért nem használjátok?
- Mert esik az eső.
- De ez a kibaszott Himalája, itt mindig esik az eső?
- Nem mindig. Egy hete például nem esett.
Biztos, ami biztos, azért lesétáltunk megcsodálni ezt a sárlavinát, hátha csak kitalálták. Útközben találkoztunk négy idősebb új-zélandi hölggyel, akik már másfél napja az autójukban ragadtak. Tőlük tudtuk meg, hogy a sár egyre csak terjed, de a megáradt patakon se engedik őket át, pedig már nagyon fáznak. Mikor elértük a sárlavinát, mit láttunk? Hát nem két markolót? De pontosan azt. Óh és a mellettük cigiző két sofőrt, akik hosszasan panaszolták, hogy esik az eső… Pár perc üvöltözés után hetykén hátat fordítottak nekünk és felültek a markolóba. Elégedettség töltötte el a… VÁRJ! Az a rossz irány! Merre mentek?
Visszamentek a patakhoz, hogy kikotorják a köveket
Ekkor mind rágyújtottunk. Nagyot sóhajtottunk és fölnéztünk a folyamatosan szakadó esőbe. „Ezt tényleg nem hisszük el.” Persze, ha a dolgok jó oldalát nézzük, visszamehetünk legalább a szállásunkra. Így is lett. Összekucorodtunk a ház összes takarója alatt és megittuk, ami whiskeynk még volt, majd elaludtunk. Dühösen, fáradtan.
Másnap? Semmi extra: az eső esik, az utak zárva, a lábujjaink halványlilák. Nincs a völgyben semmi változás. A hónap dolgozói azóta is a markoló mellett cigiznek, a katonák pedig már név szerint köszönnek, mikor elmegyünk a környék egyetlen „éttermébe”, ahol finomat és meleget lehet enni. Ekkor a vezetőnk egyszer csak betoppan a hét hírével: vissza lehet menni Manaliban, megnyitották az utat a hegyen át. Éljen! Akkor menjünk, de gyorsan.
Manali 2.0
Nem gondoltuk volna, hogy így fogunk örülni ennek a kis himalájai városkának még egyszer az életben, de a forró víz és a száraz ruhák galamb szájából kiejtett olajfaággal értek fel egy bizonyos bárka tatján…. de nem adjuk fel, akkor is eljutunk Zanglába, ahol a Csoma’s Room magyar alapítvány önkéntesei jelenleg is vannak. Ezért holnap ismét neki vágunk a szikláknak, folyóknak és sárlavináknak.
Kövessetek minket, mert ha újra jelentkezünk, az azt jelenti, hogy sikerült. Eljutottunk Zanglába, Kőrösi kolostorába.
